Magyarország csatlakozása az IMF-hez és a Világbankhoz I. rész

„Magyarországnak az IMF-be való belépése nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is elő-nyös lehet. Jugoszlávia után mi lennénk az első szocialista ország, amely kapcsolatba lép az IMF-fel és a Világbankkal, amit követhetne más KGST ország esetleges csatlakozása is. Ez erősíthetné azt a kívánatos irányzatot, amely az USA nemzetközi pénzügyi szervezetekben fennálló befolyásának visszaszorítását szolgálná.”

László Andor MNB elnök jelentése a Francia Bank elnökénél tett látogatásáról

MAGYAR NEMZETI BANK
Elnök

Szigorúan titkos!
Készült: 4 példányban.
1 számú példány

Ú t i j e l e n t é s

1968. október 14-21-ig a Banque de France kormányzójának, Brunet úrnak meghívására feleségemmel, továbbá Fekete János elnökhelyettessel a kormányzó és felesége budapesti látogatásának viszonzásaképpen Franciaországba utaztunk. A delegációhoz Párizsban csatlakozott Gyöngyössy István elvtárs, a Magyar Nemzeti Bank párizsi képviselője.

Kint tartózkodásunk alatt látogatást tettünk Brunet úrnál, aki Clappier úr, a francia bank első kormányzó-helyettese társaságában fogadott bennünket. A kb. egy órás beszélgetést az ebéd miatt félbe kellett szakítanunk, de a kormányzó kívánságára az eredeti programtól eltérően a megbeszélést ebéd után folytattuk.

Bevezetőül megemlítettem, hogy néhány héttel ezelőtt látogatást tett nálunk G. Ferras úr, a Nemzetközi Fizetések Bankjának (továbbiakban BIS) vezérigazgatója, akivel érdekes beszélgetést folytattam a BIS perspektíváját illetően, valamint egy esetleges új Európai Fejlesztési Bank felállításáról. Brunet úr közölte, hogy a beszélgetésről Ferras úr nagy vonalakban tájékoztatta őt, de szeretné elgondolásomat részletesebben megismerni. Fentiek után rátértem az első téma ismertetésére.

Brunet úr véleményét kértük a Szovjetuniónak a BIS-be részvényesként való belépésével kapcsolatban.

Brunet kifejtette, hogy véleménye szerint erre most különös lehetőség nyílna, mivel Japán és Kanada szeretne részvényesként belépni a Bankba. Amennyiben pedig a részvényesek körét - különösen nem európai országokkal - szélesítik, úgy a BIS-be, amely elsősorban az európai nemzeti bankok bankja, logikusan a Szovjetunió belépése is indokolt lenne. Egy másik olyan tény, amely e kérdés megoldását most aktuálissá teszi az, hogy a BIS a felhalmozódott nyereségnek egy részéből az alaptőke felemelését tervezi, és az új részvények kibocsátása kapcsán mód nyílna arra, hogy az új részvényekből a Szovjetunió is megfelelő mennyiséget vásárolhasson. A kérdés felvetésének időszerűségét nagy nyomatékkal hangsúlyozta. Véleménye szerint ez ellen nagyon nehezen tiltakozhatna, bármelyik ország. Elképzelhető lenne ugyan, hogy a nyugat-németek ennek nem örülnének, de nem tartja valószínűnek a formális ellenkezést. Nagyobb problémát okozhatna esetleg egy amerikai kifogás, hiszen - mondotta gúnyosan - sok országban hallgatnak a kormányok és központi bankok az USA tanácsára. Ennek ellenére nem számol komolyabb ellenállással az USA részéről sem.

Más lenne azonban a helyzet, ha a Szovjetunió részvényesi minőségében a belépéssel egyidejűleg az igazgatósági tagságot is meg kívánná szerezni. Az igazgatóságban most az alapító országok két-két megbízottján kívül (Anglia, Franciaország, Olaszország, Belgium, Nyugat-Németország) csak Svédország, Hollandia és Svájc egy-egy képviselője vesz részt. Amennyiben a Szovjetunió az igazgatósági tagságot is azonnal igényelné, ez véleménye szerint - jelenlegi ismeretei alapján - megnehezítené a csatlakozást. Kérdésemre Brunet még egyszer precizírozta, hogy a Szovjetunió belépését igen, de igazgatósági tagságának kérdését kezdetben nem látja reálisnak, és azt is, hogy bár ez magánvéleménye, de meg van győződve, hogy kormányának álláspontja ettől nem térne el lényegesen.

A második kérdés az volt, hogy mi a véleménye a kormányzónak egy Összeurópai Beruházási Bank alapításáról, amelyben a keleti és nyugati országok, köztük a Szovjetunió is részt vennének.

E beszélgetésre már az ebéd után került sor és ekkor az említetteken kívül a megbeszélésen részt vett De Lattre kormányzó-helyettes is, aki a nemzetközi pénzügyek szakértője. Brunet a gondolatot fontosnak és érdekesnek találta és rögtön megemlítette, hogy az e tárgyban folytatott beszélgetésről is tárgyalt Ferras úrral. Amíg a másik kérdésben többé vagy kevésbé meri állítani, hogy kormánya álláspontja nem sokkal térne el az övétől, hangsúlyozta, hogy e tárgyban még sokkal inkább csak egyéni véleményt tud mondani. Elmondta, hogy már van néhány olyan nemzetközi szervezet, amely beruházások finanszírozásával foglalkozik, és amelynek Franciaország is tagja. Az egyik ilyen a Világbank, amelynek funkciói ismertek előttünk, és amely elsősorban a fejlődő országok felé irányítja tevékenységét. Brunet megjegyezte, hogy ebben a tevékenységében a Világbank elsősorban azokat a fejlődő országokat részesíti előnyben, amelyek az angolszász befolyási övezetbe tartoznak, és eddig elhanyagolta pl. a francia érdekeltségbe tartozó fejlődő országoknak hitellel történő segítését. A másik ilyen nemzetközi szervezet az Európai Közös Piac Beruházási Bankja, amelynek világos célkitűzése az Európai Közös Piac országaiban történő beruházások finanszírozása. E bankban való részvétel, szemben a Világbankkal, kedvezőbb Franciaország számára, mert itt nemcsak arról van szó, hogy ők tőkéket fektetnek e bankba, hanem lehetőségük van arra, hogy francia vállalatok e banktól hiteleket kapjanak, így a befektetett tőke részben Franciaországba visszafolyjék.

Azért hangsúlyozta a kétféle beruházási bank közötti különbséget, hogy aláhúzza, Franciaországnak van hová befektetni fölösleges tőkéit és további tőkebefektetésekre csak akkor hajlandó, ha ennek megvannak a gazdasági előnyei francia szempontból is. Ilyennek tartaná ő az általunk javasolt Európai Fejlesztési Bankot, ha annak célja az Európán belüli, a tagországok területén elhatározott beruházások finanszírozása lenne, és nem valamilyen Európán kívüli tevékenység. Az a véleménye azonban, hogy ennek a kérdésnek a kidolgozása még hosszabb időt venne igénybe, és azt hiszi, hogy az ügynek a felvetésére és kezdeményező lépések megtételére ugyan úgy, mint az általunk felvetett első, BIS-sel kapcsolatos kérdésben legalkalmasabb személy Gabriel Ferras, a BIS vezérigazgatója lenne, aki egyébként az első kérdésben már folytat előzetes megbeszéléseket egyes érdekelt központi bank-vezetőkkel. Brunet a válasz megadása után még konzultált két helyettesével, akik közül De Lattre azt a véleményét fejezte ki, hogy óvakodni kell attól, hogy az elején valamilyen monumentális dolgot indítsunk el. Tapasztalatai alapján azt javasolja, hogy kezdetben csak szerény összegekkel és szerény célkitűzések keretében induljunk el.

Befejezésül megkérdeztem, hogy van-e az ellen észrevétele, ha e beszélgetésről -hangsúlyozva, hogy annak tartalma nem tekinthető hivatalos francia állásfoglalásnak - tájékoztassam a Szovjetunióbeli kollégámat. Brunet közölte, hogy nincs ez ellen kifogása.

A kormányzó 16-án a Banque de France épületében ebédet adott tiszteletünkre, amelyen részt vettek a bank vezetőin kívül a nagy államosított francia bankok (Credit Lyonnais, Société Générale, Banque Nationale de Paris) elnökei, a legnagyobb francia üzleti bankok (Banque de Paris et des Pays-Bas, Worms et Cie., Rothschild, Lazard bankházak) elnökei, a francia bankárszövetség elnöke és Harvé Alphond, a Külügyminisztérium vezérigazgatója. Magyar részről az ebéden részt vett Mód Péter, párizsi nagykövetünk is. Az ebéden - bár előtte kifejezetten közölték, hogy beszéd nem lesz - Brunet rövid, de barátságos hangú beszédben üdvözölt bennünket, és reményét fejezte ki az országaink és bankjaink közötti kapcsolatok további szélesedésére. Beszédére hasonló hangnemben válaszoltam. A bankok vezetői közül többen érdeklődést mutattak a Magyarországgal való kapcsolatok fejlesztése iránt és közölték azon szándékukat, hogy 1969. tavaszán Budapestre látogatnak.

A kint tartózkodás alatt látogatást tettünk a Szovjetunió tulajdonában lévő Eurobanknál, a lengyel tulajdont képező PKO banknál, a hitelbiztosításoknál fő szerepet játszó francia állami Külkereskedelmi Banknál.

A hét végét a kormányzó meghívására a francia tengerparton töltöttük.

Kint tartózkodásunk alatt francia részről kerültek minden olyan témát, amely a megbeszélések légkörét zavarhatta volna (pl. cseh kérdés). A fogadás körülményei kihangsúlyozottan arra utaltak, hogy francia részről súlyt helyeznek a francia-magyar kapcsolatok továbbfejlesztésére.

* * *

Tájékoztatásul megjegyzem, hogy a legutóbbi Banktanács ülésén Moszkvában Poszkonov elvtársat, a Goszbank elnökét tájékoztattam a Ferras úrral folytatott megbeszélésről. Poszkonov elvtárs a Szovjetuniónak a BIS-be való belépését illetően egyértelműen pozitív véleményt nyilvánított és fontosnak tartotta az Összeurópai Fejlesztési Bank gondolatát.

Brunet úrral való beszélgetés tartalmáról célszerűnek tartom Poszkonov elvtársat tájékoztatni.

Budapest, 1968. október 23.

László Andor

Jelzet: MOL XIX-A-16-f. 62. doboz. Géppel írt másolat.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő