A Ludovika Akadémiától az agyagkatonákig

Lengyel Alfonz 1957. évi segítségkérő levele Habsburg Ottóhoz

„Bűnös mindenki, aki most ebben a történelmi sorsdöntő helyzetben nem ezt keresi, hogy kizárólag csak olyan kérdéseket vessen fel, mely az ország felszabadítását célozza. Természetesen vannak olyan személyek, akik a magyarországi kommunizmus megszilárdításában oly módon tevékenykedtek, hogy önmagukat, ezen tevékenységükkel kizárták a parlamentből. Ezekkel sem kell vitázni, mert személyüket még arra sem méltatom, hogy szóba álljunk velük."

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után mintegy kétszázezer magyar távozott az országból, összetételük rendkívül vegyes volt. 1956-ban nemcsak azok távoztak, akik részt vettek a forradalmi eseményekben, hanem azok is, akik kilátástalannak ítélték helyzetüket és féltek a bebörtönzéstől és az üldöztetéstől. Az '56-os emigránsok előtt két lehetőség állt: vagy beilleszkednek, vagy új szervezeteket hoznak létre.

Az 1956-os emigránsok megjelenése után a Magyar Nemzeti Bizottmány felbomlott, s helyette 1957 elején, Strasbourgban létrehozták a

, majd Amerikában a . A különböző országokban tevékenykedő emigráns szervezetek között növekedtek az ellentétek. A kommunista belügyi szervek már a Rákosi korszakban is kísérleteztek az emigráns szervezetekbe való beépülésre, s bár a forradalom szétzilálta a magyar hírszerzést, 1956 után azonban hamarosan újjászervezték a szolgálatot. A nagyszámú országot elhagyó emigráns között a Kádár-rendszer által megbízott kémek vagy provokátorok is kijutottak, és nem egy esetben előfordult, hogy e megbízottak beépültek az emigráns .

A magyar emigrációs szervezetekben és pártokban több olyan beépített ember dolgozott, akik rendszeresen beszámoltak a magyarországi belügyi szerveknek az adott emigrációs szervezet munkájáról, terveiről, elképzeléseiről. Ennek megfelelően viszonylag pontos képe volt a magyar belügyi hatóságoknak az emigrációs szervezetek működéséről, s meg is tettek mindent azok gyengítésére. Egyértelmű volt tehát, hogy a régebben kint lévő emigrációs csoportok már kezdettől fogva igyekeztek kiszűrni kisebb-nagyobb sikerrel azokat a személyeket, akik munkára, netán segítségért jelentkeztek náluk. Ezért történhetett meg, hogy Habsburg Ottó trónörökös is titokban próbált értesüléseket és információkat szerezni a hozzá segítségért fordulóktól.

Lengyel Alfonz

 Habsburg Ottó

Lengyel Alfonz már Ausztriában, majd Amerikában is tájékozódott a magyar emigránsok helyzetéről. Megállapította, hogy az „igen siralmas képet nyújt", s megértette, hogy a nyugati világ miért nem adott támogatást akkor, amikor az államok életében „szokatlan módon próbálta kivívni a magyar nép szabadságát". Leírja, hogy az 1956 után emigráltak számára „az egyedüli megoldás a magyar emigráció újjászervezésére csak az emigrációs parlament megalkotása lenne", melyben helyet kapnának a magyar nép által megválasztott országgyűlési képviselők emigráns része és valamennyi emigrációs képviselet vezetője. A parlament a lehető legszélesebb magyar képviselet lenne, és az a fórum, mely mindenkit magában foglalna, hiszen itt „jól megférne minden irányzat", már csak azért is, mert a parlamentnek az a célja és rendeltetése, hogy „a társadalom minden rétegének szócsöve legyen". Ezzel ki lehetne vonni a szelet a vitorlákból, és nem egymás „marásából elégülnek ki". Véleménye szerint „nagyon sok vitatható pont van", melyeket az ország teljes felszabadulása utáni időszakra kellene tenni, és ezeket a kérdéseket „otthon kell megvitatni, de ott is a demokrácia adta játékszabályok keretén belül". Megállapítja, hogy „Bűnös mindenki, aki most ebben a történelmi sorsdöntő helyzetben nem ezt keresi, hogy kizárólag csak olyan kérdéseket vessen fel, mely az ország felszabadítását célozza". Levelének első részében kéri Habsburg Ottót, hogy vizsgálja meg ezeket a kérdéseket, és ha alkalmasnak találja a magyar emigrációt az újjáalakulásra, akkor támogassa azt.

Levelének második részében leírja, hogy jelenleg a Politikai Foglyok Világközpontjának megalakításával foglalkozik. Jelzi az anyagi gondokat, s leszögezi, hogy „még annyi pénzünk sincsen, hogy bélyeget vegyünk a leveleinkre". Lengyel Alfonz fontosnak tartja ezt a szövetséget, mert ezen keresztül vehetik fel a kapcsolatot a világ különböző, politikailag üldözött szervezeteivel. Ugyanilyen fontosnak tartja a kapcsolatok felvételét a távol- és közel-keleti államok hasonló szervezeteivel, mert „meg kell értetnünk ezekkel a népekkel, hogy helytelenül cselekedtek, amikor a szovjet gyarmatosítás ellen küzdő magyarság ellen szavaztak az ENSZ-ben. Kiemeli, hogy fel kell világosítani ezeket a népeket „a most még előttük más köntösben járó szovjet igazi arcáról". Minderre pénzt kellene szerezni az amerikaiaktól, hiszen „abból Amerikának is haszna van, mert amilyen mértékben elfordulnak ezek a népek a Szovjetuniótól, pontosan olyan mértékben lehet őket megnyerni Amerika számára". Rendkívül fontosnak tartja mindezek megoldását, mint „olyan kérdések feszegetését, mely csak arra alkalmas jelenleg, hogy megossza a magyarságot".

Levelének befejező részében kéri Habsburg Ottót, hogy barátai és ismerősei körében szervezzen tiltakozási akciót

zirci apát ismételt bebörtönzése ellen, akit Grősz kalocsai érsek elleni perben egyszer már bebörtönöztek, és csak a forradalom és szabadságharc alatt helyezték feltételesen szabadlábra. Beszámol a Grősz kalocsai érsek elleni per egyes részleteiről, majd leszögezi, hogy az koholt vádak alapján történt. Ismételten védelmébe veszi az apátot, akit „a Kádár banditák ismét visszahurcoltak a börtönbe".

A levél olvasása során felmerül bennünk a kérdés: vajon miért érdekes ez a Habsburg Ottó trónörökösnek írt levél? Véleményünk szerint azért, mert rávilágít egy olyan kérdésre, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc után az emigrációban élők számára központi problémának számított, nevezetesen az, hogy kiben bízhatnak meg a régebben kint élő magyar emigránsok.

Forrásközlésünk célja, hogy köszöntsük a XX. század egyik jelentős régészét, aki az üldöztetések alatt többször is újra felállt, új életet kezdett, és hosszú élete során olyan életművet tett le, ami példaként áll a későbbi generációk számára.

A fenti képet Szenti Tibor: Lengyel Alfonz. A Világpolgár című írásából vettük át. (http://www.szenti.com/lengyel.shtml Letöltés ideje: 2013. október 24.)

Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő