A beat és a szocializmus

A beat zene lázító, hagyományokat romboló ereje, gyors térnyerése a hazai kulturális életben megosztotta a felnőtt társadalmat. Az idézett leveleket író vidéki pártkáderek úgy vélik, hogy „a szocialista embertípus kialakulásához ennek az irányzatnak vagy magatartásának a propagálásával nem igen lehet hozzájárulni.”

Források

Gulyás János MSZMP alapszervezeti titkár levele a Központi Bizottságnak

a./

Kedves Elvtársak!

E pár gondolat megírása már több éve érlelődik bennem, s a végső „lökést" az 1968. január 27-i 1+2 című TV műsor adta meg.

A Népszabadság egyik cikke - sajnos a számot nem tudom közölni - a kulturális kérdéssel foglalkozna, a művészeti irányzatok bírálatának, az azokkal kapcsolatos vélemény kialakítást illetően óvatosságra int. Úgy értelmeztem, hogy a művészettel kapcsolatos bírálattal csínján kell bánnunk. Bár nem kritikát szándékszom írni, de úgy gondolom, hogy a véleményem a társadalmunk nagyon sok tagjának a véleményével találkozik, aki rendszeres nézője a televízió műsorainak. Ezt személyes tapasztalatom is alátámasztja.

Az 1950-es években a sajtó is, a rádió is - mint a világnézeti nevelés két alapvető eszköze - bírálóan kommentálta a nyugati világban már akkor jelentkező, modern irányzatnak nevezett művészeti - véleményem szerint - elfajulásokat.

Egyet értek azzal, hogy nem szabad az újjal szemben teljesen megmerevedni, de csak addig tudok vele egyet érteni, amíg valóban az a művészet talaján mozog.

S itt kívánok egy-két témát megemlíteni, mert úgy gondolom, hogy 2-3 éve átestünk annak a bizonyos lónak a másik oldalára.

Mint ahogyan az első soraimban jeleztem, több éve, pontosan az 1966. évi táncdalfesztivál óta érlelődik bennem e gondolatok papírra vetése. Az indíték: Szörényi Levente és természetesen az általa komponált és előadott „mű".

A szöveget nem firtatom, hiszen valóban nem értek hozzá, hanem az előadás módjával és az előadó fizimiskájával kívánok vitázni, és következésképp a TV ilyen irányú műsorainak gyakoriságával. Ha a TV ilyen irányú műsorait megnézzük, azt kell tapasztalnunk, hogy egyeduralkodóvá vált a nyugat terméke a TV-ben és azt sikerült olyan tökélyre fejlesztenünk a gyakorlatban, hogy már oda - ahonnan átvettük - „exportáljuk" is. (Zorán [Sztevanovity] és Zalatnai [Sarolta] angliai szerződése)

A beat-irányzat térhódításába elég nagy mértékben besegített a TV is. A beat-irányzatnak Angliában is és a többi nyugati kapitalista országokban megvan a társadalmi talajuk, amelyben kifejlődhettek. Ugyan ezt elmondhatjuk hazánkra is? Nem valószínű, hogy erre igen választ kapnánk. Ha nem, akkor miért segítjük még a TV-n keresztül is ezt a - véleményem szerint sok esetben - művészietlen előadói stílus elterjedését? Ugyancsak a TV tánczenei képadásaiból kell arra a következtetésre jutni, hogy az olyan táncdal-énekeseknek, akiknek megvannak az adottságaik egy dal elénekléséhez, egyre kevesebb helyet kapnak. Annál többet kényszerítik ránk - „hála" a műsorszerkesztőinknek - az olyan „előadói művészeket" mint: Zorán, Neményi [Béla, az Atlantisz együttes vezetője] mint az Omega együttes tagjai és még sajnos vannak már sokan mások.

Ehhez a művészietlen előadásmódhoz csatlakozik még a beat-frizura. Mit szólnának a TV nézők, ha egyszer a parabola műsorában Varga József vállig érő hajjal jelenne meg, vagy Megyeri Károly ugyancsak ilyen frizurával végezne riporteri tevékenységet. Tudom ez abszurd feltételezés, de mennyivel és miért állítunk kisebb követelményt egy másik, a kamera elé álló előadóval szemben.

Igaz a fiatalok, így is azzal vádolják az idősebb generációt, hogy nem értjük meg az újat, a modernet, a divatot. Ezt a „vádat" a magam részéről úgy módosítanám, hogy nem mindig értjük meg. Úgy gondolom, hogy a tartózkodásunkra az okot az elmúlt 20 év egy-két esete megadta. A szocialista embertípus kialakításához ennek az irányzatnak vagy magatartásnak a propagálásával nem igen lehet hozzájárulni.

Hogy azok, akik hódolnak a hosszú hajnak az életben, a munkában hogyan állják meg a helyüket, sajnos erre elég szomorú tapasztalataim vannak és viszont, hogy kik hódolnak e frizurának. Úgy gondolom ugyancsak a TV szolgáltatott már egy páresetben erre példát a „Kék fény" c. műsoraiban. Természetesen távol áll tőlem ezt a nézetet általánosítani, de tény, hogy a mindennapi élet könnyebbik oldalát választók között hódított teret ez a viselet.

A „Halló fiúk, halló lányok" c. műsor „leg" adása alkalmával is lehetett erre következtetni, hiszen a legjobb kombájnos, a legjobb traktoros, a legjobb lakatos és a többi fiatalnál még véletlenül sem volt tapasztalható a hosszú hajnak való hódolás.

De így van ez az élet más komoly, gyakorlati megvalósítás területén tevékenykedő fiataloknál is.

A Halló fiúk, halló lányok c. műsor is messze eltért a kezdeti iránytól, amikor valóban a fiatalok problémáit boncolgatta, sajnos - véleményem szerint - nem mindig kaptak választ a műsorra került kérdésekre és nem mindig helyesen. Véleményem szerint esetenként a gyárakban, hivatalokban dogozó fiatalok életét, problémáit is napirendre lehetne tűzni, és ezeket illetékeseknek megfelelően megválaszolni.

A másik probléma, ami ellen valaha hadakoztunk: a krimi és az ugyancsak nyugati eredettel dicsekedő túlzott erotika, ami egyre gyakrabban „élvezhető" a képernyőn, és még a szilveszteri műsorba is „befészkelte" magát.

Ezt a problémát ugyancsak a fiatalok nevelése tekintetében említem meg. Úgy gondolom, ez ugyancsak nem válik előnyére a szocialista embertípus nevelésének. Pontosan a fiatalokra van negatív hatással, akiknek pedig igen nagy szükségük volna sok esetben megfelelő nevelésre. Úgy gondolom egyöntetű elismerés kísérte az NDK Dr. Schütter [Schülter] c. TV filmet. Szórakoztató műsorokhoz talán bátrabban kellene nyúlni. Klasszikusainkhoz: Jókai, Móricz, Mikszáth stb. Értelmetlennek tartom, hogy minden áron csak nyugati filmeket hoznak be „szakembereink", esetleg igen „kemény" valutát adnak érte.

Persze - sajnos - nemcsak a fenti művészeti ágakban található meg az un. új, modern irányzat. Egyre gyakrabban találkoztunk a képzőművészet és az irodalom területén is. Egyre több művész „alkot" olyan „művet", amelyet ha egy „közönséges" halandó megszemlél, nem gyönyörködik, hanem magába száll, gondolataiban elmélyed, emlékeiben kutat, hogy mihez is hasonlítsa, hogy valamit felismerjen benne, s mivel ez nem sikerül, okos képet vágva továbbáll, nehogy embertársai a „laikus" bélyegzőt süssék rá.

Az irodalom területén pedig az ellenkező véglettel találkozni egyre gyakrabban, különösen a nyugati eredetű művek magyar nyelvre fordítása folytán. Ez a műfaj annyira naturalista jelleget kezd ölteni, hogy szinte lefényképezi egy költött személy 24 óráját, az abban elkövetett cselekményeivel és szófajaival. Valamikor az ilyen megnyilvánulást trágárnak, drasztikusnak neveztük. Úgy látszik, megérjük azt a kort, amikor ez lesz a „hivatalos irodalmi" nyelv. Ezekben a nyugati „művekben" igen nagy „mennyiségben" található erotika is, túlzott adagolásban.

A fentiek kapcsán kérdeztem már önmagamtól, hogy nem-e az áll fenn, hogy a fellazítás ellen harcolva az „erdőtől nem látjuk a fát". A fentebb vázolt nyugati termékek (kultúr) beáramlása - vagy inkább beáramoltatása - észrevétlenül kialakít - erre hajlamos - olyan fiatal társadalmat, akiknek a szemében a hazai alkotás nulla, csak azt ismerik el, ami nyugati eredetű. Legyen az kultúra, vagy az ipar terméke. A napokban volt az „Írószövetség" taggyűlése. Ezen a taggyűlésen Darvas Józsefnek olyan véleménye volt, hogy - a rádió kommentátora szerint - az irodalom terén az íróknak nagy lehetőségeik vannak, mindenki olyan irányzatot képvisel, amilyet akar, s majd az élet eldönti, hogy melyik mű képviseli a helyes, a szocialista-humanista irányt.

Az ilyen életre bízott, a szabadjára engedett döntések következményére gondolva akarva-akaratlanul 1956 októbere jut eszembe, vagy talán '56 márciusa. Távol áll tőlem, hogy hasonlóval gyanúsítva az Írószövetséget, de sajnos a külföldi - a lengyel - esemény is figyelmeztet, emlékeztet a gyászos dátumra.

1958-ban kiadott, a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájának irányelveiben lefektetett elvek, irányvonalak helyesek, úgy vélem, hogy a baj ott van, hogy azokat az irányelveket be kellene tartani, illetve, hogy csak feltételes módban beszélhetünk ról

A fenti irányelvek 43. oldalának első bekezdés végén pártunk az alábbiakat rögzíti (szó szerint): „A párt semmiképpen sem nyugodhat bele abba, hogy a polgári dekadencia selejtes formalista termékei, s ezek forrásául szolgáló nézetek gátlástalanul fertőzhessék népünk ízlését és művészeti életünk fejlődését".

Ugyancsak idézetek az irányelvekből:

„Valamennyi kulturális szervünket és intézményünket - a sajtót, a rádiót és a televíziót, filmgyártásunkat és könyvkiadásunkat - hassa át az a tudat, hogy nemcsak népi demokráciánk fejlődésének, a szocializmus eredményes építésének, de sajátos kulturális feladatok megoldásának is, alapvelő feltétele a munkásosztály szocialista világnézetének elmélyülése, s ezért se sajnálják a fáradságot mindazoknak az eszközöknek, módszereknek, művészi tartalmak és formáknak felkutatására, amelyek ezt a célt leghatékonyabban szolgálják".

Pártunk a fenti irányelvek befejezéseképpen felhívja pártunk minden tagját annak végrehajtására.

Arra kérek választ, hogy - pártunk kultúrpolitikája, anélkül, hogy az irányelvekben lefektetett feladatok megoldást nyertek volna - miért tért el a helyes iránytól.

A fent leírt gondolatokat nem kívánom közvitára bocsájtani, csupán azt kérem - ha erre mód van -, hogy az elvtársak a fenti problémáimra - amely úgy gondolom, nem csak bennem merültek fel - választ kapjak.

Elvtársi üdvözlettel:

Gulyás János
Eger
VCST. egri gyáregysége,
Alapszerv[ezeti] Titkára
A levélen nincs dátum, megírásának ideje 1968. március

  

b./

Gerencsér e!

Az javaslom, hogy mindenekelőtt írd meg neki, hogy nagy érdeklődéssel olvastad a levelét és keresd az alkalmat, hogy mielőbb személyesen beszélhess vele a szóvá tett problémákról. Aztán, ha Egerben jársz, hívasd be a pártbizottságra és ott találkozz vele. Természetesen nem lehet mindenben igazat adni neki, mert nagyon szélsőségesen ítéli meg a televízió műsorát. De elutasítani sem kell, mert sok minden megszívlelendő abból, amit mond. Ajánlom, hogy a levelet Gódor elvtársnak is küld el tájékoztatásra és a levélíróval való beszélgetés előtt ismerd meg az ő véleményét is.

Dátum és aláírás nélkül. Vélhetően az osztály helyettes vezetője Katona István írta.

c./

8.III.28.
Ag/10/120/2
Magyar Televízió
G ó d o r Ferenc elnökhelyettes
elvtársnak,
Budapest

Kedves Gódor elvtárs!

Mellékelten megküldöm Gulyás János egri lakos levelét tájékoztatás végett. Hasonló problémákkal máskor is felkeresik a Központi Bizottságot.

Kérem, véleményezd és küldd vissza, hogy nevezettnek hozzánk küldött levelét meg tudjuk válaszolni.

Elvtársi üdvözlettel:
Gerencsér Jenő

  

d./

Magyar Rádió és Televízió
elnökhelyettese

Gerencsér Jenő elvtársnak,
MSzMP Központi Bizottsága,
Agitációs Propaganda Osztálya,
Budapest

Kedves Gerencsér Elvtárs!

       Gulyás János elvtársnak, az egri alapszervi párttitkárnak hozzánk továbbított levelére, az abban felvetett problémákra az alábbiakat válaszoljuk:

1. A levélírónak az az állítása, hogy a TV-ben egyeduralkodóvá vált nyugat terméke, a beat-zene, nem fedi a valóságot, mert a TV rendszeresen közvetít hagyományos, melodikus tánczenét is, emellett sanzont, operettet, népi muzsikát, komolyzenét, operát. Az arányokon érdemes néha vitatkoznunk, hogy miből mennyit adjunk. A valósághoz tartozik azonban itt az is, hogy éppen az elmúlt időszakban jelentősen növeltük a Szovjetunióból és más népi demokratikus országból átvett tánc- és könnyűzenei műsoraink számát.

2. A táncdalfesztiválnak is csak a negatívumait látja a levél írója, nem veszi pl. figyelembe azt, hogy lényegében az új típusú hazai tánczenével, a magyar beat-tel kiszorítottuk a nyugati számokat, a Nyugat imádatára hajlamos fiatalokat is sikerült kielégítenünk magyar szerzők dalaival, számaik slágerekké váltak. Hogy ebből még exportálunk is, az csak a magyar szerzők tehetségét bizonyítja.

3. El kell ismernünk, hogy a TV műsorában hellyel-közel láthatunk olyan nyugati filmeket, produkciókat, mely az ottani eszmeiséget és ízlést tükrözi. Igyekszünk ezeket kiszűrni. Ennek érdekében erőteljesen fejlesztjük piackutatásunkat, filmvásárlásainkat a szocialista országokban és kiszélesítjük kapcsolatainkat a nyugati világban is, hogy megnövekedjen a válogatási lehetőségünk.

4. A „Halló fiúk, halló lányok" című műsorral kapcsolatban leírt bírálattal egyetértünk. A hosszú hajviseletű fiatalokat, különösen a zenekarokban közreműködő fiúkat a képernyőről teljesen letiltani nem tudjuk, arra törekszünk, hogy megjelenésük és viselkedésük a jó ízlés határain belül maradjon. Úgy tekintjük, mint divatot, mely, ahogy jött, el is múlik majd.

5. Ami a krimiket illeti, a célunk a szórakoztatás. Ennek érdekében igyekszünk un. „ártalmatlan" történeteket adni, melyben nem a durvaság, és a borzalom dominál. Természetesen szívesebben adnánk csak olyan sorozatokat, mint a Schlüter-sorozat volt, de ilyenekből sajnos kevés készül.

       Összefoglalva: Gulyás elvtárs számos észrevételével egyetértünk, aggodalmát is sok kérdésben jogosnak tartjuk és igyekszünk is a megoldásokat megtalálni orvoslásukra. Sajnáljuk, hogy a levél csak a negatív jelenségekre szorítkozott, mert úgy érezzük, vannak szép számmal pozitívumok is a TV munkájában. Abban a reményben, hogy az eredmények növelésével sikerül a hibákat a minimális szintre szorítani, megköszönjük Gulyás elvtárs bírálatát és kérjük, hogy továbbra is ugyanilyen figyelemmel kövesse munkánkat.

Budapest, 1968. április 16.

Gódor Ferenc    

e./

8.IV.18.
Ag/10/120/4

Gulyás János elvtársnak,
Eger

Kedves Gulyás elvtárs!

A TV-műsorral kapcsolatos levele nagyon fontos politikai kérdéseket vet fel. A problémát mi is jól ismerjük. Úgy gondoljuk egy rövid levél nem volna Önnek megnyugtató válasz. Adott alkalommal - ha Egerben járunk - személyesen is fel fogjuk keresni.
Addig is kívánunk jó munkát, erőt, egészséget.

Elvtársi üdvözlettel:
Gerencsér Jenő  

Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő