Magyarország csatlakozása az IMF-hez és a Világbankhoz I. rész

„Magyarországnak az IMF-be való belépése nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is elő-nyös lehet. Jugoszlávia után mi lennénk az első szocialista ország, amely kapcsolatba lép az IMF-fel és a Világbankkal, amit követhetne más KGST ország esetleges csatlakozása is. Ez erősíthetné azt a kívánatos irányzatot, amely az USA nemzetközi pénzügyi szervezetekben fennálló befolyásának visszaszorítását szolgálná.”

Bevezetés

Kevéssé ismert - talán a kudarc miatt nem kapott eddig nagyobb publicitást -, hogy hazánk közvetlenül a második világháború után, az IMF és a Világbank megalakulásakor csatlakozni akart az új nemzetközi pénzügyi intézményekhez. A romokban heverő, erőn felüli jóvátételi fizetésre kötelezett országnak az újjáépítéshez, a gazdaság elavult szerkezetének modernizálásához külső pénzügyi forrásokra lett volna szüksége. „A valutastabilizálás mielőbbi megvalósítását Magyarország már azért is szeretné - olvashatjuk a magyar kormány 1945 nyarán kidolgozott békejavaslatában -, hogy ez által lehetővé váljék számára a Bretton Woods-i egyezményben elhatározott nemzetközi pénzügyi kooperációban való részvétel." A memorandumot Gyöngyösi János, az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminisztere juttatta el a budapesti amerikai és szovjet nagykövetnek, valamint a brit kabinet budapesti politikai 

 Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a háborúban vesztes országok csatlakozását csak a békeszerződés aláírása után tartotta lehetségesnek. Ez alól Olaszország esetében kivételt tettek, de világosan leszögezték, hogy az olasz példa nem számít precedensnek. A washingtoni magyar követség gazdasági szakértője, Szász Sándor a kedvezőtlen előjelek ellenére - nyilván a magyar kormány jóváhagyásával - tapogatózó tárgyalásokat folytatott hazánk esetleges IMF és Világbanki tagsága ügyében. A viszony Magyarország és az angolszász hatalmak között 1947 második felére végzetesen megromlott. Harry S. Truman amerikai elnök 1947 júniusában két ízben is elítélte a Magyarországon bekövetkezett változásokat és (Romániával valamint Bulgáriával együtt) a békeszerződés megsértésével vádolta meg hazánkat. Ilyen előzmények után Magyarország 1947. július 10-én elutasította a Marshall-értekezletre invitáló meghívót, és nem vette igénybe az amerikai újjáépítési segélyt. Az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1947. augusztus 22-i ülésén vétójogával élve megakadályozta Magyarország felvételét a nemzetközi szervezetbe. Magyarország 1947 végén, 1948 elején még fontolgatta a belépési kérelem benyújtását, de az informális csatornákon érkező amerikai elutasítás miatt erre már nem került sor (1. forrás). Jugoszlávián kívül Lengyelország és Csehszlovákia kikerült a nemzetközi pénzügyi ikerszervezetből. Magyarország ezt követően a jugoszláv IMF képviselőkön keresztül jutott némi információhoz a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tevékenységéről (2. forrás). A magyar-amerikai kapcsolatok 1963. évi átmeneti normalizálódása után azonban már tengerentúli üzletemberek szorgalmazták Magyarország IMF-be való belépését, ill. a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Deviza Főigazgatóságát vezető Fekete Jánosnak a meghívását az USA-ba (3. forrás).

Az 1960-as évek közepén ismét felborult a magyar gazdaság egyensúlya. Bár az ország eladósodása közel sem volt olyan súlyos, mint az 1929-1933-as nagy gazdasági válság idején, a konvertibilis adósságállomány lejárat szerinti kedvezőtlen összetétele miatt a pénzügyek irányítói elengedhetetlennek tartották közép- és hosszú lejáratú

 Ilyen előnyös kamatozású hiteleket akkoriban az ENSZ szakosított pénzügyi intézményeitől lehetett felvenni. Az MNB 1966. március 2-án - minden bizonnyal a Külkereskedelmi és a Pénzügyminisztériummal, valamint a pártközpont illetékes osztályával egyeztetve - részletes javaslatot dolgozott ki a kapcsolatfelvételre a Nemzetközi Valutaalappal és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (IBRD - Világbank). A feljegyzés készítői a magyar fizetési mérleg ismert nehézségeivel és főleg a tőkés országokkal szembeni állandó deficittel indokolták e fontos lépés megtételének szükségességét. A jegybank az IMF-hez való csatlakozást az akkor már napirenden lévő új gazdasági mechanizmus alapelveinek kiteljesítése érdekében is szorgalmazta (4. forrás). A javaslat megfogalmazói úgy vélték, hazánk számára az lenne a legkívánatosabb, ha a reform bevezetéséhez szükséges tartalékokat szocialista országoktól sikerülne megszerezni. A Szovjetunió azonban éppen 1965-ben egyezett bele a következő hat évben esedékes kétszázhetvenötmillió rubeles magyar hiteltörlesztés prolongálásába, így onnan nem várhattunk további  A többi szocialista ország pedig nem volt abban a helyzetben, hogy pótlólagos, átmenetileg nem ellentételezett szállításokkal járuljon hozzá a magyar reform sikeréhez.

Az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottsága 1967. február 27-i ülésén támogatta a pénzügyminiszter csatlakozást felvető és sürgető javaslatát. A tőkés pénzpiacon Magyarország abban az időben állami kötvénykibocsátással sem próbálkozhatott. A tervezet szerzői viszont lehetőséget láttak arra, hogy az ország a nemzetközi pénzügyi szervezeteknél konvertibilis devizahiteleket szerezzen. Különösen akkor, ha a többi szocialista országot megelőzve, Jugoszlávia után másodiknak lép be Magyarország az IMF-be és a Világbankba. Úgy gondolták, hogy ennek a politikai feltételei már adottak. Az addig szerzett tapasztalatok arról győzték meg a javaslattevőket, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek és intézmények megbízható, korrekt partnerek. A kapcsolatok felvétele terén az első lépéseket informális csatornákon, a már meglevő személyes kontaktusok révén tették meg. A Külügyminisztériummal ellentétben a Magyar Nemzeti Bank szükségtelennek és feleslegesnek tartotta az egyeztetést az összes KGST-országgal, mert az csak elnyújtaná és veszélyeztetné az elgondolás kivitelezését. A Szovjetuniót azonban senki sem tartotta megkerülhetőnek: az előzetes konzultációt a tábor vezető erejével való minden fórum szükségesnek nevezte. Minthogy 1966 végén az IMF-tagországok több mint húsz milliárd dollárnyi együttes kvótájából az Egyesült Államok egymaga 25%-ot birtokolt, ami az összes szavazatok 22%-ára jogosította, a Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozás kérdésében a vezető tőkés nagyhatalmat sem lehetett megkerülni. (Az új tagok felvételénél ez a kvóta- és szavazati arány gyakorlatilag vétójogot biztosított az Egyesült Államoknak.)

Az IMF-fel és a Világbankkal folytatott eredményes tárgyalások első számú feltétele az volt, hogy hazánk, a nyugat-európai országokhoz hasonlóan, az Egyesült Államokkal is rendezze régi és újabb keletű adósságát. Az MSZMP Politikai Bizottsága felhatalmazást adott a két világháború között keletkezett kötvényadósságok és a második világháború utáni államosítások kártalanítására irányuló tárgyalások megkezdésére, egyezmény kötésére azonban csak az 1970-es években 

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1967. március 7-i ülésén tehát megadta a felhatalmazást a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való informális kapcsolatfelvételre (5. forrás). A csatlakozás előkészítésében a külképviseleteken dolgozókon kívül elsősorban az MNB akkori vezetői, László Andor elnök és Fekete János ügyvezető igazgató jeleskedtek. Abban az időben az ország egyetlen nemzetközi pénzügyi intézménynek, a bázeli székhelyűNemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) volt a tagja. A magyarok a BIS közgyűléseit és az MNB vezetőinek így szerzett személyes ismeretségi körét használták fel arra, hogy teszteljék hazánk esetleges tagságának kérdésében a nemzetközi pénzvilág álláspontját. Fekete nem vesztegette az időt: 1966 júniusában a BIS esedékes bázeli közgyűlésén magánbeszélgetést folytatott a Bank of England kormányzó-helyettesével, Jaspers Roothammel arról, hogy „lenne-e lehetősége Magyarország csatlakozásának az IMF-hez". Fekete azt kérte a kormányzó-helyettestől, hogy érdeklődését „személyes felvetésként kezelje, s puhatolózzon megfelelő módon - reá való hivatkozás nélkül - egy ilyen kezdeményezés várható

A BIS-nek ugyanezen a közgyűlésén a Bank of England 1966-ban beiktatott kormányzója londoni látogatásra hívta meg az MNB elnökét. Az utazásra 1966. október 22-e és november 2-a között került sor. László Andor társaságában ott volt Fekete János ügyvezető igazgató,Pulai Miklós igazgató és Czirják Gyula osztályigazgató is. A jegybank delegációja hazánkkal szemben jó irányban változó légkört és fokozott érdeklődést tapasztalt. Ugyanakkor a két ország viszonyát némiképp beárnyékolta a gazdasági világválság idején befagyott és akkor még rendezetlen kötvényadóság ügye. A tárgyalásokon felmerült Magyarország IMF-tagságának kérdése is. Angol részről a Külügyminisztérium egyértelműen pozitíven fogadta a magyar csatlakozás ötletét, a Pénzügyminisztériumnak ellenben voltak fenntartásai. Az angol jegybank kormányzója, Leslie Kenneth O'Brien a csatlakozás megtárgyalására hajlandónak látszott „félhivatalos magyar küldöttséget fogadni" (6. forrás).

Franciaország határozottan támogatta hazánk és a többi szocialista ország részvételét a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek (az IMF és az IBRD) munkájában. A franciák a szocialista országok bevonásával a nemzetközi pénzügyi életben uralkodó angolszász hegemóniát akarták csökkenteni. A belépésekre azért látták megfelelőnek az időt, mert az IMF-ben éppen véget értek a különleges lehívási jogok (Special Drawing Rights, SDR) körüli hosszú viták, amelyekben a szocialista országok jelenlétét a vezető pénzügyi körök nem tartották kívánatosnak. A belső viták lezárultával azonban a franciák szerint „a szocialista országok jelenléte már nem lenne zavaró tényező" (7. forrás).

A csatlakozásról folyó előtárgyalások sorából kiemelkedik Fekete Jánosnak a Nemzetközi Valutaalapnál tett látogatása. Az 1966. végi washingtoni tárgyalásról szóló jelentését a bankár 1967. január 3-ai dátummal készítette el (8. forrás). A személyes kapcsot Joseph Gold, az IMF vezető jogtanácsosa jelentette, akit Fekete a BIS bázeli közgyűlésén ismert meg. A magyar ügyvezető igazgató látogatásának legfőbb célja az volt, hogy kipuhatolja, milyen esélye lenne hazánk esetleges csatlakozásának. Gold meg volt arról győződve, hogy az IMF vezetői részéről „negatív észrevétel nem merülne fel, amennyiben Magyarország vállalni tudná azokat az IMF-tagsággal kapcsolatos kötelezettségeket, amelyeket az alapszabályok előírnak". Gold összehozta Feketét az IMF európai 

 aki kedvenc gyermekünknek nevezte Jugoszláviát, s pusztán amiatt aggódott, hogy valamelyik szocialista ország csatlakozása nem borítaná-e fel az IMF-en belüli nyugalmat, amely abban nyilvánul meg, hogy a politikai kérdéseket teljesen mellőzik, s csak gazdasági ügyekkel foglalkoznak. Fekete a magyaroknak a BIS-ben betöltött szerepére hivatkozott, arra, hogy az elmúlt két évtizedben nem érte bírálat ottani tevékenységüket, s a magyarok is úgy érzik, hogy diszkriminációmentesen kezelik őket.

Fekete egyértelműen jelezte, hogy a felvételi kérelem esetleges visszautasítása „olyan presztízsveszteséget jelentene hazánknak, amelynek elszenvedésére semmiféle indokunk nincs, miután semmi olyan gazdasági vagy politikai kényszerítő körülmény nem áll fenn, amely e csatlakozást igényelné". (Az előzmények ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy az MNB ügyvezető igazgatója itt finoman szólva nem mondott igazat.) Arra a kérdésre azonban, hogy felvennék-e Magyarországot, az IMF igazgató kitérő választ adott. ? ugyanis személy szerint természetesen nem tudott garanciát vállalni az Egyesült Államok, Anglia és a legfontosabb nyugat-európai országok támogató szavazatára, azt azonban megígérte, hogy ha Magyarország benyújtja csatlakozási kérelmét, azt az IMF vezetősége támogatni fogja. Ezen kívül úgy látta, hogy gazdasági szempontból a felvételnek nem lehet akadálya, mert Magyarország nemzetközi megítélése „jobb, mint a tagországok többségéé. Ha felmerülhet a tagországok részéről valami ellenvetés, az csak politikai jellegű lehet". Ezt azonban az akkori helyzetben nem tartotta valószínűnek.

A magyarok a nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézményekkel folytatott összes tárgyalásukról részletesen beszámoltak szovjet partnereiknek. Így tett Vályi Péterpénzügyminiszter is szovjet kollégájával, Vaszilij Fjodorovics Garbuzovval 1967. szeptember 12-én folytatott moszkvai tárgyalásain, ahol beszámolt az IMF-be való lépés tervéről. Garbuzov elmondta, hogy a Szovjetunió is folytat tapogatódzó megbeszéléseket a franciákkal e kérdésről és a világszintű monetáris együttműködés egyéb problémáiról. Hozzátette azonban, hogy e megbeszéléseket a franciák szorgalmazzák, ők nem nagyon sietnek. Náluk különböző vélemények vannak az IMF-hez való viszonyról, s kiváró álláspontra helyezkednek. Bár voltak fenntartásai és kétségei, de elképzelhetőnek tartotta, hogy a belépés akár előnyös is lehet hazánk számára. A szovjet pénzügyminiszter csupán azt tartotta fontosnak, hogy az IMF-tagság ne zavarja az együttműködést a többi szocialista országgal és a KGST-vel. Felvetette, hogy az IMF-tagság kérdését a KGST-ben is meg kellene vitatni, mert Magyarországon kívül Bulgária, Románia és Lengyelország is foglalkozik a belépés gondolatával (9. forrás).

A történeti szakirodalom az első csatlakozási kísérlet kudarcát a Szovjetunió fenntartásaira, némely feldolgozás pedig egyenesen szovjet tiltásra vezeti vissza. A magyar vezetés természetesen messzemenően figyelt a „nagy testvér" minden ajánlására. Az IMF-csatlakozás elhalasztásában azonban ekkor nem ez volt a döntő szempont, hanem a hazai gazdaság egyensúlyi állapotának néhány évig tartó (egyébként nem várt) javulása és a Szovjetunió pótlólagos segítségnyújtása. Bár az 1966-1970-es évekre szóló előzetes szovjet-magyar kereskedelmi tárgyalások nem úgy indultak, ahogy a magyar fél azt szerette volna, a Kádár János személyes levelében megfogalmazott magyar kéréseket a szovjet vezetők meghallgatták, s az 1967. november 27-29 közötti moszkvai kormánytárgyalásokon számos magyar felvetésre pozitívan reagáltak. 1968-ra 44,7 millió rubel értékben vállaltak kontingensen felüli szállításokat, valamint öt évvel újra meghosszabbították az 1958. szeptember 5-ei egyezmény értelmében hitelben szállított és egyszer már prolongált hadianyagok és fegyverek 1971 és 1975 között esedékes, kétszázmillió rubeles törlesztésének határidejét. 1971 és 1975 között a szovjetek beruházási hitel nélkül is vállalták a magyar kőolajigény kielégítését. Hosszú lejáratú devizahitelt viszont nem tudtak adni, a felajánlott ötven-hetven millió dollár rövid lejáratú kölcsönt pedig azért nem fogadtuk el, mert ezzel terhes rövid lejáratú hitelállományunkat nem tudtuk volna 

Fock Jenő a plenáris üléseken kívül több ízben négyszemközt is tárgyalt a szovjet delegáció vezetőjével. A magyar miniszterelnök ügyesen puhította kollégáját, aki a magyar igényeket közvetítette a segítség ügyében végső szót kimondó SZKP KB Politikai Bizottsága felé. A magyar delegáció vezetője a hazai életszínvonal emelésére, mint a rendszer ki nem mondott legitimitásának alapvető feltételére való hivatkozással szerelte le a Varsói Szerződés Főparancsnokságának a közös fegyverkezési terhek nagyobb vállalására irányuló követelését. Fock Jenő fő aduja azonban a néhány hónappal korábban respektált szovjetek kérés volt, az tudniillik, hogy az NDK-ra való tekintettel Magyarország nyomós nemzeti érdekei ellenére sem vette fel az NSZK-val a diplomáciai kapcsolatot, holott az erre vonatkozó egyezményről már csak a két ország képviselőjének az aláírása hiányzott. Emiatt hazánk - számos más előny mellett - elesett 80-100 millió dollár elismert nyugat-német restitúciótól. A magyar kormányfő bejelentette, hogy az IMF-fel, a Világbankkal és a GATT-tal „hivatalos formában előrehaladott tárgyalásokat folytatunk" a csatlakozás ügyében, mivel „népgazdaságunk objektív adottságaiból eredően" folyamatosan hosszú lejáratú, alacsony kamatozású deviza hitelekre lenne szükségünk, amelyek segítségével néhány év alatt jelentősen csökkenteni tudnánk a kedvezőtlen kondíciójú rövid lejáratú hitelek állományát, a kamatkülönbözetből adódóan pedig mintegy évi 2-5 millió dollárt takaríthatnánk meg. Alekszej Nyikolajevics Koszigin szovjet miniszterelnök Fock felvetéseire november 28-án, a második plenáris ülést követően tért vissza, miután az SZKP - talán Fock bejelentéseit is respektálva - a magyar kérés zömére pozitív választ adott. A szovjet miniszterelnök a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való csatlakozásról az SZKP PB testületi véleményét tolmácsolta a magyar delegáció vezetőjének: „Az IMF, Világbank és GATT kérdésében együtt határoztuk el, hogy nem lépünk be. Ez minden szocialista ország, a szocialista közösség ügye és nem lehet külön elhatározás alapján cselekedni."

A magyar kormányfő válaszában lényegében kétségbe vonta Koszigin állítását: „Én (ti. Fock) soha nem hallottam az elmúlt 10 évben ilyen határozatról. Tárgyalásainkról a szovjet elvtársakat informáltuk, többször konzultáltunk. Igaz, hogy egy sor fenntartást közöltek, de azt mondták, hogy végső soron, ha be kívánunk lépni, ez a mi dolgunk. Ha most ez közöttünk nem kerül szóba, néhány héten belül mi nyugodt lelkiismerettel javaslatot tettünk volna a Politikai Bizottságnak és a Minisztertanácsnak a hivatalos tárgyalások megkezdésére." Koszigin a vacsorát és a másnapi ebédet is arra használta, hogy az MSZMP PB-t lebeszélje az IMF-be való belépéséről. Elsősorban ezért ment el a magyar delegáció elutazásakor a szállodába és kísérte ki Fock Jenőéket a repülőtérre, hogy még az oda vezető úton is arról beszéljen: a szocialista országok a nemzetközi pénzügyi intézményekbe csak egyeztetett módon és együtt léphetnek be. Koszigin hangsúlyozta, hogy helyes, ha „tapogatódzó tárgyalásokat" folytatunk, de a belépés kérdését együtt kell megbeszélni a többi szocialista országgal, mert ez elsősorban nemzetközi politikai jelentőségű kérdés és nem egy ország gazdasági ügye. Fock ebből az IMF és Világbank kérdésére nézve azt a következtetést vonta le, hogy a szovjet álláspont szilárd.

Az 1968. évi szovjet többletszállítások révén a tőkés importot mintegy százharminchétmillió devizaforinttal sikerült csökkenteni, ugyanakkor az ellentételként felajánlott magyar áruk nem érintették a tőkés exportot. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk: alapjában az 1967. végi nagy szovjet engedmények változtatták meg a magyar vezetők álláspontját az IMF-csatlakozás 

A szocialista országok és a nemzetközi pénzügyi intézmények kapcsolatát nagymértékben beárnyékolta a prágai tavaszként elhíresült gazdasági-társadalmi reformfolyamat erőszakos megakasztása. A szovjetek ettől kezdve már inkább aggályaikat hangoztatták, s ez elbizonytalanította a magyar politikai 

Ráadásul az új gazdasági mechanizmus zökkenőmentes bevezetése és kezdeti sikerei nyomán 1968 végén már nem volt olyan égetően fontos a belépés, mint néhány évvel azelőtt. A csatlakozás így fél évtizedre lekerült a napirendről.

Az MNB elnöke - felesége és Fekete János társaságában - 1968. október 14-e és 21-e között viszonozta a Francia Bank kormányzójának és nejének budapesti látogatását. Az egyhetes tárgyalássorozaton nagyon sok mindenről (például a Szovjetuniónak a Nemzetközi Fizetések Bankjába való esetleges felvételéről, közös, kelet-nyugati Európai Fejlesztési Bank felállításának lehetőségéről) esett szó, de hazánk IMF-tagsága már nem került napirendre. A kérdést akkorra a politika ad acta tette (10. forrás). A New York-i magyar nagykövetség 1969. tavaszi, a Világbankról, a Nemzetközi Valutaalapról és Magyarország IMF-csatlakozásáról szóló véleménye már egyértelműen az új irányvonalat, a teljes elutasítást tükrözte. A nagykövetség fő érve az esetleges belépés ellen az volt, hogy a szervezetben a jegyzett tőkéhez való hozzájárulás adja meg az erőviszonyokat, így a hat legerősebb tagnak (az Egyesült Államoknak, Angliának, az NSZK-nak, Franciaországnak, Kanadának és Japánnak) több szavazata van, mint a többi százegy tagállamnak együttvéve. Az erőviszonyokat az összes szocialista ország belépése sem változtatná meg, némelyikük felvétele pedig még kevésbé. Szinte az 1950-es évek éberségi hangulatát idézi a jelentésnek az a része, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az érdeklődő amerikai kormányszervek bármikor felhasználhatják a Világbanknál az egyes országokról készített, részletes adatokat és fejlesztési elképzeléseket tartalmazó jelentéseket, tanulmányokat. A nagykövetség elsősorban azért tanácsolta a magyar vezetésnek a távolmaradást a szervezettől, mert belépésünk:

  1. nyilvános és látványos beismerése lenne gazdasági gyengeségünknek, a nemzetközi (amerikai) tőkére való rászorultságunknak,
  2. érv lenne az ellenség propaganda számára, amit a szocialista országok megosztására használna fel,
  3. bizonyos mértékben akadályozná mozgásszabadságunkat például a magántőke szerepének megítélésében a nemzetközi fórumokon,
  4. korlátozná kapcsolatainkat a fejlődő országokkal (szövetségesek helyett szűkös forrásokért küzdő ellenfelek lennénk),
  5. a bank számára adatokat szolgáltatna az ország állapotáról, fejlesztési céljairól stb.

A belépéssel járó gazdasági előnyök mértékét a véleményezők nagyon bizonytalannak nevezték, s feltételezték, hogy a szocialista országok nem számíthatnak évi hatvan-nyolcvan millió dollárnál többre, amely öt-hat állam belépése esetén egy országra vetítve körülbelül évi tizenötmillió dollárt tenne ki. A bank alaptőkéjéhez hozzájárulásként befizetendő terhek a belépéskor azonnal jelentkeznének, míg a hiteleket csak a tervezetek hosszadalmas vizsgálata és bírálata után, tehát két-három évvel a belépés után kaphatnánk meg. Azt is a negatívumok (!) között említették a szerzők, hogy a kölcsönök zömét infrastruktúrafejlesztésre és energetikára adják, nem pedig ipari 

1969 tavaszán, amikor a KGST-államok - elsősorban Lengyelország és Magyarország sürgetésére - napirendre tűzték a szocialista országok közötti együttműködés hibáinak vizsgálatát, s döntöttek a szocialista integráció komplex programjának kidolgozásáról, az IMF-be való belépés és a nemzetközi pénzügyi szervezet szovjet megítélése már egyértelműen negatívvá vált, a stílus és a fogalmazás a legrosszabb hidegháborús időkre emlékeztetett.

„A Nemzetközi Monetáris Alap vezetősége - olvashatjuk az integrációról szóló terjedelmes szovjet javaslatban - a szocialista országok egysége megbontásának céljából aktív intézkedéseket tesz kontaktusok felvételére az egyes KGST-országokkal, s az ezen országok képviselőivel folytatott tárgyalások során a belépés esetére kedvezményeket és előnyöket ígér. Tekintettel arra, hogy egyes KGST-országok belépése a Nemzetközi Monetáris Alapba és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankba az országok önállóságát korlátozhatja valutáris-pénzügyi kérdések eldöntésében, s a KGST-országok közötti együttműködés gyengülésére vezető tendenciák megnyilvánulását segíti elő, ezért célszerűnek látszik véleménycserét folytatni erről a kérdésről, s egyeztetett álláspontot kidolgozni az említett nemzetközi szervezetek 

Fock Jenő erről a javaslatról úgy vélekedett, hogy abba - oda nem illő módon - becsempészték az IMF és a Világbank ügyét. Fock szerint a szovjeteknek abban nincs igazuk, hogy „óvják" a többi szocialista országot az IMF-től és a Világbanktól. „Természetesen teljesen világos, hogy kapitalista országokkal kapcsolatba lépve azok mindig akarnak valami olyan dolgot is elérni, ami részükre politikai előnyt jelent, de ennek minden nap kitesszük magunkat. És gondolkozzunk. Az elkötelezettségünk hogyan néz ki? Most 700 millió dolláros rövidlejáratú adóssággal rendelkezünk, s az elkötelezettségünk csak kisebb lesz, ha 150 millió dolláros hitelt vállalunk 20 évre egy olyan szervnél, amelyben a világ 20 százaléka jelen van. Úgy gondolom, ebben a kérdésben a mi álláspontunk helyes, s nekünk azt képviselni kell, legalább is annyira, hogy ez a szovjet javaslat kimaradjon az integrációs anyagból." Nyers Rezső egyet értett Fock álláspontjával, Kádár János pedig azzal zárta le a vitát, hogy mi „aktuális és fontos kérdésnek tekintjük a Világbankkal és a Közös Piaccal kapcsolatos 

Ezen a napon történt március 29.

1905

Rejtő Jenő („P. Howard”) magyar író (†1943)Tovább

1912

A Déli-sarkról visszatérő Robert Falcon Scott kapitány és bajtársai (Wilson, Bowes, Oates) életüket vesztik a hóviharban (Scott naplójába...Tovább

1919

A Forradalmi Kormányzótanács közzétette – többek között – XIV. számú rendeletét a nevelési és oktatási intézmények köztulajdonba vételéről...Tovább

1946

Megalakul a MASZOVLET (Magyar-Szovjet Légiforgalmi Rt), a mai MALÉV elődje.Tovább

1971

Kiss Manyi Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő (*1911)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő