Aki nem állt fel dicsőíteni Sztálint

„Gáspár elvtárs a kongresszusra teljesen készületlenül jött ki. […] Amikor a Szovjetunió és a népi demokráciák, de még a nyugati küldöttek referátuma is érdekes, tartalmas és kielégítő volt, elvárható lett volna, hogy a világ minden részéből összesereglett küldöttek a magyar népi demokrácia szállítómunkásainak mai helyzetéről valamit megtudjanak. Gáspár elvtárs felszólalása előtt öt perccel kezdte összetákolni beszédét, és az bizony semmi lényegesebbet nem tartalmazott.”

Bevezetés

Az alábbi történet a magyar kiemelt pártkáderek némelyikének rátartiságáról és beképzeltségéről, illetve egy lengyel asszony hétköznapi bátorságról szól 1950-ből.

Az év őszén Varsóban tartotta kongresszusát egy szovjet szatellit-szervezet, a Szállítómunkások Nemzetközi Szövetsége, ahová Magyarországról Gáspár Sándor volt hivatalos. Az elkövetkezendő évtizedekben többek között a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága tagjaként (1962-88), s ezzel egyidejűleg a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkáraként majd elnökeként (1965-88), illetve a szovjet irányítás alatt működő Szakszervezeti Világszövetség elnökeként (1978-88) is tevékenykedő Gáspár a tárgyalt időszakban a Magyar Szállítómunkások Szakszervezetének főtitkára volt, s ebbéli minőségében kellett beszédet mondania a varsói konferencián.

A lengyel fővárosba való megérkezése után hamarosan konfliktusba keveredett Varjas Miklóssal, a Magyar Távirati Iroda varsói tudósítójával, aki erről feljegyzést készített Szántó Béla varsói magyar követ részére. Szántó régi illegális kommunista volt, 1918-ban részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalapításában, majd a Tanácsköztársaság idején hadügyi népbiztos, illetve a magyar Vörös Hadsereg egyik szervezője. Később a Szovjetunióba emigrált, ahol a Szakszervezeti Internacionáléban és a Kommunista Internacionáléban tevékenykedett, valamint 1932-től 1938-ig a Nehézipari Népbiztosság Állami Tudományos Könyvtárának igazgatója Moszkvában. A második világháború kitörése után a moszkvai magyar rádiónál és a Szovjet Tájékoztató Irodánál dolgozott. 1946-ban tért vissza Magyarországra, egy év múltán a belgrádi magyar követség élére nevezték ki, majd 1948-tól - egészen 1951 nyarán bekövetkezett haláláig - a varsói magyar diplomáciai képviseletet vezette.

Szántó Varjas feljegyzését az ügyről készített saját jelentésével együtt továbbította a budapesti Külügyminisztérium illetékes főosztályára, ami onnan eljutott a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagjaihoz is.

A két dokumentumban leírt események végül is semmilyen következménnyel nem jártak. Sem Gáspárra nézve, akinek a kongresszuson elmondott felszólalása valóban "nem ütötte meg a kívánt mértéket", s ezért beszéde "rendkívül kínos volt a népi demokráciák" és a szovjetek számára, sem pedig - ami sokkal lényegesebb - a tolmács, Barbara Czerwinska tekintetében, aki megmutatta, hogy a sztálini időszakban is voltak gerinces és bátor emberek. Czerwinska asszonyról érdemes tudni, hogy 1939 őszén lengyel menekültként került Magyarországra, s rövidesen az id. Antall József által vezetett Menekültügyi Hivatalban kapott állást, egyfajta összekötőként működött a hivatal és a lengyel menekültek között. 1944 áprilisában a Gestapo letartóztatta Budapesten, és egy németországi koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan 1945 kora tavaszán szabadult. 1948-ban települt vissza Lengyelországba, magyar tolmácsként is fordítóként dolgozott. 1956-ban aktív szerepelt vállalt a magyar forradalom megsegítésére irányuló nagyszabású önkéntes lengyel társadalmi segélyakcióban. Barbara asszony mai is kitűnő egészségnek örvend, és nagyon szereti a magyarokat.

A két dokumentum feltalálási helye és jelzete:
MOL Külügyi Levéltár LENGYELORSZÁG Tük XIX-J-1-j 20. doboz 27/d 001617/1950 sz.

Ezen a napon történt május 07.

1911

Hamburgban megnyílik a Régi Elba-alagút.Tovább

1918

A bukaresti békeszerződés: Románia különbékét köt a központi hatalmakkal (Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával). Románia...Tovább

1946

A négy nagyhatalom párizsi külügyminiszteri értekezlete kimondja Magyarország 1938–as határainak visszaállítását.Tovább

1950

Megnyitják a Ferihegyi Nemzetközi Repülőteret.Tovább

1952

Geoffrey W.A. Dummer elsőként publikálja a modern számítógépek alapját jelentő integrált áramkörök koncepcióját.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők