A szovjet és a keleti hitelek, segélyek szerepe a Kádár-rendszer stabilizálásában

A magyar gazdaság egyensúlyi állapota 1956 őszére felborult, az amúgy is súlyos gazdasági feszültségek a harcok, a sztrájkok, a szén- és energiahiány miatt tovább éleződtek. Szétesett a központi irányítás, ezzel együtt meglazult az állami és pénzügyi fegyelem, felrémlett a tömeges munkanélküliség, az elszabaduló infláció és a gazdasági összeomlás veszélye. A forradalom leverése utáni hónapokban az ország ellátása a szocialista és kapitalista országok segélyeitől, leginkább azonban a „tábor” országainak, mindenekelőtt a Szovjetuniónak az áruhiteleitől függött.

Feljegyzés a magyar kormány hitelkérelméről

Szigorúan titkos!

Készült: 6 példányban

 

Hitelkérelmünk megindokolása

˙(A dFt-ban kifejezett adatok mellett zárójelben lévő számok millió Rubelben

fejezik ki a kerekített egyenértékeket.)

 

A Szovjetunió Kormánya 1957. évben nagy összegű hitelt nyújtott, amely lehetővé tette, hogy a termelésünkhöz nélkülözhetetlen nyersanyagokat és félkészgyártmányokat kielégítő mértékben biztosítsuk. Szükségesnek tartjuk, hogy a részletesebben ismertessük a devizahitel felhasználásának módját és a tőkés devizagazdálkodásunkban várható helyzetet 1957. év végére.

Adósságállományunk tőkés devizákban a legmagasabb szintet 1956. szeptember hónapban érte el, kereken 2,8 Md dFt.-al (955), beleszámítva a tényleges adósságok mellett az elvállalt fizetési kötelezettségeket is. Ez a teher mintegy 700 M dFt.-al (235) haladt meg a legmagasabb exportszintünket tőkés országok felé, amelyet 1955. évben értünk el.

Az adósság nagyobb részben rövid lejáratú bank és kereskedelmi hitelekből tevődött össze, aminek következtében 1955. II. félévétől kezdve negyedévenként átlagban kétszerannyi hiteltörlesztés vált esedékessé, mint amennyi devizabevételünk volt az exportból. Súlyosbította a helyzetet, hogy devizatartalékunk mindössze 60 M dFt körül mozgott.

Ebből következett, hogy folyamatosan igen bonyolult hitelműveleteket kellett végrehajtanunk az adósságok időben való rendezése (fizetés, prolongálás, konvertálás,) céljából. A folyóimportot pedig zömében csak hitelben történő vásárolások útján tudtuk fedezni. Minthogy nem állott elegendő bankhitel rendelkezésre, terhes áruhiteleket kellett igénybe venni. Állandó hitelműveleteink, időleges fizetési nehézségeink folytán hitelképességünk a tőkés piacokon csökkent, és így még inkább növekedett hitelállományunknak az a része, amely után nagyon magas hitelköltségeket kellett fizetnünk. (8-12%)

Becslő számítások azt mutatták, hogy 1955. évben mintegy 150 M dFt (50) tőkés devizaértékre tehető az a veszteség, amelyet nehéz devizahelyzetünk folytán elszenvedtünk. (A szokásosnál magasabb kamatteher, a kényszerhelyzetben történt kedvezőtlen vásárlásokból és olcsón való eladásokból eredő veszteségek, továbbá azon erőszakolt kereskedelmi műveletek költségei, amelyeket a fizetésképtelenség elkerülése érdekében kellett végrehajtanunk.)

Az ellenforradalmi események után kapott baráti devizasegítség lehetővé tette:

1./ Hogy exportunk szünetelése ellenére rendezzük az 1956. utolsó negyedében esedékessé váló adósságainkat. 2./ Tőkés adósságállományunk legterhesebb részének további csökkentését 1957. évben. 3./ Az 1957. évi tőkés fizetési mérlegben mutatkozó kereken 400 M dFt (135) passzívum egy részének rendezését, míg a másik része fedezetére a Bank az év folyamán mintegy 246 M dFt (85) értékű olyan aranyat adott el, amely hitelek fedezetére volt lekötve, és azok visszafizetésével szabadult fel. 4./ A teljesen elégtelen operatív devizatartaléknak - még mindig csak igen szerény mértékre történő - növelését.

Az 1956/1957. évi devizasegítség tehát nem csupán a fizetésképtelenség elkerülését és az 1957. évi külkereskedelmi terv végrehajtását tette lehetővé, hanem azt is, hogy érdemben javítsuk devizahelyzetünket.

Ennek ellenére tőkés devizahelyzetünk még mindig igen kedvezőtlen, amire jellemző, hogy 1957. negyedik negyedévében 643 M dFt (215) tőkés hitelkötelezettség válik esedékessé, míg a várható export-devizabevételek összege 560 M dFt (186). Ebből következik, hogy importunk nagyobbik részét most is rövid lejáratú bank és áruhitelek keretében kell bonyolítani, bár az alacsonyabb adósságszint mellett operatív nehézségeink lényegesen csökkentek, és hitelszükségletünknek jelentősen nagyobb hányadát tudjuk ma már 6 hónapos bankhitelek utján fedezni.

1957. év végére adósságállományunk tőkés devizákban becsléseink alapján előreláthatólag a következő lesz:

Kereskedelmi adósságok tőkés országok felé

Kereskedelmi fizetési kötelezettségek tőkés országok felé

1300 M dFt

350 M dFt

Összes kötelezettségek tőkés országok felé

Tőkés devizákban fennálló adósság Románia és Csehszlovákia felé

1650 M dFt

120 M dFt

 

1770 M Ft

Tőkés devizákban fennálló hosszú lejáratú adósság Kína felé

294 M dFt

Összes adósság és kötelezettség tőkés devizákban

2064 M dFt

ami megfelel kereken

700 M Rbl-nek

 

Ezzel szemben szerény a Magyar Nemzeti Bank tartaléka és a kinnlévőségek összege.

A kimutatott kötelezettségekből visszafizetendő 1958. évben mintegy 1500 M dFt (500); 1959-60. években 392 M dFt (135); 1961-től 172 M dFt (65).

II.

Már az 1957. évi gazdasági tárgyalások során rámutattunk arra, hogy a népgazdaságunk igen súlyos problémáinak megoldása és egészséges gazdasági fejlődésének biztosítása érdekében a 3 éves tervünk keretében - bár csökkenő mértékben - további segítséget kell kérnünk.

A segítség formájának konkrétabb megjelölése az 1958-60. évekre szóló 3 éves tervünk előzetes számításai alapján történt abban a levélben, amelyet Kádár elvtárs 1957. július 31-én intézett a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökéhez. Ebben a levélben 1958. évre 500 M Rbl-t; 1959. évre 350 M Rbl-t és 1960. évre 250 M Rbl hitelt kértünk, fizetési mérlegünk egyensúlyának biztosítása céljából. Továbbá kértük, hogy devizagazdálkodásunk egészséges alapokra helyezése és a tőkés országokkal a tervszerű kereskedelempolitika folytatásának lehetővé tétele érdekében a fent megjelölt hitelkeretekben 1958. évre 150 M Rbl-nek, 1959. évre 100 M Rbl-nek és 1960. évre 50 M Rbl-nek megfelelő tőkés devizát kapjunk, míg a fennmaradó összegeket áruhitelek formájában hívhatjuk le. (Ezen kívül előadtuk beruházási javak hitelben való szállítására irányuló kérelmünket is, amellyel más helyen kívánunk részletesen foglalkozni.)

Időközben a 3 éves terv több variációja került kidolgozásra azzal a céllal, hogy népgazdaságunk fejlesztésének alapvető célkitűzéseit fenntartva, a belső erőforrások fokozott feltárásával javítsuk a fizetési mérleget. Ez a munka még folytatódik. A sokoldalú vizsgálatok alapján azonban levonhatjuk azt a következtetést, hogy a fenthivatkozott kormánylevélben kért hitelkereteket összegszerűen és összetételben alapjában helyesen jelöltük meg, mint olyan nélkülözhetetlen segítséget, amelyre maximális saját erőfeszítéseink figyelembevételével szükségünk van 3 éves tervünk reális megalapozása érdekében.

A továbbiakban az 1958. év problémáival kívánunk részletesebben foglalkozni; az idevonatkozó fejtegetések - értelemszerűen csökkenő nagyságrendek mellett - a további évekre is vonatkoznak.

Az 1958. évi fizetési mérlegterv passzívuma 1339 M dFt (460). Ez azonban még néhány olyan lényeges tényezőt nem vett figyelembe, amelyek jelentős nagyságrendben tovább növelik a hiányt. /Pld. a demokratikus országok közötti forgalomban tervezett ármódosítások./ Reméljük, hogy a további munka során sikerül ezeket a mérlegrontó tényezőket ellentételezni, amikor is a jelzett passzívum reális összeget képvisel.

A kereskedelmi forgalomnak demokratikus és tőkés országok közötti megosztásánál a terv azt vette számításba, hogy maximális mértékben irányozzuk elő a behozatalt baráti országokból és csak az ezekből előreláthatólag semmiképpen sem biztosítható behozatalt tervezzük tőkés viszonylatokra. Ennek figyelembevételével történt a kivitel megosztása is. Így tőkés viszonylatokban 513 M dFt (175) passzívum adódik, amely még csökkenthető a főleg Kínából előirányozható, de ma még fel nem mérhető reexporttal előreláthatólag 450 M dFt-ra (155). Így a demokratikus országokkal való forgalom passzívuma 889 M dFt (305) lesz.

Ennél a számításnál nincsen figyelembe véve, hogy népgazdaságunk gyorsabb ütemű fejlesztése érdekében beruházási hiteleket kívánunk igénybe venni nagyobb mértékben baráti országoktól, kisebb mértékben tőkés országoktól is, ha utóbbiak politikai feltételektől mentesen hajlandók olyan hiteleket adni, amelyekből történő beruházások termékeiből a hitelek devizafedezetét lejáratig biztosítani tudjuk.

Ami a tőkés mérleghiányt illeti, bizonyosnak látszik, hogy ennek csökkentése csak olyan drasztikus importkorlátozásokkal volna elérhető, amelyek gazdasági célkitűzéseinket érintené, az export termelésre károsan visszahatnának, és hátráltatnák a perspektivikus kibontakozás ütemét.

Noha lehetséges volna, a fizetési mérleghiány kiegyenlítése tőkés országoktól történő hitelfelvétellel, ezt a megoldást nem szabad választanunk. Ez nyilvánvalóvá válik, ha megvizsgáljuk az 1958. évi tőkés fizetési forgalom várható nehézségeit.

Kereken 1900 M dFt (635) bevételre számíthatunk a tervezett kivitelből. /Az előirányzott kiviteli összegből levontuk a hitelre történő eladásokat, a kompenzációs üzleteket, valamint a tervértékkel szembeni különböző leírásokat./ Ez abban az esetben van így, ha a termelés és termés, valamint a tőkés piacokon részben nehezen elhelyezhető áruink eladása maradéktalanul a terv szerint alakul. A I. fejezetben kimutattuk, hogy az 1957. év végére várható tőkés adósságállományunkból 1958. évben 1500 M dFt-ot (500) kell visszafizetni. Az áruforgalmon kívüli fizetések (fuvar), árumellékköltségek, nemzetközi kötelezettségek, kártalanítás, kamat, külképviseletek, stb. készpénzben kiegyenlítendő passzív egyenlege 350 M dFt (118). Ezeknek a fizetéseknek a teljesítése után tehát exportdeviza bevételeinkből mindössze 50 M dFt (17) maradna arra, hogy 1949 M dFt (652) értékű behozatalt finanszírozzunk. Az export tervvel szembeni csekély mérvű lemaradás esetén az importra egyáltalában nem maradna készpénzünk. Ez azt jelenti, hogy teljes importunkat hitelműveletek útján kellene lebonyolítani. Zömében csak rövid lejáratú hitelekkel tudunk dolgozni, mert tőkés importunk túlnyomó részére kereskedelmileg nem szokásos hosszabb lejáratú hiteleket nyújtani, és így az év folyamán olyan mérvű hitelmozgásokra volna szükség, amelyek csak nagy bizonytalansággal, rizikókkal terhelten és rendkívül magas költségekkel volnának megvalósíthatók.

E kérdés elbírálásánál azt is figyelembe kell venni, hogy tőkés devizakötelezettségeink végösszege 1958. évben 2500 M dFt körüli szintre (835) növekednék, vagyis megközelítené az 1956. októberi tarthatatlan összeget. Ebből 2100 M dFt (700) adósság állana fenn tőkés országok felé. Hasonlóképpen alakulna a helyzet az 1959-60. években, romló tendenciával, mert felhalmozódnának a magas kamatok és amint az I. fejezetben erre rámutattunk, az 1957. évi hitelek egy része ezekben az években válik esedékessé.

A tőkés országok felé való kötelezettségeink meghaladnák azt a szintet, amely a következő három évben évente tőkés exportunkra maximálisan előirányozható. A folyamatosan esedékessé váló törlesztések pedig meghaladnák összes devizabevételeinket. Lényegében tehát ismétlődnék az a tőkés függőség, amelybe 1956. októbere előtt annak ellenére jutottunk, hogy politikai feltételekkel terhelt hiteleket sohasem vettünk igénybe.

Figyelembe kell venni a következő tényeket is:

a./ Számos tőkés országban politikai okokból nehézségekbe ütköznek hitelműveleteink.

b./ A jelentősebb tőkés piacokon számolnunk kell a hitelkorlátozó intézkedések kihatásaival és a kamatterhek nagyarányú növekedésével, amelyek elviselhetetlenek lesznek, ha a jelenlegi adósságszintet növelni kívánnánk.

c./ Adósságállományunkból 235 M dFt (80) esik úgynevezett egyezményes számlahitelekre (overdraft), amelyek kamatmentes, vagy igen alacsony kamatozású folyamatos hitel lehetőségeket biztosítottak eddig. A tőkés országok részéről az a törekvés érvényesül, hogy az ilyen hiteleket erősen korlátozzák, vagy megszüntessék. Ez érvényesült már Nyugatnémetország [!], Franciaország, Argentína, Olaszország esetében. Így tehát azzal kell számolnunk, hogy tőkés adósságunknak ez a konszolidált része is fokozatosan átalakítandó rövid lejáratú bank- és áruhitelekké, amelyek lehetséges kerete azonban korlátolt.

d./ Már vázoltuk azt a nehézségünket, hogy a jelenlegi hitelállomány mellett is úgy kell gazdálkodnunk, hogy bevételeinket a lejáró adósságok törlesztésére fordítjuk, és importunk zömét hitelek útján finanszírozzuk. A tőkés piacokon észlelhető gazdasági nehézségek, valamint a politikai tényezők folytán már a mai adósságunk mellett is könnyen előállhat olyan helyzet, hogy hitelműveleteink folyamatos bonyolítása nehézségekbe ütközik, aminek következtében az import nem volna biztosítható, ami szűk anyagkészleteink mellett súlyosan hatna vissza a termelésre és ezen belül az exportra.

e./ Jelentős mértékben nehezíti helyzetünket az is, hogy exportstruktúránk és importszükségleteink figyelembevételével nagyon sok piacon kell dolgoznunk. Devizabevételeink devizanemek szerinti összetétele, akár globálisan, akár időszakonként nem fedezi az import finanszírozásával kapcsolatban szükséges devizák összetételét. Az ilyen nehézségek áthidalására különböző reexport és arbitrage üzleteket kell végezni, amelyek kielégítő operatív hitel-igénybevételt tesznek szükségessé.

III.

A II. fejezetben vázolt helyezet indokolja, hogy a Szovjetunió felé devizasegítség iránti kérelemmel forduljunk.

A demokratikus viszonylatokkal való forgalom tervében kialakult passzívum tükröződik azokban az árulistákban, amelyeket magyar javaslatként a most kezdődő szovjet-magyar árucsereforgalmi tárgyalásokhoz átnyújtunk. Nem látunk érdemi lehetőséget arra, hogy ezt a passzívumot más baráti viszonylatokra terheljük, annyival kevésbé, mert a többi baráti országból a számunkra nélkülözhetetlen áruk szállítását reális módon nem tervezhetjük a jelenleginél magasabbra.

Fenti indokok alapján elkerülhetetlennek látjuk, hogy a Szovjetuniótól a jelzett kormánylevélben megjelölt hiteleket kérjük az 1958-1960. évekre. Ezzel kapcsolatban még arra is utalnunk kell, hogy amennyiben a demokratikus országokból és így különösen a Szovjetunióból tervezett alapvető fontosságú áruk beszerzése nem válna lehetővé a tervezett mértékben, az így kieső behozatal tovább terhelné tőkés importszükségletünket, tehát rontaná tőkés mérlegünket és így növelné az összes hitelszükségletükön belül a devizahitel szükséglet részarányát.

Budapest, 1957. október 27.

 

MOL XIX-A-16-i. 6. doboz. Géppel írt másolat.

Ezen a napon történt augusztus 15.

1914

Megnyitják a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekötő Panama-csatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő