„A börtönben is szólítsanak elvtársnak”

Extra igények a Markó utcában

Farkas Mihályt, fiát Farkas Vladimírt és Faludi Ervint 1956 októberében, de még a forradalom kitörése előtt tartóztatták le több társukkal együtt. A letartóztatás után a bűnbak szerepére kiszemelt volt honvédelmi miniszter és társai „áldatlan” körülmények közé kerültek. Ezt megelégelve írtak levelet a legmagasabb pártfórumra, hogy egy esetleges bírósági tárgyalás során le fogják leleplezni az igazi bűnösöket, azaz „kénytelenek leszünk akaratunk ellenére továbbmenni konkrétumokkal, bizonyítható tényekkel az igazság feltárása terén”.


Források

Farkas Mihály és Vladimír levele Kádár Jánosnak  

Kádár János elvtársnak, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökének.

Tisztelt Kádár Elvtárs!

Ezen sorainkkal Önhöz, és Önön keresztül az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságához, valamint a kormányhoz fordulunk.
Letartóztatásunk után, már október 23-a előtt kértük azt, hogy tegyék lehetővé számunka a pártvezetés képviselőjével való beszélgetést. November 4-e után tisztában voltunk azzal, hogy a Pártnak és a Kormánynak igen súlyos gondjai voltak, és ezét újbóli ilyen irányú kísérleteinek rövidesen átmenetileg abbahagytuk.
Olvasva a Kormány január 5-i nyilatkozatát, úgy érezzük, hogy a jelenlegi helyzetben már a Párt és a Kormány elé terjeszthetjük azt a kérésünket, hogy néhány vezető elvtárson keresztül felvethessünk ügyünkkel összefüggésben több fontos problémát, illetve több fontos kérdésben tájékoztassuk a Párt és a Kormány vezetését. Úgy érezzük, hogy olyan kérdésekről kívánunk az elvtársakkal beszélni, amelyek nemcsak a mi ügyünk, egyéni sorsunk szempontjából bírnak döntő fontossággal, hanem a Párt és a Kormány számára is jelentőségük van.
Nem hisszük, hogy kérésünk teljesítése bővebb indokolást igényelne, de mégis röviden hadd említsük meg a következőket:
1. Október 23-a után még világosabb lett, hogy az én (Farkas Mihály) ügyemben kiküldött pártbizottság, elsősorban

ténykedésének következtében súlyosan meghamisította az egyes törvénysértésekkel kapcsolatban az igazságot. A cél az volt - és ez ma már egyre szélesebb körökben nyilvánvaló -, hogy a tényekkel nem törődve, eltúlozzák az én felelősségemet, és ugyanakkor rehabilitálják ezzel kapcsolatban elsősorban Rákosi Mátyás fő felelősségét, akiről az elvtársak egy része is jól tudja, hogy 1949-1953 között, sőt később is, operatív módon nap mint nap irányította az ÁVH munkáját.
A rehabilitációkkal kapcsolatban én végig ragaszkodtam a szovjet elvtársak ama helyes tanácsához, hogy azokat úgy hajtsuk végre, hogy az erősítse, és ne gyengítse a pártvezetés tekintélyét. Ezért nem tértem soha arra az útra, hogy miután már nagyban folyt az én nyílt rágalmazásom (amiben vezető szerepet vittek Rákosi és Gerő, akik nem tudták nekem megbocsátani, hogy én őszintén magamévá téve a KV 1953. júniusi határozatát, harcolva annak végrehajtásáért, nem egyszer élesen felléptem visszahúzó, szabotáló magatartásuk ellen), kivigyem az ezekkel kapcsolatos igazságot az utcára. Nem, én végig igyekeztem pártszerű lenni.
Amikor elkészült a bizottság jelentése, én felkészültem arra, hogy végre a KV előtt feltárjam a súlyos törtvénytelenségekkel kapcsolatosan az igazságot, őszintén elmondja, és konkrétan, miben és miért vagyok én politikailag és erkölcsileg felelős, de nem szorítkoztam volna csak erre, mert ez az igazságnak csupán egy része. De én tépelődtem, mert láttam, hogy a jobboldal és a belföldi, valamint külföldi reakció egyre egységesebben lépett fel ebben a kérdésben azzal a világos céllal, hogy ezen keresztül kiszélesítse kommunista- és szovjetellenes támadását, mint ahogy ez végeredményben be is következett.
Ezért fordultam tanácsért és mint kommunista, mint a Szovjetunió és az SZKP tántoríthatatlan híve elfogadtam az ő tanácsát és elálltam eredeti szándékomtól, attól, hogy kötelességemmel és jogommal élve hozzásegítsem a KV tagjait a teljes igazság megismeréséhez. Így a KV egyoldalú tájékoztatást kapott és az a hamis látszat keletkezett, hogy én a bizottság jelentésében foglaltakkal egyetértek. Bármilyen nehéz volt ez számomra, én ebben az esetben is egyéni érdekeimet a párt érdekeinek rendeltem alá elsősorban azért, mert magamévá tettem Mikojan elvtárs intelmét, aki kijelentette, hogy bármilyen igazságtalanság történik most velem (a pártból való kizárásom), segítsem elő a párt konszolidálását, a pártvezetős egységének megteremtését, és ezért mondja le eredeti szándékomról. Mikojan elvtárs nekem megígérte, hogy további üldözésemet nem fogják megengedni, és idővel majd ügyemet rendezni lehet. A Központi Vezetőség július 21-én úgy foglalt állást, hogy kizárásommal ügyemet teljesen lezárják. Engem mindennek dacára mégis letartóztattak.
2. Én (Farkas Vladimír), ügyem párvizsgálata során fenti körülményeket ismerve magam is sok fontos, helyzetemet könnyítő kérdésről nem beszéltem. Hadd tegyem még hozzá, hogy a KEB augusztus 1-jei ülésén, amikor a párt soraiból kizártak, Kiss Károly elvtárs a következőket mondotta: a jelenlegi általános helyzetben nem hozhatnak az ügyemben más döntést. Tudják, hogy a szocialista törvényesség megsértésével kapcsolatos szerepem nem magyarázható azzal, hogy amit tettem, ellenséges, vagy rossz szándékból tettem volna. Sok jót is tettem az ÁVH-n, fiatal vagyok, megvan minden módom arra, hogy visszakerüljek a párt soraiba. Arra az aggályomra, hogy a kizárásom abban a légkörben további üldözésemhez szolgálhat majd alapul, az elvtársak (többen is) azt jelentették ki nekem, hogy alaptalanul üldözési mániában szenvedek. Mégis letartóztattak.
3. Letartóztatásunk óta arra törekedtünk, hogy az igazságnak megfelelően tárjuk fel az egyes súlyos törvénysértésekkel kapcsolatos helyzetet, nem elkenve a saját felelősségünket. Nyilvánvaló, hogy ez a magatartásunk is hozzájárult ahhoz, hogy a katonai ügyészség is november 10-én arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem hajlandó ügyünkből bírósági ügyet csinálni, és keresni fogja szabadlábra helyezésünknek a jelenlegi bonyolult helyzetben is elfogadható módját. Véleményük írásban is rögzítést nyert, és meg vagyunk győződve arról, hogy ez az okmány segítheti a párt és a kormány vezetését abban, hogy végre megismerje a törvénysértésekkel kapcsolatos igazságot, amelyet az MDP egyes volt vezetői saját egyéin érdekükben még a legszűkebb vezetés előtt is igyekeztek meghamisítani.
Amikor mi az elvtársaktól a beszélgetés lehetőségét kérjük, nemcsak ezt akarjuk a magunk eszközeivel elősegíteni. Mi tudjuk és magunk is valljuk, hogy a pártnak és az országnak sürgősen konszolidációra van szüksége, és hogy ennek kell bizonyos mértékben alárendelni a mi ügyünk további alakulását is. De mi arról is meg vagyunk győződve, hogy az 1949-1953-as évek, valamint 1956. október 23-ának tragikus tapasztalatait ismerve, a párt és a kormány soha többé semminek és senkinek a kedvéért nem engedi újjáéledni a múlt szomorú kísértéseit. Nem engedi a mi esetünkben sem, akkor sem, ha egyes jelenlegi vezető elvtársak meghurcolásáért nekünk is vállalnunk kell a felelősség ránk eső részét. (Hadd jegyezzük meg azonban, hogy meggyőződésünk, hogy ezek az elvtársak is nagyrészt sok tekintetben hamisan lettek tájékoztatva.)
Mi a jelenlegi helyzetben ahhoz igyekszünk tartani magunkat, hogy feltárjuk az igazságot, ugyanakkor ne nehezítsük meg a vezetés felelősségteljes munkáját. De ezen igyekezetünk sikere nemcsak rajtunk múlik. Nekünk is éreznünk kell, hogy nem akarják velünk kapcsolatosan azt a bűnbakpolitikát folytatni, amelynek Gerő, Kovács voltak a fő szószólói; hogy ügyünkben a döntő tényező nem az úgynevezett tömegnyomás lesz (amelynek egy fő forrása a közvélemény hamis tájékoztatása, valamint a reakciónak a Farkas-üggyel kapcsolatos távolabbi célú mesterkedései voltak), és hogy végeredményben a szerepünk a nyilvánosság előtt, amely előtt bemocskoltak bennünket - természetesen figyelembe véve a párt és az ország helyzetét és érdekeit -, végeredményben az igazságnak megfelelően lesz ismertetve.
Meggyőződésünk, hogy ennek, valamint a vezetés körüli konszolidáció elősegítésének nem ügyünk bírósági tárgyalás útján való (akár zárt, vagy nyílt) lezárása a célszerű módja. Tudniillik, ha ilyenre sor kerül, mi kénytelenek leszünk akaratunk ellenére továbbmenni konkrétumokkal, bizonyítható tényekkel az igazság feltárása terén. Ezt vallják az igazságügyi szervek, amelyek a párt és a kormány politikájának megfelelően ma már azt hirdetik, hogy szakítottak a törvénytelenségek teljes gyakorlatával, és nem engedik egyes személyek beavatkozását munkájukba, abban csak az objektív igazság és a törvények előtti, mindenkire egyformán érvényes egyenlőség vezérli őket. Mindez újabb nem kívánatos bonyodalmakhoz vezethet az országban. Mi ezt feltétlenül el akarjuk kerülni. Arra persze gondolni sem merünk, hogy 1957-ben is akadna olyan összetételű bíróság, amely az igazság megcsúfolásával folytatná az 1949-1953-as évek szégyenletes joggyakorlatát. Szilárd meggyőződésünk, hogy a párt és a kormány vezetői között sem akad ma olyan elvtárs, aki ügyünkkel kapcsolatban vállalná a bírósági szervek munkájába az ilyen - ma már jogosan törvénytelennek ítélt - beavatkozást. Ezzel kapcsolatos problémáink előadása végett is kérjük a beszélgetést számunkra lehetővé tenni.
Felhasználhatjuk az alkalmat, hogy a párt tudomására hozzuk - jelenlegi helyzetünkben is tántoríthatatlan harcosai maradtunk a múlt súlyos hibáit kijavító szocialista Magyarországnak, a Szovjetunió és kommunista pártja vezette szocialista tábornak és forradalmi munkásmozgalomnak. Erről az útról soha, semmilyen körülmények között nem térünk le.

                                                                                                          Farkas Mihály

                                                                                                          Farkas Vladimír

Ezen a napon történt augusztus 04.

1914

I. világháború: A német haderő lerohanja Belgiumot, hogy megindíthassa támadását Franciaország ellen. Válaszul Nagy-Britannia hadat üzen...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők