A felvidéki magyarok helyzete 1945 őszén
„Minden megmentett ember, minden veszély, amit a családtól elhárítunk, a társadalmat erősíti meg.” A Társadalmi Szociális Egyesület itt közölt, 1942. évi beszámolójából megismerhetjük néhány budapesti nyomortelep lakóinak életkörülményeit, megélhetési gondjait, és azt az arisztokrácia és a nagytőke együttműködésével létrejött társadalmi összefogást, amely az itt élő emberek szociális problémáin próbált enyhíteni.
Bevezetés
A felvidéki magyar lakosság helyzetének kedvezőtlen alakulásával a magyar minisztertanács már a csehszlovák kormány által meghirdetett kassai kormányprogram (1945. április 5.) nyilvánosságra kerülése után néhány héttel foglalkozott. Korlátozott szuverenitása következtében azonban a csehszlovák kormánnyal közvetlenül nem vehette fel a kapcsolatot, csupán arra volt lehetősége, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál, esetleg az illetékes szovjet szerveknél tiltakozzon, és kérje közbenjárásukat. A magyar kormány a csehszlovákiai magyarokat ért sérelmek ügyében 1945 júniusáig 32 esetben, a Tildy-kormány megalakulásáig (1945. november 15.) pedig több mint 150 esetben küldött írásos tiltakozást a
E tiltakozások és panaszok többségét a SZEB szovjet vezetői azonban elfektették, azokat a bizottság általában érdemben nem tárgyalta. Jellemző, hogy amikor az amerikai misszió vezetője a Bizottság szeptember 24-i ülésén tájékoztatást kért Vorosilov marsalltól a magyarok kitelepítéséről Csehszlovákiából és Romániából, a SZEB elnöke kijelentette: „Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormányától egész idő alatt panaszok és bejelentések érkeznek arról, hogy Csehszlovákiából állítólag kitelepítik a magyarokat, és megsértik az érdekeiket. De ezek a bejelentések tényekkel nincsenek megalapozva, és ezért a marsall úgy véli, hogy nem felelnek meg aFelhívta a szövetséges hatalmak figyelmét a felvidéki magyarsággal szembeni méltatlan bánásmódra az a jegyzék is, amelyet a külügyminiszter a békeelőkészítéssel kapcsolatban 1945 augusztusában juttatott el a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia majd azok az 1945. szeptember 13-i, illetve november 20-i keltezéssel eljuttatott újabb dokumentumok, amelyek már kizárólag a felvidéki magyarság sorsával A magyar kormány azt szerette volna elérni, hogy a szövetséges hatalmak vállaljanak szerepet a kérdés méltányos rendezésében. Ilyen közvetlen közreműködésre azonban azok nem voltak hajlandók.
A csehszlovák kormány szintén a szövetséges hatalmak közreműködésével szerette volna elérni, hogy Csehszlovákiából a teljes magyar lakosságot eltávolítsák, és ez által az országot tiszta szláv állammá alakítsák. (Anélkül természetesen, hogy a trianoni határokat Magyarország javára megváltoztatnák.) A három szövetséges hatalom vezetői azonban 1945. július 17.-augusztus 2. között tartott potsdami értekezletükön elutasították a csehszlovák kormány kérését. Az Egyesült Államok kormánya (és állítólag a Szovjetunió képviselői is) a közös határozaton túlmenően is tudomására hozták a csehszlovák vezetésnek, hogy a kollektív bűnösség elvének alkalmazását a magyarsággal szemben nem fogadják el, és hogy a kérdés rendezésére kétoldalú kormányközi tárgyalásokat, illetve megegyezést tartanak Így a közvetlen kapcsolatfelvétel elől egyik fél sem térhetett ki.
A csehszlovák kormánynak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellé delegált megbízottja, Dalibor Krno követ 1945. szeptember 3-án közölte Gyöngyösi János külügyminiszterrel: kormánya továbbra is azon az állásponton van, hogy egy tiszta szláv állam megteremtése érdekében a magyarokat el kell távolítani Csehszlovákiából. A magyarok kitelepítésének indokául Krno azt hozta fel, hogy a közelmúlt idők tapasztalatai alapján a magyarság szlovákiai léte állandó veszélyt jelent a csehszlovák állam szempontjából éppen úgy, mint a szudéta németeké Csehországban. Kívánatos volna, hogy ezt a kérdést a két állam egymás között barátságos megegyezéssel intézze el. Gyakorlatilag a kérdés lebonyolítása két részre oszlik: 1/ a népcserére, vagyis arra, hogy a szlovákiai magyarok magyarországi szlovákokkal lennének kicserélendők, azután 2/ egy kitelepítésre vagy áttelepítésre úgy, hogy a még fennmaradó rész Magyarország területére volna átteendő. Jellemző, hogy a csehszlovák fél annyira fölényes helyzetben érezte magát, hogy a „fennmaradó, átteendő rész" számára mindössze a humánus bánásmódot, és ingóságainak áthozatalát helyezte kilátásba, de semmiféle vagyoni kárpótlásról nem tett említést. Ezt az álláspontját a csehszlovák fél a továbbiakban is végig fenntartotta a lakosságcsere-tárgyalások, illetve a párizsi béketárgyalások során. Az említett megbeszélésen Krno követ azt is közölte Gyöngyösi külügyminiszterrel, hogy hivatalos megbízatása van e kérdésekről tárgyalásokat folytatni a magyar kormánnyal.
Másfél hónappal később, október végén D. Krno a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül levelet juttatott el a magyar miniszterelnökhöz, amelyben ismét a tárgyalások felvételét sürgette. Magyar részről a levelére természetesen csak az 1945. novemberi választások lezajlása, az új kormány megalakulása után lehetett érdemi választ adni. Tildy Zoltán miniszterelnök válaszát a felvidéki magyarságot ért újabb sérelmek részletes felsorolásával kezdte, azokat az intézkedéseket tette szóvá, amelyeket a csehszlovák kormány a tárgyalások kezdeményezése óta, október-november folyamán tett (az ellenséges vagyonok elkobzásáról, a magyar lakosság közmunka-kötelezettségéről, a magyarok összeírásáról, igazolásának megtagadásáról, perlési jogának megvonásáról stb. szóló rendelkezések). „Le kívánom szögezni - folytatódik a levél -, hogy [ezen intézkedések] következtében a Csehszlovák Köztársaság területén, különösen pedig a Szlovákiában élő magyarság a szó szoros értelmében törvényen kívüli állapotba került, és erkölcsileg súlyosan megbélyegezve, elemi jogaitól megfosztva, személyes szabadságában az internálási és deportálási intézkedések által korlátozva, a puszta létfenntartáshoz szükséges eszközökkel és lehetőséggel sem rendelkezik." A nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette a jogfosztó intézkedéseket, és azt az eljárást, hogy a csehszlovák kormány a tárgyalások megkezdése előtt kész helyzetet akart teremteni. Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy ilyen körülmények között a tárgyalások eredményéhez nem sok reményt fűz, de az esetleges eredménytelenségért nem a magyar kormányt terheli majd a felelősség.
A minisztertanács 1945. november 27-én tárgyalt a csehszlovák kormány kezdeményezéséről, a Dalibor Krno levelére adandó válaszról, és a külügyminiszter tervezett prágai útjáról. A honvédelmi miniszter kivételével valamennyi hozzászóló (Szakasits Árpád, Balla Antal, Gordon Ferenc, Gerő Ernő, Tildy Zoltán, illetve maga a külügyminiszter) szükségesnek mondta a tárgyalások felvételét. A kormány azonban semmiféle megállapodás aláírására nem adott felhatalmazást a külügyminiszter részére abból a megfontolásból kiindulva, nehogy a lakosságcsere gondolatát idő előtt elfogadva végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön az egyoldalú csehszlovák törekvésekkel szemben.
A két fél között 1945. december 3-6. között Prágában lezajlott tárgyalások nem hoztak eredményt. A magyar fél álláspontja az volt, hogy ha Csehszlovákia mindenképpen meg akar szabadulni a magyar népességtől, és tiszta szláv állammá akar alakulni, akkor a népességgel földet is át kell adnia, azaz határmódosításra van szükség. Hangsúlyozta azonban, hogy a magyar kormány törekvése az adott történelmi körülmények között elsősorban nem erre irányul, hanem arra, hogy a Csehszlovákiában hosszabb távon is megmaradó magyarság egyéni állampolgári jogainak, illetve kollektív nemzeti közösséget megillető jogainak biztosítására a csehszlovák fél kötelezettséget vállaljon. Erre a felvetésre azonban csehszlovák részről merev elutasítás volt a A tárgyalások utáni nyilatkozat-háborúban a csehszlovák propaganda Magyarország revíziós igényeit emelte ki, és ezzel kétségtelenül a maga oldalára állította a nemzetközi közvélemény jelentős részét. Ennek ellensúlyozására tartotta szükségesnek a magyar kormány, hogy a maga álláspontjáról közvetlenül tájékoztassa a szövetséges hatalmak kormányait.
A felvidéki magyarság akkori viszonyainak, illetve a lakosságcsere-egyezmény előzményeinek megismerése szempontjából az alábbi két dokumentum mindenképpen figyelmet érdemel.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt november 05.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő