A rendszerváltozás Magyarországon és Lengyelországban

Ahogy a francia külügyminisztériumban látták...

„Franciaország nem mond le arról, hogy konszolidálja azokat a szálakat, amelyek bizonyos mértékben közte és Magyarország között kialakultak, s amelyek megfelelnek mindkét nép természetének és nemzeti érdekeinek. Reméli, hogy eljön az a nap, amikor a helyzet nem olyan lesz, mint ma, bizonyos korlátok leomlanak és a dolgok könnyebbek lesznek.”

Bevezetés 

A kelet-európai rendszerváltozás története egyre inkább a történeti kutatások fókuszába kerül. Az eddig Magyarországon megjelent munkák elsősorban az angolszász és a német, ill. a szovjet véleményeket, forrásokat ütköztették, miközben az Európában lényegi szerepet játszó francia külpolitika tervei, nézetei kevés figyelmet 

Párizsban a keleti politika célja a hatvanas évek elejétől kezdve az volt, hogy túllépjen az európai nemzetek közötti kapcsolatokat zavaró ideológiai korlátokon. A politika irányítóinak tetteit az határozta meg, hogy a kelet-európai szatellit államok vezetői milyen rendszereket vezettek be a történelmi hagyományaik és vezetőik képességei alapján, és ezzel párhuzamosan különbséget tettek a korábban egységesnek látott térség országai között a belpolitikai mozgásteret illetően is. A kapcsolatok legnagyobb akadályát ezeknek a rendszereknek diktatórikus jellegében (vagyis a demokratikus és történelmi legitimáció hiányában) 

A francia diplomácia a nyolcvanas évek elején három alapelvet fogalmazott meg a kelet-közép-európai államokkal kialakítandó kapcsolatokra vonatkozóan:

1. A kelet-közép-európai államok között különbséget - „différenciation" - kell tenni nemcsak a Franciaországhoz fűződő kapcsolatok hagyományai és a kommunista kormányokkal kialakított párbeszéd alapján, hanem a tekintetben is, hogy ezekben az országokban a kommunista „elit" milyen konszenzust alakított ki a társadalommal. A nyolcvanas évek elején a két „hagyományos" kelet-közép- és dél-kelet-európai francia partner - Lengyelország és Románia - súlya leértékelődött. Lengyelországgal a rendkívüli állapot bevezetése, Romániával a Ceausescu-rezsim nacionalizmusa tette nehézzé az együttműködést. A politikai nehézségeket ráadásul egyik ország esetében sem lehetett gazdasági együttműködéssel ellensúlyozni.

2. Magyarország sajátos mintát nyújtott, mivel a kommunista „elit" valamiféle - mint utóbb bebizonyosodott - törékeny konszenzust hozott létre a társadalom egyes csoportjaival. A francia külpolitika irányítói értékelték, hogy Budapesttel intellektuális párbeszédre is lehetőség

a kulturális kapcsolatok viszonylag szabadon fejlődhettek. Ráadásul magyar kormányzat már a hatvanas évektől kezdve érdeklődött az „európai gondolat" iránt, amitKádár János 1978-as párizsi hivatalos útja is megerősített. Ezzel a látogatással - francia és magyar értékelések szerint egyaránt - a kétoldalú kapcsolatok új szakasza kezdődött el.

3. Párizsban élénk figyelemmel kísérték a francia politika kelet-európai fogadtatását. Az enyhülés már Valéry Giscard d'Estaing elnöksége végén érezhető volt, amit Raymond Barre miniszterelnök 1977-es budapesti látogatása is jelzett. François Mitterrand és Kádár János személyes találkozói tovább erősítették ezt a folyamatot, viszont Moszkvával, Varsóval és Bukaresttel a nyolcvanas évek elején elhidegültek a franciák kapcsolatai. A francia-szovjet/orosz „történelmi barátság" csak Mihail Gorbacsov hatalomra jutása után erősödött meg ismét.

A budapesti kapcsolatot francia keleti politika egyre inkább saját céljai érdekében használta fel, és ez a közvetítő szerep a Kádár vezette hatalomnak sem volt ellenére. Magyarországnak elsőrendű érdeke volt a nyugati, elsősorban a gazdasági kapcsolatok fejlesztése, ami tovább növelte az érdeklődést

Ezek a tényezők összességében növelték Magyarország súlyát, így Mitterrand elnök első kelet-európai útja sem véletlenül vezetett Budapestre 1982-ben. A látogatás jelzésértékűnek számított, mivel a diplomácia nyelvén jelezte, hogy az új párizsi vezetés átértékeli hagyományos keleti kapcsolatait.

* * *

1989 folyamán a kelet-közép-európai országokban gyorsan zajló események növelték a bizonytalanságot, míg a francia külpolitika számára - a korábbi évekhez hasonlóan- a stabilitás és a biztonság volt az a legfontosabb tényező. A viszonylag kiegyensúlyozott belső háttérrel a magyar diplomácia a siker esélyével törekedett az ország nemzetközi pozícióinak erősítésére.

1989. május 20-án Georges Bush amerikai és François Mitterrand francia elnök találkozott Párizsban, és együtt döntöttek a PHARE-program létrehozásáról, vagyis arról, hogy a kelet-közép-európai államok közül Lengyelországnak és Magyarországnak adnak támogatást. A két ország egymás melletti - párhuzamos - elemzése Magyarország „felértékelését", és a magyarországi változások elismerését [popup title="jelentette." format="Default click" activate="click" close text="Couve de Murville egykori francia külügyminiszter szerint Franciaország számára Lengyelország [mérete, a nyelvi és a kulturális kapcsolódások miatt] mindig kivételes súlyú volt, az összevetés Magyarországgal azonban mindenképpen említést érdemel. Ugyancsak növelte Lengyelország szerepét a lengyelek németellenessége, ami Magyarországra kevésbé volt jellemző, sőt 1989–1990 folyamán a magyar–német kapcsolatok látványos fejlődése felerősítette a német terjeszkedés miatti francia aggodalmakat."] (Lásd. 1. számú dokumentumot!)

A másik fontos esemény a nagyhatalmak vezetőinek döntése volt arról, hogy támogatást nyújtanak Gorbacsovnak. Ez utóbbi rendkívül fontos volt Párizs számára, mivel egy erős Szovjetunió nélkülözhetetlenül szükséges volt az új európai status quo fenntartásához. Ennek az alkunak az egyik legfontosabb következménye az volt, hogy Mitterrand lemondott a francia keleti nyitási politika hagyományos céljainak egy részéről. Párizsban tanultak a két világháború közötti időszakból: ekkor ugyanis csak a francia katonai jelenléttel és tekintéllyel lehetett ideig-óráig fenntartani a status quo-t, ami a németek megerősödésével kártyavárként omlott össze. A hatvanas években szerzett tapasztalatok is óvatosságra sarkallták a párizsi döntéshozókat, hiszen akkor a politikai közeledés nem párosult a gazdasági kapcsolatok fejlődésével. Mitterrand elnök kerülendő a francia-német rivalizálás újjáéledését, tudomásul vette a hatalmi realitásokat, szakított a gaulle-ista külpolitika céljaival, és „átengedte" Kelet-Közép-Európát az Egyesült Államoknak.

A magyarországi események felgyorsultak az év folyamán: 1989. június 16-án újratemették Nagy Imrét és társait, miközben Párizsban a francia forradalom kétszáz éves évfordulóját ünnepelték. A francia politikai vezetés ekkor még mindig nem gondolt valódi rendszerváltozásra Magyarországon, a fő problémát továbbra is az jelentette számára, hogy nem találták meg a „jövő Emberét". Az év őszére azonban egyértelművé vált, hogy hamarosan szabad választások lesznek Magyarországon, amit az MSZMP utódpártja feltételezhetően el fog veszíteni. Úgy vélték, Magyarország lesz Lengyelország után a második demokratikus ország Kelet-Európában. A fő problémát azonban végig a magyarországi ellenzék gyengeségében látták, és a legnagyobb kockázati tényezőnek a stabilitás megszűnését tartották. Ebből a szempontból a kommunista kormány képviselői kiszámíthatóbb partnernek tűntek, mint a bizonytalan és ismeretlen ellenzék tagjai, akiknek sem olyan tapasztalatuk sem olyan befolyásuk nem volt, mint a lengyelországi ellenzéknek.

Ezzel párhuzamosan a hivatalos magyar vezetés is a kétoldalú kapcsolatok fejlesztését tűzte ki célul. Ennek a politikának a részeként 1989. október 27-én Tabajdi Csaba Párizsban kerekasztal beszélgetésen vett részt azzal a céllal, hogy befolyásos emigráns magyarok segítségét kérje a kapcsolatfelvételre francia kormányzati körökkel. A magyar nagykövet is az együttműködés szélesítésének fontosságára hívta fel Horn Gyula külügyminiszter figyelmét.

A magyar belpolitikai élet rendkívül gyors változásai („négyigenes" népszavazás sikere 1989. november 26-án), de főként a nemzetközi politikai viszonyok gyors változása mind Párizsban, mind Budapesten felülírták az eredeti szándékokat. 1989. november 9-10-én a berlini fal leomlása a kelet-közép-európai rendszerváltozás újabb fejezetét nyitotta meg. Az 1989. december 2-3-án lezajlott máltai találkozó pedig a hidegháborús korszak szimbolikus végét jelentette. A többi nagyhatalomhoz hasonlóan Párizsban is a békés és nyugodt átmenet mellett tették le a voksukat, melynek garanciáját a két német állam meglétében látták. Nem véletlen tehát, hogy 1989. decemberében Mitterrand útja az NDK-ba vezetett.

* * *

A francia Külügyminisztérium Levéltárában őrzött - a francia külügyi vezetés számára készített - erősen vázlatos szillabusz bizonyítja, hogy minden probléma és bizonytalanság ellenére Franciaországban pozitív „országimázs" alakult ki Magyarországról. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy az 1956-os forradalmat és az 1989-es változásokat a közvélekedés nemcsak Magyarországon, hanem Franciaországban is egymáshoz kapcsolta. Ugyancsak nem elhanyagolható az a tény, hogy Magyarországon a változások békésen, tárgyalások révén valósultak meg, ami Párizsból nézve nagyon fontosnak számított, hiszen stabilizáló tényezőt jelentett.

Második forrásunk Thomas Schreiber Magyarországról elszármazott neves francia diplomáciai újságíró rövid személyes visszaemlékezése, amelyben a szerző főként Antall József miniszterelnöknek állít emléket.

Ezen a napon történt október 27.

1904

Megkezdi működését az első New York-i metró.Tovább

1912

Megalakult a Debreceni Izraelita Ifjak Dalköre. Elnöke dr. Bruner Lajos.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő