Archívum

„A kialakult helyzetet figyelembe véve, a testvérszerv teljes depolitizálása volna a legkedvezőbb. A munkatársaknak és a vezetőknek egy pártba sem kellene belépniük, politikai meggyőződésüket szívükben őrizzék. Meg kell akadályozni, hogy az ellenzék beférkőzzön soraikba. A testvérszerv és munkatársai számára teljesen új helyzet alakult ki, most a kormány politikáját, nem pedig egy pártot kell képviselniük. A Magyar Köztársaság kormánya tisztán szakkormánnyá alakul, ebből következően a testvérszervnek is szakmai szervezetté kell alakulnia.”

A magyarországi feminista mozgalom fejlődése 1907 januárjában rendkívül fontos állomáshoz ért: a Feministák Egyesülete és a Nőtisztviselők Országos Egyesülete közösen indította útjára első közös folyóiratát, A Nő és a Társadalmat. Ezzel kapcsolatban mindezidáig jobbára a lapot csupán mint forrást felhasználó, hibás fókuszú írások születtek. Jelen cikk ezekkel szemben levéltári források segítségével nyújt a teljességre távolról sem törekvő áttekintést a folyóirat alapításának körülményeiről, valamint a szerkesztőségi munka jellegéről.

Robert William Seton-Watson londoni, majd oxfordi történészprofesszor (1879–1951), vagy ahogy korai írásaiban használt írói neve alapján Közép-Európában ismertté vált, Scotus Viator, az angol nyelvterületen a 20. század első felében Magyarország, a Habsburg Monarchia és egész Délkelet-Európa egyik legalaposabb ismerőjének számított. Írói és szervezői tevékenységével, valamint szakértői kommentárjaival a trianoni békeszerződés talán legfontosabb szellemi előkészítőjévé, majd szívós védelmezőjévé vált.

Még véget sem ért a háború, amikor a budapesti hidak tragédiája már a „nácik” bűnlajstromára került. A Budapest ostromáról még az ostrom alatt forgatott és nem sokkal később a budapesti mozikban is játszott szovjet filmhíradó a német katonákat a „szvasztika barbárainak” nevezte, és az értelmetlen pusztítás példájaként a budapesti hidakat hozta fel. A szocializmus emlékezetpolitikája a hidak felrobbantásával Sztálin állítólagos nemeslelkűségét állította szembe, aki a magyar várost megkímélendő még a nehéztüzérség bevetésétől is tartózkodott volna. A hidak felrobbantása mint a nácizmus bűntette még a legutóbbi idők emlékezetpolitikai megnyilvánulásában is felbukkant.

Nyikita Szergejevics Hruscsov pártfőtitkári tisztsége idején többször is ellátogatott Magyarországra, elsőként az 1958. április 2. és április 10. közötti időszakban. Írásomban röviden összefoglalom a szovjet párt- és kormányküldöttség 1958. április 8-i tatabányai látogatásának főbb eseményeit, majd az ahhoz kapcsolódó, általam legfontosabbnak és legérdekesebbnek vélt dokumentumokat ismertetem.

A kádárizmus mint hatalomgyakorlási mód szemléletesen mutatható be az egyházpolitika területén. A legérzékletesebb példákat talán az illetékes állambiztonsági részlegek iratai szolgáltatják, feltárva a pártállam komplex működését. Ám az alábbiakban nem a közérdeklődés homlokterében álló titkosszolgálati aktákból (ügydossziékból, „ügynökaktákból”) közlünk részleteket. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött belügyi és pártanyagok révén a rezsim mindennapi, üzemszerű működése ragadható meg érzékletesen. A dokumentumok egyszersmind bizonyítják, hogy az egyházakkal kapcsolatos eljárások alapsémái – a rendszeren belüli elmozdulás ellenére – változatlanok maradtak egészen 1989-ig.

A II. Vatikáni Zsinattal (1962–1965) kezdődő egyházi nyitás és a XXIII. János pápa által elindított ún. „keleti politika”, továbbá a nemzetközi helyzet tette lehetővé, hogy 1964. szeptember 15-én Agostino Casaroli, az Egyházi Közügyek Tanácsának titkára és Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője Budapesten aláírtak egy „részleges megállapodást” az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között. Az állandósult „részleges” jelzőt azért illesztette az okmányhoz az utókor, mert a tárgyalt kérdések közül csupán néhányban sikerült ténylegesen megállapodni. Szövege a legutóbbi évekig nem volt nyilvános, pedig egy bő negyedszázadon át – a Magyar Köztársaság és a Szentszék között 1990. február 9-én aláírt újabb megállapodásig, amely a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről intézkedett – meghatározta a magyar katolikus egyház és a kormányzat viszonyát.

„Legelébb is bűnbánatot kell tennünk. Mi magyar evangélikus lelkészek az elmúlt esztendőkben nem vállaltuk a Jézus Krisztus keresztjét! Meg kell vallanunk ezt Isten előtt, önmagunk előtt, egyházunk előtt, a világ evangélikus keresztyénsége előtt. Nagy többségünkben nem vállaltuk a keresztet. Csak kevesen akadtak közöttünk, akik életük kockáztatásával is tanúbizonyságot tettek az igazságról. Csak kevesen, akik készek voltak javaikat, otthonukat, hivatásukat is feláldozni, ha üt számukra a kritikus óra.”

„Sajnos tapasztalnunk kellett, hogy Püspök Úr a mi barátságos együttműködési készségünkre elutasító magatartással válaszolt, és időről időre a legbarátságtalanabb intézkedések kidolgozásán és megvalósításán fáradozott. […] Meggyőződésünk, hogy a magyar katolikus egyház sem állományában, sem vezetésében nem azonos a székesfehérvári püspökség és Shvoy püspök úr általános és egyházpolitikai magatartásával.”