Életkép 1945 októberéből

Magyar táj orosz katonákkal

1944–1945 telén egy orosz tiszt bement a csongrádi katolikus templomba, ahol éppen szentmise volt. Mindenki megdermedt. A plébános zavarában és talán ijedtségében igen hosszú prédikációba kezdett. Az orosz egy idő után – elunva a számára érthetetlen és érdektelen beszédet – egy karmozdulattal leintette a papot és hangosan odaszólt: „Doszta propaganda! Davaj muzika!” A kántor nem tétovázott. Felcsendült az orgona hangja és mindenki megkönnyebbült…

Bevezetés 

Az 1970-es évek elején hallottam a következő történetet: 1944-1945 telén egy orosz tiszt bement a csongrádi katolikus templomba, ahol éppen szentmise volt. Mindenki megdermedt. A plébános zavarában és talán ijedtségében igen hosszú prédikációba kezdett. Az orosz egy idő után - elunva a számára érthetetlen és érdektelen beszédet - egy karmozdulattal leintette a papot és hangosan odaszólt: „Doszta propaganda! Davaj muzika!" A kántor nem tétovázott. Felcsendült az orgona hangja és mindenki megkönnyebbült...

Nem vontam kétségbe, és ma sincs okom kétségbe vonni, hogy az eset megtörtént, és az ehhez hasonló kedélyes történeteknek is volt valóságalapja. A szovjet katonaság hosszúra nyúlt jelenlétével kapcsolatban azonban csak ilyen eseteket lehetett hallani és elmondani még a szűkebb nyilvánosság előtt is. Közben pedig a családi és az ismerősi körben terjedő szájhagyomány kifosztott lakásokról, „zabrálásról", féktelen erőszakoskodásokról szólt. Ha ez utóbbiakról - bár igen kozmetikázott formában - mégis szó esett egy-egy kiadványban, mint például a Karsai Elek és M. Somlyai Magda által szerkesztett Sorsforduló (Budapest, 1970.) című kötetben, a könyvet rögtön kivonták a forgalomból. A Szovjetunió és annak „felszabadító" Vörös Hadserege igen kényes volt becsületére és tekintélyére.

1990 után alapvetően megváltozott a helyzet. A történeti kutatás nem csupán azt dokumentálta, hogy az egymást követő kormányok megalakítását és személyi összetételét, a gazdasági, a politikai és a közigazgatási pozíciók elosztását a Vörös Hadsereg és a szovjet irányítás alatt működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) határozta meg, hanem azt is, hogy a szovjet hatalmi tényezők a polgári lakosság életét is sokszor a legapróbb részletekig ellenőrzésük alá vonták, azaz a szovjet hadsereg valóban megszálló hadseregként viselkedett. [Az előbbire lásd többek között Szűcs Lászlónak a korabeli minisztertanácsi jegyzőkönyveket publikáló köteteit (Budapest, 1997., 2000., 2003.), az utóbbira pedig Földesi Margitnak A szabadság megszállása - A megszállók szabadsága (Budapest, 2002.) című könyvét.]

Az itt közölt dokumentum a Somogy megyei Lengyeltóti járás orosz parancsnokának önkényeskedéseit mutatja be. Első ránézésre talán még mondhatnánk, hogy a háború idején a katonák - bármely nációhoz tartozzanak is - sok mindent megengednek maguknak, és sokféleképpen keserítik meg a polgári lakosság életét. Ez a történet azonban nem a front átvonulása időszakának állapotairól szól, hanem jó fél évvel az európai háború befejezése után, a nemzetgyűlési választások előkészületeinek időszakában játszódik. S hogy nem valamiféle kivételes, extrém jelenségről van szó, azt az bizonyítja, hogy a miniszterelnök haladéktalanul a SZEB elnökéhez fordult az önkényeskedő helyi parancsnok megfékezése, leváltása érdekében. (Az iratokból egyébként nem derül ki, hogy a SZEB intézkedett-e az ügyben. Más kérdés, hogy a SZEB vezetőjének nem is volt közvetlen utasítási jogköre a megszálló csapatok parancsnoksága felé.) A történet inkább tipikus, mint extrém jellegét az is bizonyítja, hogy ugyancsak Somogy megyében, a megyeszékhelyen, a választási küzdelembe a Vörös Hadsereg közegei valóban durván beavatkoztak: egyetemista fiatalokat tartóztattak le, és a szovjet katonai hatóságok napokon keresztül vallatták őket. Bár utóbb szabadon bocsátották az egyetemistákat, mindenki számára egyértelmű volt, hogy az intézkedésnek a választási küzdelmekkel összefüggő politikai megfélemlítés volt a célja. (MOL XIX-A-1-l-77/eln./1945. szám.)

Az itt közölt dokumentumok a Magyar Országos Levéltárban a Miniszterelnökség Általános Iratai című állagban találhatók, XIX-A-1-j-1945-VIII-10 343. szám alatt. A kézzel, tintával írt panaszos levél 1945. november 2-án érkezett a Miniszterelnökségre. A SZEB elnökének címzett átiratot Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök még aznap kiadmányozta, és az előadói ív tanúsága szerint az orosz nyelvre fordított levelet másnap - a nemzetgyűlési választások előtti napon - kézbesítették Vorosilov marsallnak. Az iratok példányainak másolatait mellékeltük közlésünkben.

Ezen a napon történt április 23.

1921

Románia a Csehszlovákiával kötött szerződés révén csatlakozik a kisantanthoz.Tovább

1922

Oszmán Birodalom: A Nagy Török Nemzetgyűlés megfosztja trónjától VI. Mehmed szultánt.Tovább

1945

Megalakult a MADISZ országos vezetősége Budapesten. Elnöke Szabó Zoltán (Nemzeti Parasztpárt), főtitkára Kiss József (MKP) lett. Alelnö-...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők