A Ludovika Akadémiától az agyagkatonákig

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után mintegy kétszázezer magyar távozott az országból, összetételük rendkívül vegyes volt. 1956-ban nemcsak azok távoztak, akik részt vettek a forradalmi eseményekben, hanem azok is, akik kilátástalannak ítélték helyzetüket és féltek a bebörtönzéstől és az üldöztetéstől. Az '56-os emigránsok előtt két lehetőség állt: vagy beilleszkednek, vagy új szervezeteket hoznak létre.

Az 1956-os emigránsok megjelenése után a Magyar Nemzeti Bizottmány felbomlott, s helyette 1957 elején, Strasbourgban létrehozták a

, majd Amerikában a . A különböző országokban tevékenykedő emigráns szervezetek között növekedtek az ellentétek. A kommunista belügyi szervek már a Rákosi korszakban is kísérleteztek az emigráns szervezetekbe való beépülésre, s bár a forradalom szétzilálta a magyar hírszerzést, 1956 után azonban hamarosan újjászervezték a szolgálatot. A nagyszámú országot elhagyó emigráns között a Kádár-rendszer által megbízott kémek vagy provokátorok is kijutottak, és nem egy esetben előfordult, hogy e megbízottak beépültek az emigráns .

A magyar emigrációs szervezetekben és pártokban több olyan beépített ember dolgozott, akik rendszeresen beszámoltak a magyarországi belügyi szerveknek az adott emigrációs szervezet munkájáról, terveiről, elképzeléseiről. Ennek megfelelően viszonylag pontos képe volt a magyar belügyi hatóságoknak az emigrációs szervezetek működéséről, s meg is tettek mindent azok gyengítésére. Egyértelmű volt tehát, hogy a régebben kint lévő emigrációs csoportok már kezdettől fogva igyekeztek kiszűrni kisebb-nagyobb sikerrel azokat a személyeket, akik munkára, netán segítségért jelentkeztek náluk. Ezért történhetett meg, hogy Habsburg Ottó trónörökös is titokban próbált értesüléseket és információkat szerezni a hozzá segítségért fordulóktól.

Lengyel Alfonz	Habsburg Ottó

Lengyel Alfonz már Ausztriában, majd Amerikában is tájékozódott a magyar emigránsok helyzetéről. Megállapította, hogy az „igen siralmas képet nyújt", s megértette, hogy a nyugati világ miért nem adott támogatást akkor, amikor az államok életében „szokatlan módon próbálta kivívni a magyar nép szabadságát". Leírja, hogy az 1956 után emigráltak számára „az egyedüli megoldás a magyar emigráció újjászervezésére csak az emigrációs parlament megalkotása lenne", melyben helyet kapnának a magyar nép által megválasztott országgyűlési képviselők emigráns része és valamennyi emigrációs képviselet vezetője. A parlament a lehető legszélesebb magyar képviselet lenne, és az a fórum, mely mindenkit magában foglalna, hiszen itt „jól megférne minden irányzat", már csak azért is, mert a parlamentnek az a célja és rendeltetése, hogy „a társadalom minden rétegének szócsöve legyen". Ezzel ki lehetne vonni a szelet a vitorlákból, és nem egymás „marásából elégülnek ki". Véleménye szerint „nagyon sok vitatható pont van", melyeket az ország teljes felszabadulása utáni időszakra kellene tenni, és ezeket a kérdéseket „otthon kell megvitatni, de ott is a demokrácia adta játékszabályok keretén belül". Megállapítja, hogy „Bűnös mindenki, aki most ebben a történelmi sorsdöntő helyzetben nem ezt keresi, hogy kizárólag csak olyan kérdéseket vessen fel, mely az ország felszabadítását célozza". Levelének első részében kéri Habsburg Ottót, hogy vizsgálja meg ezeket a kérdéseket, és ha alkalmasnak találja a magyar emigrációt az újjáalakulásra, akkor támogassa azt.

Levelének második részében leírja, hogy jelenleg a Politikai Foglyok Világközpontjának megalakításával foglalkozik. Jelzi az anyagi gondokat, s leszögezi, hogy „még annyi pénzünk sincsen, hogy bélyeget vegyünk a leveleinkre". Lengyel Alfonz fontosnak tartja ezt a szövetséget, mert ezen keresztül vehetik fel a kapcsolatot a világ különböző, politikailag üldözött szervezeteivel. Ugyanilyen fontosnak tartja a kapcsolatok felvételét a távol- és közel-keleti államok hasonló szervezeteivel, mert „meg kell értetnünk ezekkel a népekkel, hogy helytelenül cselekedtek, amikor a szovjet gyarmatosítás ellen küzdő magyarság ellen szavaztak az ENSZ-ben. Kiemeli, hogy fel kell világosítani ezeket a népeket „a most még előttük más köntösben járó szovjet igazi arcáról". Minderre pénzt kellene szerezni az amerikaiaktól, hiszen „abból Amerikának is haszna van, mert amilyen mértékben elfordulnak ezek a népek a Szovjetuniótól, pontosan olyan mértékben lehet őket megnyerni Amerika számára". Rendkívül fontosnak tartja mindezek megoldását, mint „olyan kérdések feszegetését, mely csak arra alkalmas jelenleg, hogy megossza a magyarságot".

Levelének befejező részében kéri Habsburg Ottót, hogy barátai és ismerősei körében szervezzen tiltakozási akciót

zirci apát ismételt bebörtönzése ellen, akit Grősz kalocsai érsek elleni perben egyszer már bebörtönöztek, és csak a forradalom és szabadságharc alatt helyezték feltételesen szabadlábra. Beszámol a Grősz kalocsai érsek elleni per egyes részleteiről, majd leszögezi, hogy az koholt vádak alapján történt. Ismételten védelmébe veszi az apátot, akit „a Kádár banditák ismét visszahurcoltak a börtönbe".

A levél olvasása során felmerül bennünk a kérdés: vajon miért érdekes ez a Habsburg Ottó trónörökösnek írt levél? Véleményünk szerint azért, mert rávilágít egy olyan kérdésre, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc után az emigrációban élők számára központi problémának számított, nevezetesen az, hogy kiben bízhatnak meg a régebben kint élő magyar emigránsok.

Forrásközlésünk célja, hogy köszöntsük a XX. század egyik jelentős régészét, aki az üldöztetések alatt többször is újra felállt, új életet kezdett, és hosszú élete során olyan életművet tett le, ami példaként áll a későbbi generációk számára.

A fenti képet Szenti Tibor: Lengyel Alfonz. A Világpolgár című írásából vettük át. (http://www.szenti.com/lengyel.shtml Letöltés ideje: 2013. október 24.)