Életkép 1945 októberéből

Magyar táj orosz katonákkal

1944–1945 telén egy orosz tiszt bement a csongrádi katolikus templomba, ahol éppen szentmise volt. Mindenki megdermedt. A plébános zavarában és talán ijedtségében igen hosszú prédikációba kezdett. Az orosz egy idő után – elunva a számára érthetetlen és érdektelen beszédet – egy karmozdulattal leintette a papot és hangosan odaszólt: „Doszta propaganda! Davaj muzika!” A kántor nem tétovázott. Felcsendült az orgona hangja és mindenki megkönnyebbült…

Bevezetés 

Az 1970-es évek elején hallottam a következő történetet: 1944-1945 telén egy orosz tiszt bement a csongrádi katolikus templomba, ahol éppen szentmise volt. Mindenki megdermedt. A plébános zavarában és talán ijedtségében igen hosszú prédikációba kezdett. Az orosz egy idő után - elunva a számára érthetetlen és érdektelen beszédet - egy karmozdulattal leintette a papot és hangosan odaszólt: „Doszta propaganda! Davaj muzika!" A kántor nem tétovázott. Felcsendült az orgona hangja és mindenki megkönnyebbült...

Nem vontam kétségbe, és ma sincs okom kétségbe vonni, hogy az eset megtörtént, és az ehhez hasonló kedélyes történeteknek is volt valóságalapja. A szovjet katonaság hosszúra nyúlt jelenlétével kapcsolatban azonban csak ilyen eseteket lehetett hallani és elmondani még a szűkebb nyilvánosság előtt is. Közben pedig a családi és az ismerősi körben terjedő szájhagyomány kifosztott lakásokról, „zabrálásról", féktelen erőszakoskodásokról szólt. Ha ez utóbbiakról - bár igen kozmetikázott formában - mégis szó esett egy-egy kiadványban, mint például a Karsai Elek és M. Somlyai Magda által szerkesztett Sorsforduló (Budapest, 1970.) című kötetben, a könyvet rögtön kivonták a forgalomból. A Szovjetunió és annak „felszabadító" Vörös Hadserege igen kényes volt becsületére és tekintélyére.

1990 után alapvetően megváltozott a helyzet. A történeti kutatás nem csupán azt dokumentálta, hogy az egymást követő kormányok megalakítását és személyi összetételét, a gazdasági, a politikai és a közigazgatási pozíciók elosztását a Vörös Hadsereg és a szovjet irányítás alatt működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) határozta meg, hanem azt is, hogy a szovjet hatalmi tényezők a polgári lakosság életét is sokszor a legapróbb részletekig ellenőrzésük alá vonták, azaz a szovjet hadsereg valóban megszálló hadseregként viselkedett. [Az előbbire lásd többek között Szűcs Lászlónak a korabeli minisztertanácsi jegyzőkönyveket publikáló köteteit (Budapest, 1997., 2000., 2003.), az utóbbira pedig Földesi Margitnak A szabadság megszállása - A megszállók szabadsága (Budapest, 2002.) című könyvét.]

Az itt közölt dokumentum a Somogy megyei Lengyeltóti járás orosz parancsnokának önkényeskedéseit mutatja be. Első ránézésre talán még mondhatnánk, hogy a háború idején a katonák - bármely nációhoz tartozzanak is - sok mindent megengednek maguknak, és sokféleképpen keserítik meg a polgári lakosság életét. Ez a történet azonban nem a front átvonulása időszakának állapotairól szól, hanem jó fél évvel az európai háború befejezése után, a nemzetgyűlési választások előkészületeinek időszakában játszódik. S hogy nem valamiféle kivételes, extrém jelenségről van szó, azt az bizonyítja, hogy a miniszterelnök haladéktalanul a SZEB elnökéhez fordult az önkényeskedő helyi parancsnok megfékezése, leváltása érdekében. (Az iratokból egyébként nem derül ki, hogy a SZEB intézkedett-e az ügyben. Más kérdés, hogy a SZEB vezetőjének nem is volt közvetlen utasítási jogköre a megszálló csapatok parancsnoksága felé.) A történet inkább tipikus, mint extrém jellegét az is bizonyítja, hogy ugyancsak Somogy megyében, a megyeszékhelyen, a választási küzdelembe a Vörös Hadsereg közegei valóban durván beavatkoztak: egyetemista fiatalokat tartóztattak le, és a szovjet katonai hatóságok napokon keresztül vallatták őket. Bár utóbb szabadon bocsátották az egyetemistákat, mindenki számára egyértelmű volt, hogy az intézkedésnek a választási küzdelmekkel összefüggő politikai megfélemlítés volt a célja. (MOL XIX-A-1-l-77/eln./1945. szám.)

Az itt közölt dokumentumok a Magyar Országos Levéltárban a Miniszterelnökség Általános Iratai című állagban találhatók, XIX-A-1-j-1945-VIII-10 343. szám alatt. A kézzel, tintával írt panaszos levél 1945. november 2-án érkezett a Miniszterelnökségre. A SZEB elnökének címzett átiratot Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök még aznap kiadmányozta, és az előadói ív tanúsága szerint az orosz nyelvre fordított levelet másnap - a nemzetgyűlési választások előtti napon - kézbesítették Vorosilov marsallnak. Az iratok példányainak másolatait mellékeltük közlésünkben.

Ezen a napon történt február 26.

1945

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány közzétette az 528/1945. sz. rendele-tét, amelynek értelmében feloszlatta a fasiszta pártokat és egyesülete-...Tovább

1952

Elkészül Nagy-Britannia első atombombája.Tovább

1957

Az MSZMP IKB határozott a KISZ felállításáról. Földes László vezetésével bizottságot jelöltek ki, amelynek feladata a hasonló szovjet...Tovább

1993

– Terrorista bombamerénylet a New York-i Világkereskedelmi Központban (WTC): ezer sebesült és öt halálos áldozat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők