Hová lettek a magyar föld kincsei?

Kísérlet egy önálló magyar bauxit-alumínium vállalat megalapítására

1947. április 27-én a Gazdasági Rendőrség letartóztatta Dr. Debreczeni Sándort, a Magyar Bauxitbánya Rt. vezérigazgatóját, Dessewffy Aurél ügyvezető igazgatót, valamint Esztergály Ferenc gépészmérnököt. Az ellenük felhozott vád: a jóvátételi szállítások szabotázsa volt. Őrizetbe vételük hátterében – az itt közölt dokumentumokon keresztül – a magyar bauxitipar történetét ismerhetjük meg a háború utolsó éveitől az államosításig, és ezen belül is a Magyar Bauxitbánya Rt. jelentőségét a német hadigazdaság szempontjából, valamint a szovjet–magyar jóvátételi szerződések előkészítése kapcsán.

Gábor Andor két „leleplező" cikke a „Magyar Bauxitbánya" működéséről

Gábor Andor:
Rossz kezekben az ország kincsei

Adatok a Magyar Bauxitbánya működéséről

Markos György kollégám, látom, arca verejtékében fáradozik, hogy köztudatot teremtsen arról, hogy országunk a bauxitban olyan kinccsel rendelkezik, amely, ha megfelelő kezekben volna, ki tudna bennünket húzni súlyos gazdasági bajainkból. De nincs megfelelő kezekben. Markos György a partizánok lapjában, „A Tett" hasábjain, miután kimondta, amit a „Bauxit Trust" nevű vállalatról tud, rátér a Magyar Bauxitbánya Részvénytársaságra, s ezt írja róla:
„A másik nagyvállalat, a Magyar Bauxitbánya Rt., az első Horthy-féle úgynevezett földreform által „kártalanított" arisztokraták vállalata. Herceg Montenouvo Nándor, gróf Dessewffy Aurél, gróf Andrássy Mihály, gróf Hunyady Ferenc, a Futura révén előnytelenül ismert Darányi Béla, a Dreher-Haggenmacher-konszern egyik tagja, Hardy-Dreher Béla, a rosszemlékű Kozma Miklós, Horthy belügyminiszterének és családjának a különböző sötét ügyleteiről ismert vitéz Zsilinszky Gábor, ez a díszes társaság, amelyet a demokratikus földreform nem oly módon kártalanított, mint Horthyék...Ne csodálkozzunk azon, hogy ilyen kezekben a magyar bauxit- és alumíniumtermelés katasztrofális helyzetben van... Az urak nem hajlandók jóvátételre dolgozni..."

Két lefogás

Hát biztos, hogy nem hajlandók, és nyilván ezért egy kis malheur érte a vállalatot április utolsó napjaiban. A gazdasági rendőrség letartóztatta Debreczeni vezérigazgatót és Dessewffy igazgatót. Szabotázs gyanúja alapján. S én minden további bizonyítás nélkül vaktában is elhittem, hogy a gyanú alapos. Grófok és hercegek vállalata dolgoznék a magyar demokrácia javára? Valószínűtlen.
Nos, az igazgatók lefogása meglehetős riadalmat keltett a vállalatnál. Azonnal igazgatósági ülést hívtak össze. Minek? Hogy megvizsgálja a meglehetős erélyes formában fellépő gyanút? Dehogy.
Hogy kiszabadítsa a lefogott igazgatókat, tekintet nélkül arra, hogy a Magyar Bauxitnál van-e, nincs-e szabotázs.
(Ezt a mondatot, amely részemről vakmerő kitalálásnak látszik, alább, mint idézetet fogom hozni.)
S most lép a színre a jelenlegi közélet egy másik veszedelmes faktora, az ügyvédség, amelyről pedig én akarom arcom verejtékével bebizonyítani, hogy csinálni kell vele valamit, különben ebek harmincadjára kerülnek.

A mentőangyal

Az igazgatósági ülésen megjelenik Jakobovits Béla dr. ügyvéd, aki nem tartozik a vállalathoz, annyira nem tartozik a vállalathoz, hogy egyenesen a miniszterelnökség jogtanácsosa. Vagyis a kormány érdekeit képviseli, gondolod te, gyanútlan olvasó, Jakobovits Béla dr. ügyvéd, mint mindjárt kiderül, kizárólag Jakobovits dr. ügyvéd érdekeit képviseli.
Kik vesznek részt ezen az ülésen, amely azért ült össze, hogy Jakobovits Béla dr.-t meghallgassa?
Jeszenszky Ferenc, a pénzügyminisztérium részéről kiküldött igazgatósági tag, Darányi Béla dr., Károlyi István dr., Hagyó-Kovács Gyula, herceg Montenouvo Nándor, Pétery István dr. és Várady Béla igazgatósági tagok, Gálffy Sándor dr. a vállalat ügyésze és - sajnos - Déri Károly üzemi bizottsági tag is, aki az egész ülés folyamán egyetlen igét ki sem ejtett a száján. Úgy látszik, nem értette meg, mi játszódik le előtte, mire használják az urak a magyar bauxitbánya munkásainak verejtékét.
Az ülésen Jeszenszky Ferenc dr. elnökölt, a pénzügyminisztérium kiküldötte, akinek szintén a kormány, az állam érdekeit kellett volna képviselnie. Eszébe sem jutott. Ő is áhítatosan figyelt arra, mit ad elő Jakobovits Béla dr., a nagy férfiú, aki mindent tud, és mindent mer. Aki nevén nevezi a gyermeket, minden gyermeket, és honoráriumról sohasem beszél, illetőleg mindig megmondja, hogy nem is beszél honoráriumról.
Jakobovits dr. előadta, igenis előadta, hogy neki már régebben tudomása volt arról, hogy a vállalat ellen a Gazdasági Rendőrség részéről eljárás folyik. A maga részéről ismételten felajánlotta Debreczeni vezérigazgató úrnak a maga segítségét, annak érdekében, hogy az eljárás megszüntettessék. Debreczeni "a segítő készséget" visszautasította...
Különös ez, - különös. Hogy egy ügyvéd előre tudja, hogy a Gazdasági Rendőrség eljárást folytat, és előre felajánlja készségét, az eljárás megszüntetését. Még különösebb, hogy az ügyvédnek, mint mondotta:

„az elmúlt napokban alkalma volt kifejezni abbeli aggályát, hogy következményei lehetnek a segítség elhárításának."

Magyarul ez azt jelenti: Jakobovits azt állítja, hogy a Gazdasági Rendőrség a zsebében van, s ha az ő közbenjárását igénybe vették volna, nem történhetett volna baleset.

Honorárium nélkül...

De történt. A két igazgatót lefogták, s a lefogás után Gálffy Sándor, a Magyar Bauxit ügyésze Debreczeni feleségével megjelent Jakobovitsnál, aki nem volt otthon. Később Gálffy egyedül jelent meg kollégájánál, s a lefolyt beszélgetésben Jakobovits százszázalékos segítségét ajánlotta fel, mégpedig úgy, hogy az ügy a hét közepéig likvidálódjék.
Jakobovits derék, részvétteli ember. Kijelentette, hogy megszorult embereket sohasem kívánt kihasználni, és ezért a honoráriumról nem óhajt beszélni.
Biztos a dolgában. Határidőt mer adni. Egyebet is mer. Előadja haditervét. Szombat van; ő vasárnap egyik miniszterünkkel együtt utazik Tatára, s a minisztert tájékoztatni kívánja a történtekről, fölkérve az ügy likvidálására. (Ismét tekintet nélkül arra, hogy volt-e szabotázs, vagy nem volt).
„Azonkívül személyesen kívánja megtenni a szükséges lépéseket a Gazdasági Rendőrségnél, mert az ő közbenjárása kétségtelenül eredménnyel jár."
Az emberbarát ügyvéd még elmondja, hogy kint járt a Magyar Bauxit hivatalos helyiségében, újra tárgyalt Gálffyval és Debreczeninével, kijelentette, hogy azonnal hajlandó a lefogottak segítségére lenni, és újból kijelentette, hogy honorárium-igényei nincsenek.
Azt is elmondta a társaságnak, hogy vasárnap tényleg tájékoztatta a minisztert, hogy a miniszter tényleg „az ügy mellé állott". Jakobovits hétfőn el akart menni a Gazdasági Rendőrséghez, és a miniszterre való hivatkozással közben akart járni. De erre nem került sor, mert „időközben más ügyvédet bíztak meg, és őt arra kérték fel, hogy eljárásokat ne foganatosítson."
Rendben van. Vége az ügynek.
Ellenkezőleg. Most kezdődik igazában.

Hátha mégis baj lesz?

Mert hátha a másik ügyvéd nem tudja kihozni a lefogottakat? Pedig az a fő, hogy azok kikerüljenek, akár volt szabotázs, akár nem volt. Ez a miniszterelnökség jogtanácsosának véleménye. Nem csinál titkot belőle:

Kifejti, hogy a bűnügynek milyen hatása van a vállalatra,
„függetlenül attól, hogy valójában történt-e szabotázs, vagy nem".

Ha ugyanis - úgymond - a magyar kormánynak a Szovjetunió részére pönálét kell fizetnie a jóvátételi szállítások késedelme miatt, akkor azt mint kárigényt érvényesítheti a Magyar Bauxitbánya Rt.-vel szemben.
Ezt pedig a miniszterelnökség jogtanácsosa nem akarja! Ezért így foglalja össze mondanivalóját: „Így tehát a vállalat szempontjából semmiképpen sem közömbös az ügy kimenetele."

De, úgy látszik, az igazgatósági ülés még nincs kellőképpen meggyőzve arról, hogy az „Igazi Égszínkék" - Balázs Béla bocsásson meg, hogy most megjelent gyönyörű meséjének címét így használom fel - hogy az igazi égszínkék Jakobovits Bélánál kapható.

Tehát:
Előadja, hogy a népügyészség fogházából akármelyik ügyvéd kihozhatja a két igazgatót. (Jakobovits szerint ez nem kunszt. Attól félek, igaza van.)

„De ezzel még nem lenne eliminálva az internálás veszélye."

Vagyis: feltétlenül szükség van Jakobovits dr. közbenjárására. Honorárium nélkül, persze. Ha azt igénybe nem veszik, akkor - Jakobovits szerint - az internálás veszélye forog fenn.

Minden jó, ha a vége jó...

Az internálás szót az urak még, mint szót se szeretik, ennek következtében gyorsan megbízzák Jakobovits Béla dr.-t anélkül, hogy honoráriumról egyetlen szó is esne. Nincs szebb az önzetlen emberszeretetnél. Ezért az ügy így fejeződik be:

1. Darányi Béla úr az igazgatóság nevében köszönetet mond Jakobovits Béla dr.-nak szíves készségéért,
amellyel kiváló összeköttetéseit a vállalat rendelkezésére bocsátja.
2. Hagyó-Kovács Gyula a maga részéről köszönetet mond a felajánlott szívességért, és kéri Jakobovits Béla ügyvéd úr segítségét.
3. Jeszenszky Ferenc megköszöni Jakobovits Béla dr. szíves megjelenését.
És
4. Jakobovits Béla dr. ismételten kijelenti, hogy szíves örömest áll a vállalat rendelkezésére.

*

Mit kell ehhez még hozzátenni? Minek itt ügyvédi összeférhetetlenségről vagy az ügyvédség államosításáról beszélni? Vagy a bauxitbányászat államosításáról. Ez mind megvan már. Az ügyvéd már nem lehet összeférhetetlenebb, mint ebben az esetben. Itt már az ügyvéd államosítva van, hisz a miniszterelnökség jogtanácsosa már állami ügyvéd. És a Magyar Bauxit is államosítva van, mert érdekeit nem a herceg, nem a grófok megbízottja, hanem az állam ügyvédje képviseli...

De azért (mert én mégis író vagyok, noha a Művészeti Tanács ezt el nem ismeri), hiúságom legyezgetésére még egy...irodalmi - megjegyzést:

A „Dollárpapa" című vígjátékot, amelyet a Vígszínház a szezon elején felújított, mégis én írtam, és nem dr. Jakobovits Béla, a miniszterelnökség jogtanácsosa. Ő nem is szerepelhetne benne, mert ő honorárium nélkül dolgozik. Én nem. Én ezért a cikkemért legalább ötven centnyi honoráriumot vágok zsebre.

Szabadság, 1946. május 9.

***

 

Gábor Andor:

Újabb részletek
a Magyar Bauxitbánya Részvénytársaság
szabotáló igazgatóinak bűnügyéről

A „Szabadság" május 9-i számában „Rossz kezekben az ország kincsei" címmel egyetlen részletet ismertettem a Magyar Bauxitbánya Rt. működéséről. Arról volt a cikkben szó, hogy a Gazdasági Rendőrség ápr. 27-én letartóztatta a Magyar Bauxitbánya Rt. vezérigazgatóját, Debreczeni Sándort és ügyvezető igazgatóját, Dessewffy Aurélt. Az urakat az a gyanú terhelte, hogy elszabotálják a Magyar Bauxitbánya termelését. Erre a vállalat sürgősen igazgatósági ülést hívott össze, azzal a célzattal, hogy...
Hát igen, az ember azt hinné, hogy azzal a célzattal, hogy kivizsgálják, történt-e szabotázs, ha történt, ki követte el, ki felel érte. Mert hiszen, hogy egy vállalatnál szabotálnak-e vagy sem, az nem csak a Gazdasági Rendőrséget kell, hogy érdekelje, hanem elsősorban magát a vállalatot, amelynek azt lehetne hinni, érdeke, hogy a vállalat termeljen, sokat termeljen, s ha már eddig is sokat termelt, akkor még többet termeljen. Hiszen olyan szegények vagyunk, hogy nemcsak meg kell bocsátanunk az apagyilkosnak, hanem igazoltatási és bírósági praxisokban csakugyan naponként az apagyilkosok tucatjainak bocsátunk meg!
Egy vállalat igazgatóságát, mely az igazgatók lefogása után sürgős tanácskozásra ül össze, csak akkor nem érdekli, hogy nála szabotálnak-e vagy sem, vagyis fékezték-e a lehetséges termelést,
ha az igazgatóságnak is az a meggyőződése, hogy dehogyis baj, ha szabotálnak,
majd sietünk mi ennek a büdös demokráciának termelni, amely...
Amely eddig, sajnos, nem nyúlt bele elég mélyen a nagyvállalatok szervezeteibe, megengedte, hogy a javak, amelyek természetüknél fogva közjavak, (a háború megmutatta, hogy szénnek, vasnak, alumíniumnak és számos más anyagnak nem szabad magántulajdonnak lennie, és pedig nemcsak a szocializmusban, hanem a kapitalizmusban sem), megengedte, mondom, hogy e javak régi tulajdonosaik kezében maradjanak. Hálából ezek a régi tulajdonosok, vagy demokratára mázolt megbízottaik nekiláttak, hogy aláássák a lerombolt, tönkretett és feltápászkodni akaró ország gazdasági életét, s mert a demokrácia ellenőrzése egyelőre csak fiktív (az odaküldött ellenőrző közegek vagy nem értenek az ellenőrzéshez, vagy, miután megkenettettek, esetleg más módon a csőbe húzattak, nem is akarnak  ellenőrzést gyakorolni): az urak azt csinálnak, amit akarnak.

Egy kis magyarázat

És mit akarnak az urak? Nem alumíniumércet termelni, az alumíniumérc termelése szerintük csak mellékterméke a tantiémek termelésének, s nem megfordítva. Az urak csak és kizárólag a hasznon akarnak osztozkodni, vagy, ahogy a rossznevelésű marxisták magukat kifejezni szokták: a munkás termelte értéktöbbletet akarják maradék nélkül zsebre tenni. Ezt akarják az urak, akár keresztények, akár zsidók. S az urak nem is tudják, és ezért megtanítandók reá, hogy egy bauxitbánya nem különböző földjáradékok és tulajdonjogok és részvények és tantiémek összessége, hanem, ha akarom természeti kincs, ha akarom, isten ajándéka, amelyből izzadó munkások munkája, mérnökök és tisztviselők tervezése és szervezése szerint, alumíniumércet termel.
Sehol eme termelő munka eredményei körül semmi szerepe nem lehet például herceg Montenuovo Eduárdnak vagy Ferdinándnak, - éppen őt választottam, mert még most is hordott hercegi címerével úgy kiáll a grófi bauxitbányászok közül is, mint a kutyaszag a hóvirágillatból - valamint a többi parazitának, akik igazgatósági tagság címén dollár-ezreket söpörnek be ott, ahol a bauxit körül dolgozók centes munkabéreken tengődnek.
Az urakat nem hevíti a jelenlegi bauxittermelés, nemcsak politikai, hanem egyéb okokból sem - ezekre most ne térjünk ki -, s ennek következtében a szabotázs címén történt letartóztatásból a szabotázs, amely az országot érdekli, őket nem érdekli. Őket csak a letartóztatások kiszabadítása érdekli, ezért tartanak egy olyan igazgatósági ülést, amelyen a szabotázs szóba sem kerül, illetve csak ebben a formában kerül szóba: ki kell szabadítani a lefogott igazgatókat, akár volt szabotázs, akár nem volt, és így:

„A kiszabadítás után be kell bizonyítani, hogy nem volt szabotázs", (akár volt szabotázs, akár nem.)

Ezt mondta dr. Jakobovits Béla, a miniszterelnökség jogtanácsosa, aki arra főzte a magyar bauxit urait, hogy vele és ne másik ügyvéddel szabadíttassák ki a lefogottakat. S az egész igazgatósági ülés folyamán nem esett szó a kiszabadítási eljárás (ha parancsolod: közbenjárás, vagy pedig így is mondhatod: kijárás) honoráriumáról, sőt folyton hangoztattatott, hogy honoráriumról ne beszéljünk.

Hol a pénz?

Holott egy ilyen ügy nem olcsó. Pengőben ennek az árát nehéz kifejezni. Mert egy ilyen szabotázs körül egy ügyvédnek úgy kell verejtékeznie, mint tudja jó ég hány bauxitmunkásnak vagy bérkiszámoló tisztviselőnek. Egy ilyen ügy közönséges ügyvédnél sem jutányos, hát még Jakobovits Bélánál, aki különben is a miniszterelnökség jogtanácsosa, és azonkívül is „összeköttetései" vannak, amiknek rendelkezésre bocsátását Darányi Béla dr., a Magyar Bauxit igazgatósági tagja, külön meg is köszön neki.
Ha a honorárium a „rendes" nívón mozogna, nem kellene ezen igazgatósági ülést összehívni e kényes dologban. Minden nagyvállalat körül vannak alapok, amelyekből a kisebb törvénymellé-csusszanások fedezhetők. De ha a honorárium túlmegy az alapon...
Isten ments, hogy tisztességes úriemberekkel szemben „benyálazási kísérlettel" lépjek fel, ahogy Gyulay László képviselő a parlamentben mondotta Révai Józsefről, aki megkérdezte, van-e köze neki a nyilas szervezkedéshez. Tiszta nevetség egy ügyvédi eljárással kapcsolatban óriási honoráriumról beszélni,

•a)      mikor egy igazgatósági ülésen folyton arról beszélnek, hogy honoráriumról nem is beszélnek;
•b)       mikor az esetleges méltányos és mérsékelt honorárium kérdését szimplán el lehet intézni a nyugta felmutatásával.

Na.

Itt jön, amit elfelejtettem:

Elfelejtettem megírni, hogy a Magyar Bauxitbánya igazgatósági ülésén az történt, hogy mielőtt az igazgatóság megbízta volna Jakobovits Béla dr.-t a két lefogott igazgató kiszabadításával, Jakobovits szót kért, és azt mondta, hogy a megbízatást olyan formában kéri, hogy a megbízást a vállalat ügyésze, Gálffy Sándor dr. ügyvéd úr kapja, akinek ő a legnagyobb készséggel lesz segítségére.

Miért ez a meglepő fordulat?

Beszéljünk magyarul

Mi ez kérem, mi ez? Az ügyvéd előbb kiszedi, kihúzza, kiszorítja a megriadt igazgatóságból a megbízatást, s e fáradságos munkájában annyira megy, hogy figyelmezteti az urakat, hogy amennyiben más ügyvéd a vizsgálati fogságból ki is szabadítaná a lefogottakat, az ő közbenjárása nélkül internálás fenyegetné azokat - s aztán azt kéri, hogy a megbízatás „formája" az legyen, hogy másnak adják a megbízatást?...
Valóban csak formaságról van itt szó? Ördögöt. Itt a legesleglényegesebbről van szó. Arról, hogy a derék Ügyvédi Kamara az összes purifikációs szándékaival, ha vannak, elmehet túróért. Jakobovits dr. ügyéből nem lesz összeférhetetlenség: nem fognak azon lovagolhatni, hogy ha az egyik kormányszerv, a Gazdasági Rendőrség lefogott valakit, akkor az ügyvédi etikába ütközik, hogy egy másik kormányszerv, a miniszterelnökség jogtanácsosa szabadítsa ki őket. És nem lesz, ami még fontosabb, nyugta sem. Nyoma sem lesz honoráriumnak; illetőleg: a honoráriumnak nem lesz nyoma.

A vállalat ügyésze: dr. Gálffy van megbízva (ez törvényes) és dr. Jakobovits csak segít (ez is törvényes).

Beszéljünk franciául
A dolog egészen ártatlan. Mint a következő francia történet:
A francia nevelőnővel mennek a gyerekek a Rókus kórház környékén, és két kutyát látnak, amelyek,
- Oh mademoiselle, que'est ce que font les petits chiens?
S a kisasszony szemlesütve feleli:
L'un des petits chiens est malade et l'autre l'aide á parvenir á l'hôpital.
L'aide = segít.

A többit nem fordítom le. Az urak megértik.

Szabadság, 1946. május 12.

Ezen a napon történt május 08.

1902

Martinique szigetén kitört a Mont Pelée vulkán. A vulkánkitörést kísérő jelenségek (láva, hamu, gázok) a pár kilométerrel távolabb fekvő...Tovább

1903

Paul Gauguin francia festő, van Gogh és Cézanne mellett a posztimpresszionizmus legnagyobb képviselője (*1848)Tovább

1912

A magyarországi eredetű Adolf Zukor Famous Players Film Company néven megalapítja a Paramount Pictures produkciós cég elődjét.Tovább

1918

Hollósy Simon magyar festőművész (*1857)Tovább

1930

A Hlinka vezette Szlovák Néppárt másodszor nyújtja be a szlovák autonómia tervezetét.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők