A gorlicei áttörés az első világháborúban: Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregeinek sikeres támadása az oroszok ellen.Tovább
A rendszerváltozás Magyarországon és Lengyelországban
Ahogy a francia külügyminisztériumban látták...
„Franciaország nem mond le arról, hogy konszolidálja azokat a szálakat, amelyek bizonyos mértékben közte és Magyarország között kialakultak, s amelyek megfelelnek mindkét nép természetének és nemzeti érdekeinek. Reméli, hogy eljön az a nap, amikor a helyzet nem olyan lesz, mint ma, bizonyos korlátok leomlanak és a dolgok könnyebbek lesznek.”
Bevezetés
A kelet-európai rendszerváltozás története egyre inkább a történeti kutatások fókuszába kerül. Az eddig Magyarországon megjelent munkák elsősorban az angolszász és a német, ill. a szovjet véleményeket, forrásokat ütköztették, miközben az Európában lényegi szerepet játszó francia külpolitika tervei, nézetei kevés figyelmet
Párizsban a keleti politika célja a hatvanas évek elejétől kezdve az volt, hogy túllépjen az európai nemzetek közötti kapcsolatokat zavaró ideológiai korlátokon. A politika irányítóinak tetteit az határozta meg, hogy a kelet-európai szatellit államok vezetői milyen rendszereket vezettek be a történelmi hagyományaik és vezetőik képességei alapján, és ezzel párhuzamosan különbséget tettek a korábban egységesnek látott térség országai között a belpolitikai mozgásteret illetően is. A kapcsolatok legnagyobb akadályát ezeknek a rendszereknek diktatórikus jellegében (vagyis a demokratikus és történelmi legitimáció hiányában)
A francia diplomácia a nyolcvanas évek elején három alapelvet fogalmazott meg a kelet-közép-európai államokkal kialakítandó kapcsolatokra vonatkozóan:
1. A kelet-közép-európai államok között különbséget - „différenciation" - kell tenni nemcsak a Franciaországhoz fűződő kapcsolatok hagyományai és a kommunista kormányokkal kialakított párbeszéd alapján, hanem a tekintetben is, hogy ezekben az országokban a kommunista „elit" milyen konszenzust alakított ki a társadalommal. A nyolcvanas évek elején a két „hagyományos" kelet-közép- és dél-kelet-európai francia partner - Lengyelország és Románia - súlya leértékelődött. Lengyelországgal a rendkívüli állapot bevezetése, Romániával a Ceausescu-rezsim nacionalizmusa tette nehézzé az együttműködést. A politikai nehézségeket ráadásul egyik ország esetében sem lehetett gazdasági együttműködéssel ellensúlyozni.
2. Magyarország sajátos mintát nyújtott, mivel a kommunista „elit" valamiféle - mint utóbb bebizonyosodott - törékeny konszenzust hozott létre a társadalom egyes csoportjaival. A francia külpolitika irányítói értékelték, hogy Budapesttel intellektuális párbeszédre is lehetőség
a kulturális kapcsolatok viszonylag szabadon fejlődhettek. Ráadásul magyar kormányzat már a hatvanas évektől kezdve érdeklődött az „európai gondolat" iránt, amitKádár János 1978-as párizsi hivatalos útja is megerősített. Ezzel a látogatással - francia és magyar értékelések szerint egyaránt - a kétoldalú kapcsolatok új szakasza kezdődött el.3. Párizsban élénk figyelemmel kísérték a francia politika kelet-európai fogadtatását. Az enyhülés már Valéry Giscard d'Estaing elnöksége végén érezhető volt, amit Raymond Barre miniszterelnök 1977-es budapesti látogatása is jelzett. François Mitterrand és Kádár János személyes találkozói tovább erősítették ezt a folyamatot, viszont Moszkvával, Varsóval és Bukaresttel a nyolcvanas évek elején elhidegültek a franciák kapcsolatai. A francia-szovjet/orosz „történelmi barátság" csak Mihail Gorbacsov hatalomra jutása után erősödött meg ismét.
A budapesti kapcsolatot francia keleti politika egyre inkább saját céljai érdekében használta fel, és ez a közvetítő szerep a Kádár vezette hatalomnak sem volt ellenére. Magyarországnak elsőrendű érdeke volt a nyugati, elsősorban a gazdasági kapcsolatok fejlesztése, ami tovább növelte az érdeklődést
Ezek a tényezők összességében növelték Magyarország súlyát, így Mitterrand elnök első kelet-európai útja sem véletlenül vezetett Budapestre 1982-ben. A látogatás jelzésértékűnek számított, mivel a diplomácia nyelvén jelezte, hogy az új párizsi vezetés átértékeli hagyományos keleti kapcsolatait.* * *
1989 folyamán a kelet-közép-európai országokban gyorsan zajló események növelték a bizonytalanságot, míg a francia külpolitika számára - a korábbi évekhez hasonlóan- a stabilitás és a biztonság volt az a legfontosabb tényező. A viszonylag kiegyensúlyozott belső háttérrel a magyar diplomácia a siker esélyével törekedett az ország nemzetközi pozícióinak erősítésére.
1989. május 20-án Georges Bush amerikai és François Mitterrand francia elnök találkozott Párizsban, és együtt döntöttek a PHARE-program létrehozásáról, vagyis arról, hogy a kelet-közép-európai államok közül Lengyelországnak és Magyarországnak adnak támogatást. A két ország egymás melletti - párhuzamos - elemzése Magyarország „felértékelését", és a magyarországi változások elismerését [popup title="jelentette." format="Default click" activate="click" close text="Couve de Murville egykori francia külügyminiszter szerint Franciaország számára Lengyelország [mérete, a nyelvi és a kulturális kapcsolódások miatt] mindig kivételes súlyú volt, az összevetés Magyarországgal azonban mindenképpen említést érdemel. Ugyancsak növelte Lengyelország szerepét a lengyelek németellenessége, ami Magyarországra kevésbé volt jellemző, sőt 1989–1990 folyamán a magyar–német kapcsolatok látványos fejlődése felerősítette a német terjeszkedés miatti francia aggodalmakat."] (Lásd. 1. számú dokumentumot!)
A másik fontos esemény a nagyhatalmak vezetőinek döntése volt arról, hogy támogatást nyújtanak Gorbacsovnak. Ez utóbbi rendkívül fontos volt Párizs számára, mivel egy erős Szovjetunió nélkülözhetetlenül szükséges volt az új európai status quo fenntartásához. Ennek az alkunak az egyik legfontosabb következménye az volt, hogy Mitterrand lemondott a francia keleti nyitási politika hagyományos céljainak egy részéről. Párizsban tanultak a két világháború közötti időszakból: ekkor ugyanis csak a francia katonai jelenléttel és tekintéllyel lehetett ideig-óráig fenntartani a status quo-t, ami a németek megerősödésével kártyavárként omlott össze. A hatvanas években szerzett tapasztalatok is óvatosságra sarkallták a párizsi döntéshozókat, hiszen akkor a politikai közeledés nem párosult a gazdasági kapcsolatok fejlődésével. Mitterrand elnök kerülendő a francia-német rivalizálás újjáéledését, tudomásul vette a hatalmi realitásokat, szakított a gaulle-ista külpolitika céljaival, és „átengedte" Kelet-Közép-Európát az Egyesült Államoknak.
A magyarországi események felgyorsultak az év folyamán: 1989. június 16-án újratemették Nagy Imrét és társait, miközben Párizsban a francia forradalom kétszáz éves évfordulóját ünnepelték. A francia politikai vezetés ekkor még mindig nem gondolt valódi rendszerváltozásra Magyarországon, a fő problémát továbbra is az jelentette számára, hogy nem találták meg a „jövő Emberét". Az év őszére azonban egyértelművé vált, hogy hamarosan szabad választások lesznek Magyarországon, amit az MSZMP utódpártja feltételezhetően el fog veszíteni. Úgy vélték, Magyarország lesz Lengyelország után a második demokratikus ország Kelet-Európában. A fő problémát azonban végig a magyarországi ellenzék gyengeségében látták, és a legnagyobb kockázati tényezőnek a stabilitás megszűnését tartották. Ebből a szempontból a kommunista kormány képviselői kiszámíthatóbb partnernek tűntek, mint a bizonytalan és ismeretlen ellenzék tagjai, akiknek sem olyan tapasztalatuk sem olyan befolyásuk nem volt, mint a lengyelországi ellenzéknek.
Ezzel párhuzamosan a hivatalos magyar vezetés is a kétoldalú kapcsolatok fejlesztését tűzte ki célul. Ennek a politikának a részeként 1989. október 27-én Tabajdi Csaba Párizsban kerekasztal beszélgetésen vett részt azzal a céllal, hogy befolyásos emigráns magyarok segítségét kérje a kapcsolatfelvételre francia kormányzati körökkel. A magyar nagykövet is az együttműködés szélesítésének fontosságára hívta fel Horn Gyula külügyminiszter figyelmét.
A magyar belpolitikai élet rendkívül gyors változásai („négyigenes" népszavazás sikere 1989. november 26-án), de főként a nemzetközi politikai viszonyok gyors változása mind Párizsban, mind Budapesten felülírták az eredeti szándékokat. 1989. november 9-10-én a berlini fal leomlása a kelet-közép-európai rendszerváltozás újabb fejezetét nyitotta meg. Az 1989. december 2-3-án lezajlott máltai találkozó pedig a hidegháborús korszak szimbolikus végét jelentette. A többi nagyhatalomhoz hasonlóan Párizsban is a békés és nyugodt átmenet mellett tették le a voksukat, melynek garanciáját a két német állam meglétében látták. Nem véletlen tehát, hogy 1989. decemberében Mitterrand útja az NDK-ba vezetett.
* * *
A francia Külügyminisztérium Levéltárában őrzött - a francia külügyi vezetés számára készített - erősen vázlatos szillabusz bizonyítja, hogy minden probléma és bizonytalanság ellenére Franciaországban pozitív „országimázs" alakult ki Magyarországról. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy az 1956-os forradalmat és az 1989-es változásokat a közvélekedés nemcsak Magyarországon, hanem Franciaországban is egymáshoz kapcsolta. Ugyancsak nem elhanyagolható az a tény, hogy Magyarországon a változások békésen, tárgyalások révén valósultak meg, ami Párizsból nézve nagyon fontosnak számított, hiszen stabilizáló tényezőt jelentett.
Második forrásunk Thomas Schreiber Magyarországról elszármazott neves francia diplomáciai újságíró rövid személyes visszaemlékezése, amelyben a szerző főként Antall József miniszterelnöknek állít emléket.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt május 02.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent az ArchívNet 2025. évi első száma. Friss lapszámunkban az 1940-es, 1950-es évek változásaihoz kapcsolódó forrásismertetések olvashatók. Ezek a változások, fordulatok mind kötődnek a magyarországi politikai változásokhoz: személyes sorsok alakulását befolyásolhatták. Legyen szó akár helyi katolikus szervezőmunkáról vagy éppen egy-egy megszervezett ünnepségről az 1941-ben Magyarország által visszaszerzett területen.
Az időrendet tekintve Gorzás Benjámin (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) írása mutatja be a legkorábbi eseménysort, igaz ennek az előzményei korábbra nyúlnak vissza. Három forrás segítségével világítja meg, hogy a Vitézi Rend Zrínyi Csoportja miként igyekezett létrehozni, majd ápolni Zrínyi Miklósnak, a hadvezérnek és költőnek az emlékét. A kultuszteremtéshez az is löketet adott, hogy 1941 áprilisában Magyarország visszafoglalta a Muraközt is: így a Zrínyi-család szempontjából kiemelt jelentőségű településeken – Csáktornyán és Szentilonán – is lehetett rendezvényeket szervezni.
Sulák Péter (doktorandusz, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) forrásismertetésében az 1945-öt követő politikai átalakulások helyi lenyomata jelenik meg. 1948-ban Magyarországon végbement a látható politikai fordulat, egyben zajlott az 1947-ben meghirdetett Boldogasszony-év is. A feszült politikai légkör rányomta a bélyegét az egyházak (jelen esetben a római katolikus) életére. A publikált dokumentum arról számol be, hogy az MDP helyi pártszervezete miként áll hozzá, illetve miként „koordinálta” Jászapátiban a Mária-napi ünnepséget.
Szintén a római katolikus egyház és a kommunisták kezébe került államhatalom viszonyához kapcsolódóan mutat be forrást Purcsi Adrienn (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem), aki egy állambiztonsági jelentéséből mutat be egy részletet. A közölt részlet második világháború előtti gyökerekkel rendelkező KALOT mozgalom miként lehetetlenült el 1945-öt követően. A jelentés főszereplője Kerkai Jenő, a KALOT egyik főszervezője, azonban feltűnik benne cselekvő aktorként Szekfű Gyula is, aki moszkvai nagykövetként próbált a KALOT, illetve – tágabban értve – a Demokrata Néppárt ügyében eljárni.
Mindszenty József alakja az előző két ismertetésben is felsejlik (a Mária-évet Magyarországon ő hirdette meg esztergomi érsekként, és szintén ő volt az, aki Kerkaitól megvonta a támogatását a pártalapítás esetében). Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésben Mindszenty ugyanakkor a főszereplő, aki az 1956. évi forradalom és szabadságharc leverése utáni instabil időszakban keresett menedéket a budapesti amerikai nagykövetségen. A két szuperhatalmat, a menedéket biztosító Egyesült Államokat és a Magyarországot megszálló Szovjetuniót is foglalkoztatta Mindszenty helyzete. Előbbieket többek között azért – mint az ismertetésből kiderül, hogy Mindszenty megérti-e, hogy számára nem politikai, hanem humanitárius menedéket nyújtottak.
Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. február 14.
Miklós Dániel
főszerkesztő