A második világháborúban Németország elfoglalja Belgiumot – III. Lipót király feltétel nélkül kapitulál.Tovább
Lengyel hazafi vs. lengyel zsidó
A magyar politikai vezetés 1939 őszén döntést hozott a lengyel katonai és polgári menekültek befogadásáról. Bár a nagyszámú feldolgozás és a visszaemlékezések sem tagadják a sajátos együttélés során felmerült problémákat, a történeti emlékezet által idealizált kép a magyar „menekültparadicsomról" a levéltári dokumentumok fényében árnyalásra szorul - többek között a zsidó menekültügy kontextusában.
1939. szeptember 18-án Teleki Pál miniszterelnök utasítására megnyitották a lengyel menekülők előtt a fél évvel korábban, Kárpátalja visszacsatolása után 180 kilométeres szakaszon helyreállt lengyel-magyar határt. A becslések szerint mintegy 60 ezer ember számára 140 katonai menekülttábor létesült, illetve Budapesten kívül 114 településen szállásoltak és láttak el polgári személyeket. A katonák ügyeivel a Honvédelmi Minisztérium Baló Zoltán, majd az ő 1943. októberi eltávolítása után Utassy Loránd ezredes vezette XXI. ügyosztálya, a civil menekültekkel a Belügyminisztérium VII. c. alosztályaként működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatósága (KEOKH), illetve a IX. osztály foglalkozott. Utóbbi osztály helyettes vezetője, majd az 1941. júniusi átszervezés utáni irányítója id. Antall József miniszteri tanácsos volt.
A lengyel menekültek segélyezésében kiemelkedő szerepet játszó társadalmi szervezetek sorában az 1939 szeptemberében létrejött, gr. Károlyi Józsefné és Szapáry Erzsébet grófnő irányításával működő Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságot, illetve a Henryk Sławik újságíró, a „lengyel Wallenberg" vezetésével szerveződött Lengyel Menekültek Gondozásának Ügyeit Intéző Polgári Bizottság Magyarországon nevű szervezetet kell kiemelni. Utóbbi egyben a lengyel emigráns kormány konzulátusi feladatokat ellátó képviselője is volt, hiszen a folyamatos német tiltakozás hatására és a lengyel államiság erőszakos német-szovjet felszámolása miatt a budapesti és ungvári lengyel konzulátusok 1940. nyár végén, a lengyel katonai attasé irodája 1940 őszén, a lengyel követség pedig 1941 januárjában volt kénytelen beszüntetni működését Budapesten.
![]() |
id. Antall József és Henryk Sławik |
A Teleki-kormány döntése a lengyel menekültek befogadásáról Juhász Gyula történész véleménye szerint hatalmi érdekből hozott és egyben morális okokkal is magyarázható lépés volt, hiszen megfelelt az ország külpolitikai céljainak és a propaganda által még inkább felerősített lengyelbarát
. Az 1939. szeptember 22-i minisztériumi értekezlet azt rögzítette, hogy a lengyelek befogadása, „amennyire csak a kockán forgó egyéb érdekek sérelme nélkül lehetséges, az emberiesség követelményeinek megfelelő figyelembe vételével történjék". Ennek a szempontnak az érvényesítésére „külpolitikai tekintetekből, valamint a magyar nemzet jó hírének a pártatlan külföldi közvélemény előtt való megőrzése szempontjából" nagy súlyt helyezett .A katonai internáló táborok megszervezése és fenntartása, a menekülteknek nyújtott szociális támogatás, egészségügyi ellátás, illetve számukra az oktatás és a helyi közösségekbe való integrálás biztosítása komoly szervezőmunkát igényelt, és jelentős összegeket emésztett fel. A táborok és a menekültek száma folyamatosan csökkent.
1941-ig mintegy 30 ezer lengyel katona jutott el különböző úton-módon, az. ún. „evakuációs hadműveletet" titokban támogató, olykor csak eltűrő, de sokszor hivatalosan tiltó és büntető magyar szervek és személyek közreműködésével Franciaországba, Angliába és a Közel-Keletre, hogy Władysław Eugeniusz Sikorski tábornok nyugati lengyel hadseregében a szövetségesek győzelméért és hazája felszabadulásáért harcoljon. A Magyarországon maradt néhány ezer menekült sorsa döntően az ország német megszállása, illetve a nyilas hatalomátvétel után változott meg, sokakat letartóztattak, elhurcoltak és kivégeztek. A háborút túlélt menekültek hivatalos repatriálása 1946 augusztusában zárult le.
Ezen a napon történt május 28.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Örömmel adjuk hírül, hogy megjelent az ArchívNet idei második száma. A mostani lapszám négy forrásismertetése a 20. század második felébe, azon belül a Kádár-rendszer időszakába kalauzolja el az olvasókat. A dokumentumok által bemutatott események különlegesnek mondhatók: megelevenedik előttünk az utolsó Magyarországon kivégzett nő bűnügye, betekinthetünk egy beszéd legépelt szövegén keresztül a Kádár-korszak nőpolitikájának átalakításába, valamint egy Ukrajnában fennmaradt beszámoló révén szó esik arról, hogy miként tudott egy alkalommal Grósz Károly sikert aratni a nemzetpolitika terén.
Az időrendet követve a sorban az első Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) forrásismertetésének második része, amelyben Zágon József Mindszenty Józsefnek szóló levelének a tervezetét mutatja be. Az elküldött levél még nem került elő, azonban elég valószínű, hogy azt az akkoriban az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén tartózkodó Mindszenty kézhez kapta. Az esztergomi érsek egy későbbi levelében ugyanis felfedezhető Zágon papírra vetett gondolatainak a nyoma.
Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola) korábban már bemutatta az ArchívNet hasábjain a Magyarországon utolsó előttiként kivégzett nő esetét. Ezúttal az utolsó kivégzett, a többszörösen büntetett előéletű Besze Imréné ügyét mutatja be bírósági iratok alapján, aki 1967 szeptemberében gyilkolta meg nyereségvágyból Kertész Lajosnét Gyöngyösön.
Besze Imréné büntetőügye még zajlott, amikor 1968 májusában Székesfehérvár adott otthont egy népességtudományi konferenciának, ahol az egyik előadó Ortutay Zsuzsa volt. Beszéde szövegét Svégel Fanni (doktorandusz, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola) ismerteti, aki Ortutay Zsuzsa szavai alapján tárja az olvasók elé, hogy az 1960-as években milyen minőségi változás ment végbe a magyarországi nőpolitikában.
A Kádár-korszak legvégének egy mindössze félnapos eseményét mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár): Grósz Károly kárpátaljai villámlátogatását. Ugyan Grósz és Nicolae Ceausescu aradi találkozója katasztrofális következményekkel járt a magyar politikus hírnevére nézve, az 1989. április 3-án lezajlott kárpátaljai útját mégis egyfajta sikerként könyvelhette el. Terjedelmi korlátok miatt a forrásismertetés első részét adjuk közre mostani számunkban.
A második idei számunk számára forrásismertetéseket küldő és publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Felhívjuk továbbá leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége idén is várja a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2023. május 19.
Miklós Dániel
Főszerkesztő