A tanúk beszélnek

Források a csehszlovákiai magyarok kitelepítéséről

„Hogy miért mentünk át, és miért lőttünk át szlovák területre, azzal indoklom, hogy mint demokratikus magyar rendőrök nem bírtuk elviselni, hogy úgy bánjanak a szlovákok magyar testvéreinkkel, mint ahogy azt szemünk láttára tették, mert azt a legnagyobb embertelenségnek tartom, a demokráciával össze nem egyeztethető az, hogy emberek ezreit 20-22 fokos hidegben szétszórják, szétszakítsák családjaiktól csak azért, hogy azokat deportálják, vagy menekülésre kényszerítsék, csak azért, mert magyarok.”

Levéltervezet a külügyminiszter részére a felvidéki magyarok elleni csehszlovák intézkedésekről
1946. november 25.

Pro domo:
A csehszlovák hatóságok által foganatosított
magyarellenes intézkedésekről a határrendészeti
kapitányságok jelentései alapján tájékoztatjuk
a külügyminisztériumot.

Külügyminiszter Úrnak, 
                                               Budapest.

A csehszlovákiai hatóságok részéről az ott élő magyarság ellen irányuló intézkedésekről a határrendészeti kapitányságoktól beérkezett jelentések alapján következőkben tájékoztatom Miniszter Urat:
Folyó hó 14-én fordultak elő első ízben olyan jelenségek, melyek arra engednek következtetni, hogy a magyar határ mentén csehszlovák területen élő magyarsággal szemben a csehszlovák hatóságok drasztikus intézkedéseket kívánnak foganatosítani. Az esztergomi h[atár]r[endészeti] kapitányság folyó évi november 16-án kelt jelentése szerint a kisebb határszéli forgalomban közlekedőket csak Párkány területére bocsájtották be, a szomszédos községekbe - Muzsla, Ebed, Köbölkút, - igyekvőket a határról visszautasították. Az ott elterjedt hírek szerint ez azért történt, mert az ott élő magyarságot a legrövidebb időn belül erőszakkal a Szudéta vidékre fogják telepíteni.
Két nappal később folyó hó 18-án szemtanuk jelentése alapján ugyancsak az esztergomi határrendészeti kapitányság arról tett jelentést, hogy Muzsla községet 100 főnyi katonaság és 50 főnyi csendőrség vette körül és folyó hó 16-án dobszó útján a községben kihirdették, hogy a község belső területét senki sem hagyhatja el.
A szobi hr. kapitányság ugyanerről tett november 16-án távbeszélő útján jelentést. Ugyanez napon a szobi hr. kapitányság távbeszélőn jelentette, hogy beérkezett hírek szerint a körülzárt községekben élő magyarok közül igen sokan öngyilkosságot követtek el, és hogy a beérkezett adatok szerint a lakosság és a végrehajtó közegek között előreláthatólag fegyveres összetűzésekre is sor fog kerülni. November hó 17-én a szobi határrendészeti kapitányság jelentése szerint Köbölkút, Muzsla és Sárkányfalva községekben megkezdték az ott élő magyarok elhurcolását is. Ezt Pozsonyból érkezett partizánok és csendőrök hajtják végre a helyben szolgálatot teljesítő közbiztonsági közegek bevonása nélkül. A szobi határrendészeti kapitányság november hó 21-én kelt jelentése szerint az említett községek teljes katonai megszállás alatt állnak, a magyar lakosság elhurcolása november 19-én kezdődött meg, amikor a már amúgy is megriadt lakosságot az utcán keletkezett lövöldözéssel még inkább megrettentették, majd a sötétség beállta után autóba kényszerítették, és úgy hurcolták ki a vasútállomáson várakozó vasúti szerelvényekre. Az elhurcolást végrehajtó hatósági közegek a legkisebb vonakodás esetén a legdurvább testi erőszakot alkalmazzák. Ugyanezen jelentés szerint Párkány és Udvard községekbe is erős karhatalom érkezett, amiből arra kell következtetni, hogy az elhurcolásokat ott is megkezdik.
November hó 19-én a rajkai rendőrőrs távbeszélőn jelentette, hogy a szürkület beállta után a Dunán keresztül 150-200 magyar személy szökött át csónakon magyar területre az elhurcolás elől menekülve. A menekültek számának növekedésével kell számolni.
Az oroszvári határrendészeti kapitányság november 20-án kelt jelentése szerint a Csallóközből átmenekült magyarok előadása szerint Gutor és több határ mentén lévő községekben az ott élő magyarok részére írásbeli meghagyásokat kézbesítettek ki, mely őket családjukkal együtt elköltözésre kényszerítette. Ezt követőleg csehszlovák katonaság zárta körül Szemet és Gutor községeket, és ittas katonák házról házra járva hurcolták el az ott élő magyarságot korra, nemre való tekintet nélkül. A lakosság egy része erdőkbe menekült, hogy a Dunán át magyar területre érjen. A menekülőkre a csehszlovák katonaság tüzelt, sok esetben még akkor is, mikor magyar területre értek. Így Singler Ferenc gutori lakost, menekülése közben csehszlovák katonák elfogták, és bár karját feltartotta, a helyszínen agyonlőtték. A magyar lakosság jelentős része a dunai szigeteken bujkál, hogy Magyarországra átszökjön. A november 21-én kelt jelentés szerint november 20-án Somorja községet is körülzárták. A körülzárt községből az esti órákban női sikoltásokat lehetett hallani. A magyarok elhurcolása példátlan kegyetlenséggel történik, az ellenkezőket összeverve, dróttal megkötözve kísérik a szállító eszközökhöz. A kiürítések során az eddigi hírek szerint a határ közelében fekvő községekben 8 személy a csehszlovák katonai szervek fegyverhasználata következtében életét vesztette.

          Budapest, 1946. november 25.

          A miniszter rendeletéből: 
                 /Lénárt Imre/                      rendőrezredes
XI. 25.

Jelzet: MOL XIX-B-10-IV/12-578.523/1946, 1. d.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő