Lengyel hazafi vs. lengyel zsidó

Menekültek menedéke, Magyarország, 1939-1946

A magyar politikai vezetés 1939 őszén döntést hozott a lengyel katonai és polgári menekültek befogadásáról. Bár a nagyszámú feldolgozás és a visszaemlékezések sem tagadják a sajátos együttélés során felmerült problémákat, a történeti emlékezet által idealizált kép a magyar „menekültparadicsomról" a levéltári dokumentumok fényében árnyalásra szorul - többek között a zsidó menekültügy kontextusában.

A menekültek Józef Piłsudski marsall 1935-ös halála után látványosan meggyengülő ún. szanációs tekintélyuralmi rendszerének bukása, illetve a nyugati hatalmak által nyilvánosan garantált lengyel államiság felszámolása után érkeztek Magyarországra. Ezek az évek jelentős társadalmi feszültségeket halmoztak fel, amely széles teret engedett a politikai radikalizmusnak, az állami erőszaknak és a zsidó lakosság elleni politikai és gazdasági hadviselésnek. A Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett alapvetően tengelybarát kormányzati rendszer, a revíziós törekvések oltárán egyre több engedményt tett, saját zsidó állampolgárait törvényekkel diszkriminálta, és a külföldről menekülő zsidók biztonságát sem szavatolta.

A dicső múlt mellett a jelent olyan, az európai politika változásaiból, illetve az arra adott különböző válaszokból fakadó problémák terhelték, amelyeket egyre nehezebben lehetett a kétoldalú kapcsolatokban érzékelhető kölcsönös jó szándékkal orvosolni. Hory András varsói magyar királyi követ jelentéseiből kitűnik, hogy a lengyel politikai elit és a közvélemény izgatottan és bizonytalanul követte 1938-1939 történéseit, és egyre gyakrabban fogalmazott meg kritikát és szemrehányásokat, és tette fel magának a kérdést, hogy Magyarország az évszázados lengyel-magyar barátság

„nem kötötte-e teljesen Berlin szekeréhez a sorsát"? Ezt a megrendült presztízst feledtette a lengyel-magyar határ létrejötte okozta eufória, de a Lengyelország elleni fegyveres akcióból tudatosan kimaradó magyar politika ellenére - bár ezt sokan „apró szépséghibának, a történelem gonosz tréfájának" tartották - a két ország a háborúban ellentétes oldalon [popup title="állt" format="Default click" activate="click" close text="Hory András varsói követ így fogalmaz: „Magyarország a tengely oldalán halad,[…] Lengyelország […] a nyugati demokráciákhoz sodródott.” MNL OL K 63–17/7–1939–465. res. pol. – Hory levele Csáky István külügyminiszterhez, Varsó, 1939. május 12."].

Ennek ellenére a lengyel menekültügy kezelése, a katonák és civilek segélyezése, élelmezése, mentése és nyugatra jutásuk elősegítése Magyarország második világháborús történetének vállalható, bár esetenként konfliktusokkal, problémákkal és ellentmondásokkal terhelt fejezete. Ennek, az egykori lengyel menekültek visszaemlékezéseiben is tetten érhető és a két nép kapcsolatait máig meghatározó jelentőségét nem kisebbíti, ha hiteles forrásokkal felidézzük a történet bizonyos vitatható elemeit és árnyoldalait is.

A háborús hétköznapok során jelentkező problémákról, a gyakorlatilag értéktelen zloty elfogadása miatt kilátástalan helyzetbe került kereskedők elhúzódó

, a menekültektől - az ország vélt külpolitikai érdekei és a magas elhelyezési és ellátási költségek miatt - szabadulni próbáló magyar külpolitikai és katonai vezetés vitáiról, a táborok őrzésének megszigorításáról és a lengyel halálos áldozatokról, a segítőkészség számos megnyilvánulása mellett is több kérdésben tetten érhető lengyelellenes hangulatról, illetve a lengyel internáltak panaszairól másutt részletesen .

1939 őszén aszerint különítették el a menekülteket, hogy civilek, vagy katonák (illetve tisztek, vagy a legénységhez tartozók) voltak. A lengyel zsidókat lehetőleg keresztényként, hamis nevekkel

(a Sławik-féle bizottság igazolta a kérelmezők római katolikus vallását), de kitérésre senkit sem kényszerítettek. Komoróczy Géza szerint ez nem a menekültek védelmét szolgálta, zsidókkal egyszerűen nem akartak , „kényelmesebb volt a hanyagság, mint az érvényben lévő törvények megszegése". Ráadásul az iratok havi, háromhavi meghosszabbításakor bármikor kiderülhetett, hogy nem valósak az adatok. A lengyel zsidók között voltak olyanok, akik nem voltak hajlandóak zsidó vallásuk megtagadására, őket a hitközségeknél helyezték el. Egy 1944. júniusi, a „zsidó fajú lengyel polgári menekültekkel történő eljárásról" szóló szerint „szociális gondozásban nem részesültek".

Csáky István külügyminiszter szeptember 17-én azt is rögzítette a menekültekkel kapcsolatos irányelveket rögzítő napi jelentésében, hogy másnap

kívánja Leon Orłowski lengyel követtel, hogy a „rendelkezésekből a zsidók természetesen ki vannak zárva, mert ezeket a határon kereken visszautasítják".

  
1. számú forrás
Szigorúan bizalmas napi jelentés a lengyel menekültügy kezeléséről
Budapest, 1939. szeptember 17.
Jelzet: MNL OL K 63–17/7–1939–4612. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Külügyminisztérium, Politikai osztály általános iratai – Másolat.

Nem tudni, a közlés megtörtént-e, mindazonáltal a „zsidófajú külföldi állampolgárok beszivárgásának megakadályozása iránt" már egy 1938-as belügyminisztériumi rendelettel történt intézkedés, sőt közülük a lengyelek kitelepítése jóval korábban, az 1924-es kétoldalú tárgyalások során is felmerült. Már 1939 őszén előfordult olyan eset, hogy a csendőrök a határon borostásan megjelent menekülőkről azt gyanították, hogy zsidók, „azokat pedig nem nagyon szerették már akkoriban". Ezért aztán a menekülők kénytelenek voltak

„a röhögő csendőröknek, hogy nem zsidók". Később is „komoly nemzetpolitikai szempontnak" számított az ország területére „beszivárgott" lengyel (és orosz, korábban német, osztrák, cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai) zsidók minél nagyobb számban, mielőbb történő eltávolítása. Ez nem csupán több ezer (1939 végéig mintegy 3600) zsidó kiutasításához vezetett, hanem közel húszezer, az országban született, az első világháború pogromjai és a német megszállás elől Magyarországra menekült zsidónak a KEOKH vidéki kirendeltségei általi összefogdosását, deportálását és a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosságot is eredményezte 1941 augusztusában.

A harmadik zsidótörvény elfogadása után - összhangban a németek többszöri követelésével és a lengyel tisztek hasonló kérésével is - a zsidó katonák és civilek többségét külön táborokban, többek között Fajszon, Kadarkúton és Vámosmikolán helyezték el. Utóbbi helyen 1941 augusztusában jelentette be a helyi parancsnok a tiszti tábor feloszlatását, majd első intézkedésként a különböző menekülttáborokból érkezett zsidó származású lengyel tisztek, sorkatonák és családtagjaik csomagjait kutatta át, és elkobozta tőlük a távcsöveket, térképeket és

. Az ő helyzetük tehát nem a német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után változott meg, bár kétségtelen, hogy - kész listák alapján - üldözésükre, elhurcolásukra és deportálásukra 1944 tavasza után került sor. Az 1939 ősze után - bízva a menekült lengyeleknek biztosított különleges bánásmódban - többnyire a várható deportálás elől Magyarországra érkezett lengyel zsidókra már nem vonatkozott ez a menedékjog, sőt, ők veszélyeztették a „lengyel szociális akciót".

Ez derül ki abból a

, amelyet id. Antall József írt 1942. október elején a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság vezetőinek. A menekültügyi kormánybiztos telefonon, majd írásban figyelmeztette az arisztokrata hölgyeket, hogy „veszedelmes volna, ha ilyen ügyekbe avatkoznának". A Siménfalvy Sándor miniszteri tanácsosnak, a KEOKH vezetőjének is megküldött levélben Antall is „zsidófajú egyének beszivárgásáról" ír, akik „letagadják sok esetben, hogy zsidó fajúak", ezért aztán a legszigorúbb tilalom ellenére a tábori állományba kerülhetnek. Azt kéri, hogy a bizottság az újonnan érkezett zsidókat, „továbbá, akik erre gyanúsak", a KEOKH-hoz irányítsa, sőt még helyesebb, ha detektívet kér tőlük. Nem lehet hagyni ugyanis, „a lengyel menekültek közé külföldi zsidók szivárogjanak be", mert akkor egyrészt a megszorító intézkedések miatt előbbiek helyzete is romlana, másrészt az engedékenység miatt „egész Európa zsidósága ide özönlenék".

Válaszul - szintén Antall kérésére - a bizottság a belügyminiszternek írott feljegyzésben felsorolta az általuk segített tizenkét lengyel zsidónak a nevét és elérhetőségét, akik aztán a kitoloncolást elkerülve a ricsei internáló táborba kerültek.


 
   
2. számú forrás
id. Antall József és a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság levelezése
Budapest, 1942. október
Jelzet: MNL OL K 491–1942–386 – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság, Rezervált iratok. – Eredeti, géppel írt, részben aláírásokkal ellátott irat.

 

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt május 07.

1911

Hamburgban megnyílik a Régi Elba-alagút.Tovább

1918

A bukaresti békeszerződés: Románia különbékét köt a központi hatalmakkal (Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával). Románia...Tovább

1946

A négy nagyhatalom párizsi külügyminiszteri értekezlete kimondja Magyarország 1938–as határainak visszaállítását.Tovább

1950

Megnyitják a Ferihegyi Nemzetközi Repülőteret.Tovább

1952

Geoffrey W.A. Dummer elsőként publikálja a modern számítógépek alapját jelentő integrált áramkörök koncepcióját.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők