A rendszerváltozás Magyarországon és Lengyelországban

Ahogy a francia külügyminisztériumban látták...

„Franciaország nem mond le arról, hogy konszolidálja azokat a szálakat, amelyek bizonyos mértékben közte és Magyarország között kialakultak, s amelyek megfelelnek mindkét nép természetének és nemzeti érdekeinek. Reméli, hogy eljön az a nap, amikor a helyzet nem olyan lesz, mint ma, bizonyos korlátok leomlanak és a dolgok könnyebbek lesznek.”

Thomas Schreiber diplomáciai újságíró visszaemlékezése 2009. január 10.

Thomas Schreiber, (1929. március 18., Budapest - )

Tanulmányok : Politikatudományi Intézet és Bölcsésztudományi Egyetem, Párizs
1954-től újságíró. A Le Monde, L'Express és a francia rádió újságírója. Az 1956-os forradalom idején elsőként tudósított a magyarországi eseményekről. 1958-tól részt vesz az összes elnöki, miniszterelnöki, külügyminiszteri kelet-európai utazáson, a Quai d'Orsay elismert Kelet-Európa szakértője. A Radio France Internationale újságírója 1954-ig, 1968-2000 között „La Documentation Française" Kelet-Európára vonatkozó számainak a társszerkesztője, 1994-től a l'Ecole Speciale Militaire de Saint-Cyr professzora, számos könyv és tanulmány szerzője.

Szeptember elején már harmadízben jártam Budapesten (mármint 1989. január óta). Néhány nappal a háromoldalú „nemzeti kerekasztal értekezlet" befejezése előtt ismét módom volt találkozni Antall Józseffel, akit tavasszal és nyáron már többször láttam. Azon nyugati újságírók közé tartozom, aki szerint Antall, az „ismeretlenség homályából" felbukkant politikus rekordidő alatt a közép-európai kulcsfigurák egyike lett. Személyes kapcsolataim révén március végén ismertem meg, de e tanulmányunk szempontjából talán legérdekesebb beszélgetésünk a Déli Pályaudvar mellett lévő, akkor Buda-Pentának nevezett szállodában zajlott le. A parlamenti kerekasztal-értekezletről jövet adtunk egymásnak találkozót a hallban, de megérkezésekor arra kért, hogy a földszinti presszó helyett inkább a szobámban üljünk le.

Akkoriban napok óta a parlamentben többek között a jövőbeli köztársasági elnök jogkörének meghatározásáról folyt nagy vita. Mégpedig az Antall által augusztus közepén tett kompromisszumos javaslat alapján, amelynek egy maga által gépelt példányát magával hozta és együtt átolvastuk. Ezután rendkívül szakszerűen összefoglalta a hosszú viták tartalmát és a „gyenge" vagy „erős" köztársasági elnök közötti különbséget, tekintettel a magyarországi viszonyokra. Emlékszem, a francia rádiónak küldött tudósításomban ezt megpróbáltam a francia hallgató számára érthetővé tenni, és jobb híján azt fejtegettem, hogy a rendszerváltozásra készülődő Magyarország államstruktúrája voltaképpen a negyedik Francia Köztársaság példáját fogja követni, ahol a miniszterelnök tényleges hatalma jóval nagyobb, mint az államelnöké. (Csupán hozzávetőleg: jóval egyszerűbb lett volna a német kancellár példájára hivatkozni, de ilyen esetben szívesebben „diplomatikus" vagyok és még azt is „elfelejtem" hogy ami Franciaországot illeti, az 1958-ban született Ötödik Köztársaságban az elnök szerepe az igazán fontos).

Természetes az adás elhangzásakor még fogalmam sem volt, mikor és hogyan fog lezajlani az új magyar államfő választása. Amikor jóval később, a médiatörvénnyel összefüggésben, sokat hallottam a köztársasági elnök és a miniszterelnök közötti hatásköri vitákról, mosolyogtam magamban és visszagondoltam erre a budapesti beszélgetésre...

Párizsban való visszaérkezésem másnapján, azt hiszem szeptember 19-én - a Quai d'Orsay kelet-európai ügyekben illetékes egyik akkori vezetőjével (jelenleg kijevi francia nagykövet) ebédeltem, akinek elmeséltem budapesti élményeimet, hangsúlyozván Antall József szerepének fontosságát. Kiemelve, hogy a kerekasztal-értekezlet idején (beleértve két összejövetel között) Antall kapcsolatban állt Pozsgay Imre államminiszterrel. A hosszú hetek óta MSZMP-beli „platformok" szaporodása előre sejtetni engedte az állampárt belátható időn belüli szétbomlását. Erről számos, a francia rádiónak küldött kommentáromban beszéltem. Talán ebből következett, hogy az úgynevezett reformkommunisták közül többen helyezkedtek. A kezdetben legügyesebbnek éppen a párton belül és kívül ismert és népszerű Pozsgay Imre bizonyult. Jól érezte, politikai jövője csakis az akkor leginkább menő Antall Józseffel - akár a kulisszák mögötti összejátszás révén - lehetséges. Így remélte köztársasági elnökké való választását, amit egyébként hátsó gondolataik ellenére a sok kérdésben megosztott platformok hangadói is támogattak. Ettől remélték - mivel ez lett volna egyetlen mód, hogy a „megreformált" MSZMP az új viszonyok között komoly befolyással rendelkezzék. Nem így történt; de erről nálam jóval illetékesebbek többet tudnának mondani. Én csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy tapasztalataim szerint 1989 szeptemberében a budapesti francia nagykövetség által Párizsba küldött elemzések nem foglalkoztak eléggé az Antall-Pozsgay közötti „összekacsintással" ami az állampárt és a legbefolyásosabb ellenzéki párt közötti kompromisszum létrehozására irányult. Ami végül bekövetkezett, noha a kerekasztal záróközleményét sem az SZDSZ sem a FIDESZ nem írta alá. Viszont nem éltek vétójogukkal, így a megállapodás érvénybe léphetett.

Közel két évtizeddel később, újraolvasván a Quai d'Orsay 1989. október 13-i sok tekintetben rendkívül érdekes dokumentumát, még egy-két rövid megjegyzésem lenne az akkori elemzéshez.

1. A legfontosabb a lengyel és magyar békés átmenet közötti alapvető különbség. Eszerint Magyarországon a szeptember 18-i megállapodás értelmében minden korlátozás nélkül, a pártok szabad versengése alapján kerül sor a következő évre kitűzendő parlamenti választásokra.

2. A másik a már jegyzetemben szereplő Antall József személyére vonatkozik. Az akkori magyar vonatkozású francia diplomáciai anyagban több helyen is olvasható, amely szerint Magyarországon nincs szervezett ellenzék (ez a mondat az 1989. október 13-i Quai d'Orsay dokumentumban is szerepel). Viszont a jelzett időpontban, mintegy 10 nappal az MSZMP megszűnése és az MSZP születése után (amelyet a budapesti kongresszus az idők jeleként az addig hagyományos Internacionálé helyett a Himnusz eléneklésével köszöntött...) már létezett egy „utód". De nem a párton belül...

3. Azaz a tényleges kormányzás Antall József kezében összpontosult, és a Pozsgay-féle manőverek sorra meghiúsultak; az utódpárt 1990 tavaszán lezajlott szabad választásokon a remélt 30-35% helyett a szavazatok 10,89 %-át kapta, és négy évig kiszorult a tényleges hatalomból. A békés rendszerváltás megtörtént, de ez már egy másik történet...

Ezen a napon történt szeptember 19.

1938

A müncheni konferencia napja. Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül Chamberlain, Daladier, Hitler és Mussolini eldöntik, hogy...Tovább

1991

Megtalálták "Ötzi"-t, egy több ezer éves mumifikálódott similauni férfit, az Alpok Ötz-völgyi gleccserében, Ausztria és Dél-Tirol...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő