Király(i) biztosítás

1934. október 9-én Marseilles-ben II. Sándor jugoszláv király és Louis Barthou francia külügyminiszter

áldozatai lettek. A tettesek a makedón gyökerű szervezet tagjai voltak (amely szervezetet 1934-ben Bulgáriában a többi párttal egyetemben betiltottak), de a háttérben a horvát usztasa mozgalom is ott állt. Magyar szempontból az ügy súlyos következményekkel járt, mivel korábban a magyar kormány befogadta a Jugoszláviából menekülő usztasákat, s Jankapusztán szállást is biztosított számukra. Az usztasák azonban túlléptek a kormány intencióin, s az eredetileg átmeneti szálláshelyül szolgáló jankapusztai táborban kiképzést folytattak. Azok az állítások azonban helytelenek, hogy Magyarországon akár összességében, akár egy-egy időszakban több tízezer usztasát képeztek volna ki. Maximális jankapusztai létszámuk soha nem haladta meg a 40 főt. Ugyanakkor tény, hogy a merényletben résztvevő csoport három tagja innen indult el végzetes útjára. A magyar külügyminisztériumban már korábban érzékelték a problémát, és a külügy szorgalmazta, hogy a tábort minél előbb számolják fel, amit végül 1934 tavaszán el is kezdtek. A kormány olyan sürgősnek tartotta ezt, hogy 1934 szeptemberében egyenesen felkérte a Hitelbankot, hogy azonnal szüntesse meg az usztasák kezében levő bérleteket.

Az olasz királyi pár tiszteletére rendezett ünnepség a Várpalota kertjében (Forrás)

A merénylet utáni nyomozásban csakhamar Magyarország került a nemzetközi sajtó és politikai érdeklődés középpontjába. Mivel az ügy szálai messze, több fővárosba is elvezettek, a magyar kormánynak - Róma és London támogatásával - sikerült elérnie, hogy a Népszövetség Tanácsa nem hozott elmarasztaló ítéletet Magyarország ellen. Az ügy „salamoni" befejezéseként Budapestre bízta az érintett magyar szervek felelősségének megállapítását és megbüntetését. A marseilles-i merénylet átmenetileg súlyos nemzetközi elszigeteltségbe taszította Magyarországot, és még jobban összekovácsolta - még ha csak provizórikusan is ‑ a kisantant egységét. Mindez abban a kontextusban értelmezendő, hogy az emigráns usztasa vezetés éppen Olaszországban élt, s így Róma esetleges felelősségének kérdése sem lett volna megkerülhető egy komoly nemzetközi vizsgálat esetén. Az olaszok magatartása ezután is kétarcú maradt, hiszen a marseilles-i merénylet után letartóztatták az usztasa vezetőket, de néhány nap után valamennyiüket szabadon engedték. Ezt követően kiutasították az usztasákat - erről a magyar belügy „bizalmas forrásból" időben értesült ‑, egyszersmind azonban megtagadták kiadásukat Jugoszláviának.

Mi mondható el összességében III. Viktor Emánuel 1937 májusi magyarországi látogatásának biztosításáról? A magyar szervek a források alapján érzékelhetően széles körből szerezték be információikat. Ezen azonban nincs mit csodálkozni: a rendőrségnek jól kiépített és működtetett „b" (bizalmi) egyénekből álló hálózata volt. Vagyis rendőrségi informátor mindenhol és minden társadalmi csoportban szép számmal volt található. Ezzel párhuzamosan tisztában voltak a nemzetközi viszonyrendszerekkel, s azzal is, hogy a származás és az útlevél között nincs feltétlenül egyenes összefüggés. A közölt rendeletek ugyanakkor jól példázzák, hogy a belügy az alá tartozó rendészeti és közigazgatási szervek feladatait miként határozta meg, hogyan szabályozta az együttműködést, igaz, ezt nem túl részletesen teszi. Talán nem túl merész az a kijelentés sem, hogy egy III. Viktor Emánuel elleni merényletnek kicsi volt az esélye, hisz az ő politikai szerepe és tevékenysége jóval protokollárisabb volt, mint például a Marseilles-ben lelőtt II. Sándoré. Így végül az olasz király budapesti látogatása - legalábbis biztonsági szempontokból - eseménytelen volt.