Vígszínház és kultúrpolitika 1972–1973

„A kis dolgokban engedek, hogy a lényegben ne kelljen engedni.” (Örkény István)

"Én úgy érzem, nem szabad abból kiindulni, hogy a nézőtéren jány-drukkerek ülnek. Nem ennek a pár embernek játszanánk el a darabot, hanem annak a tömegnek, amely csak tankönyveiben tanult valamit a háborúról, nincs semmiféle elképzelése, tehát indulati állásfoglalása sem a régi rendszerről, én pedig, mint rendező úgy szeretném ezt a művet előadni, hogy a néző nemcsak megrendülne e negyedmillió szegényparaszt, „megbízhatatlan” és munkaszolgálatos áldozat áldozat szörnyű sorsán, hanem meg is gyűlölje azokat, akik a vesztőhelyre vitték őket."

5.

Várkonyi Zoltán levele Ilku Pál művelődésügyi miniszterhez

1972 [?]

  

Azért fordultam hozzád a „Rekviem" elolvasását kérve, mert mostanáig, ha bármilyen darabbal kapcsolatban aggályok vagy kételyek merültek föl, mindig tiszta és világos magyarázatot kaptam a kérdésről, és úgy mentem haza a minisztériumból, hogy akár vitatkoztam, akár nem, a végén beláttam a javaslat értelmét, célját és helyességét. Most azonban több órás beszélgetés után sem tudom felfogni, hogy voltaképpen mi is a kifogás a darab ellen. Előre bocsátom, hogy két nagyon fontos, és a darabban hibásan ábrázolt ponton igen értékes segítséget kaptam. Az egyik Jány tartalékjának az úgynevezett Cramer-hadtestnek a

, amely valóban mit sem változtatott volna az eseményeken. A másik: szerepének szépített beállítása, aki pedig később egy döntő kérdésben siralmasan szerepelt. Ezek azonban olyan megállapítások, melyek nem csak helyesek, hanem ki is javíthatók, és nem érintik a dráma egészét.

A harmadik részletkérdéssel nem tudok egyetérteni, mert ha mi Jányt fekete-fehéren, mint háborús bűnöst, fasiszta tömeggyilkost, cinikus és korlátolt férget ábrázoljuk, és semmi mást nem mondunk el róla, akkor személye drámailag érdektelenné válik, választási lehetősége és bűnének nagysága úgyszintén, és így az általa halálba kergetett százezrek pusztulása semmiféle katarzist nem

.

De amennyire ki tudtam venni, nem ezek voltak a perdöntő problémák. Azt körülbelül így fogalmazhatnám meg: „nincs szükség rekviemre, ezeket az embereket nem elsiratni kell, mert igaz ugyan, hogy áldozatok voltak, de azáltal, hogy mi megsemmisítettük a régi uralkodó osztályt, igazságot szolgáltattunk nekik. Így ez a százezer ember nem halt meg hiába.

Ezt az érvelést nem tudom megérteni. Én úgy érzem, hogy akik egy agressziós háborúban, idegen földön Horthyék aljas és ostoba számításai folytán odalökve, vezetőik gyávasága folytán életüket vesztették, hiába haltak meg. Csak azok a hősök nem haltak meg hiába, akik az illegalitásban, vagy fegyveresen, tehát tudatosan a rendszer összezúzásáért harcoltak és haltak hősi halált.

A darab, mint látni fogod, világosan ábrázolja ezt a különbséget áldozat és áldozat között. Hiszen épp abban rejlik a katarzis, és az leplezi le Horthyék jóvátehetetlen történelmi vétkességét, hogy ellentétben a köztudatban elterjedt nézettel Magyarországnak, ennek a „kis országnak" nem volt más választása. A darab dokumentumokkal igazolja, hogy nemcsak a két fő kérdésben, Jugoszlávia lerohanásában és a Szovjetunió megtámadásában lett volna az akkori vezetőknek más választásuk is, hanem még az utolsó percben, kint a fronton, a teljes összeomlás után is lett volna még lehetőség arra, hogy ezeknek az áldozatul odalökött szerencsétleneknek legalább a puszta életét megmentsék.

Ennyit a rekviem szükségességéről. Ami pedig azt illeti, hogy mi a régi rendszer összezúzásával igazságot szolgáltattunk a holtaknak, sem egészen világos előttem. Hiszen mi nem a holtaknak, hanem a túlélőknek, saját magunknak szolgáltattunk igazságot, amit a mai néző adottnak, természetesnek érez. Hisz az igazságra ma már senki sem emlékszik, legföljebb az öregek, hogy annak a rendszernek önzésből, cinizmusból, korlátoltságból és osztályérdekből micsoda vérlázító bűnhalmaza vitte pusztulásba ezt a százezer embert, és hogy valójában mitől mentett meg, miből szabadított föl minket a Szovjetunió.

Én úgy érzem, nem szabad abból kiindulni, hogy a nézőtéren jány-drukkerek ülnek. Nem ennek a pár embernek játszanánk el a darabot, hanem annak a tömegnek, amely csak tankönyveiben tanult valamit a háborúról, nincs semmiféle elképzelése, tehát indulati állásfoglalása sem a régi rendszerről, én pedig, mint rendező úgy szeretném ezt a művet előadni, hogy a néző nemcsak megrendülne e negyedmillió szegényparaszt, „megbízhatatlan" és munkaszolgálatos áldozat áldozat szörnyű sorsán, hanem meg is gyűlölje azokat, akik a vesztőhelyre vitték őket.

Ha te ezt a koncepciómat helyesnek tartod, akkor persze én is szívesen vállalom azt, hogy ezeket a darab szövegében és annak rendezésénél még nyomatékosabban kimondassam és érvényre juttassam.

Várkonyi Zoltán

 

Jelzet: Várkonyi Zoltán hagyatéka OSZK Fond 27. Vígszínházzal kapcsolatos iratok - Örkény István műveinek vígszínházi pályafutása. (Országos Széchényi Könyvtár - Színháztörténeti Tár) - Dátum, megszólítás és aláírás nélküli géppel írt piszkozat. A levélen ugyan nincs megszólítás, de a tartalmából és abból, hogy egy másik, a miniszterhez írt levéllel együtt található, feltételezhetjük, hogy Ilku Pálnak szólt. A keletkezés dátuma pedig feltételezhetően 1972.

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő