Bevezető

1951. július 21-én kiemelkedő jelentőségű esemény zajlott le az Országházban: a magyar katolikus egyház vezetői több évi ellenállás után meghajoltak az államhatalom előtt, és letették az esküt a Népköztársaságra, az 1949-es Alkotmányra.

Milyen út vezetett el eddig az időpontig és mennyi küzdelem zajlott le az ezt megelőző években?

A 20. század negyvenes évtizedének a végén egyre gyorsuló ütemben bontakozott ki a harc az ateizmust hirdető állam és az egyházak, főleg a Római Katolikus Egyház között. Ezeket a politikai összecsapásokat a kommunista párt által irányított államhatalom nyerte meg, az egyházakat, főleg a katolikus egyházat pedig folyamatos vereségek és veszteségek érték. Az eseménysor főbb állomásai: 1948 közepén államosították az egyházi iskolákat, ugyanezen év decemberében letartóztatták, és 1949 elején börtönbüntetésre ítélték Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket. 1949 szeptemberétől fakultatívvá (vagyis csak választhatóvá) tették az addig mindenkire kötelező vallásoktatást. Októberben a Minisztertanács rendeletileg tette kötelezővé a Magyar Népköztársaságra, valamint az Alkotmányra leteendő esküt. Ezzel a katolikus klérustól a népköztársaság hivatalos elismerését akarták kikényszeríteni. (Az eskü szövege a következő volt: „Én X. Y. esküszöm, hogy a Magyar Népköztársasághoz, annak népéhez és Alkotmányához hű leszek; az Alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartom; az állami hivatalos titkot megőrzöm; hivatásom körében a nép érdekeinek szolgálatával járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy működésemmel a Magyar Népköztársaság megerősítését és fejlődését előmozdítsam.") Az eskü letételét azonban a püspöki kar és a szerzetesrendek vezetői megtagadták, arra hivatkozva, hogy ilyen cselekményt csak az „Apostoli Szentszék", vagyis a Vatikán engedélyével tehetnének meg.

1950 nyarán a déli határsávból telepítették ki a szerzeteseket, majd visszavonták e rendek működési engedélyét is (tehát feloszlatták őket), s csupán a megmaradó katolikus iskolákban „a tanítás ellátására szükséges megfelelő számú" tanítórend tevékenységét tették lehetővé.

1951-ben a kormányzat újabb lépéseket tett az egyházak ellenében: Grősz József kalocsai érseket - Mindszenty bebörtönzése után a katolikus egyház vezetőjét - május folyamán szintén letartóztatták, és összeesküvés címén pert kezdeményeztek ellene. 1951. június 23-án - a Grősz-per második napján - több megyéspüspököt ideiglenes háziőrizetbe helyeztek, és a június 28-ai ítéletben Grősz Józsefet 15 év fegyházra ítélték (vádlott-társai és a mellékperekben szereplők súlyos ítéleteket kaptak, több halálos ítélet is született).

Ezzel a katolikus egyház súlyos defenzívába szorult, sőt kénytelen volt látványosan is meghajolni a kommunista államhatalom előtt.

Július 3-án a püspöki kar nyilatkozatot adott ki arról, hogy a népköztársaság törvényeit megtartja, az ún. „államellenes" tevékenységet elítéli, és a korábbi egyház és állam közötti megállapodásokat betartja. Másnap a Minisztertanács törvényerejű rendeletet adott ki a főkegyúri jog gyakorlásáról (vagyis az egyházi állások betöltésének, a kinevezések jogáról), mely szerint új egyházi vezető csak az

előzetes hozzájárulásával kerülhet pozíciójába.

1951 július végén a püspöki kar nem halogathatta tovább a tőle elvárt aktust: a főpapok 21-én az Elnöki Tanács előtt személyesen megjelenve letették a fentebb ismertetett szövegű államesküt.

 

 

Az eskü letételének eseménysorához kapcsolódóan ebben a cikkben egy érdekes adalékkal szolgálunk, amely bár közvetlenül nem ad új információkat az egyház és az állam közötti küzdelem történetéhez, sem pedig a hűségeskü letételének politikai vagy jogi körülményeihez, mégis is sok mindent megmutat az akkori idők mentalitásából.

Egyszerű esetről van szó, amely korábban is megtörtént, és manapság is gyakorta észlelhető, az adott helyzethez viszonyítva azonban igencsak komikusan hat, főleg, ha a kommunista párt által indított „kulturális forradalom" szándékához és céljaihoz, az új embertípus kineveléséhez hasonlítjuk.

A hűségesküt követő történésekből a következőket lehet rekonstruálni: az eskü után a résztvevők a szomszédos terembe vonultak át, ahol fogadást rendeztek a számukra. A megterített asztaloknál azonban a korabeli „médiamunkások" rendkívül illetlen módon és ízléstelenül viselkedtek, az első leírások szerint úgy körbeállták az asztalt, hogy másoknak oda sem lehetett férni. Teljes igyekezettel láttak neki felfalni a kirakott ínyencségeket, sőt a leírtak szerint a „süteményt és a tortát megállás nélkül ették". Az italokat sem hagyták veszendőbe menni, még a likőröket is borospoharakból itták.

Az eset nagy botrányt keltett, a fogadást rendező Elnöki Tanács Hivatalának személyzete mélyen felháborodott a történteken. Állításuk szerint „bár az eddigi fogadásokon sem volt fent nevezetteknek magatartása kifogástalan, azonban a legutóbbi minden eddigit felülmúlt [...] minden egyes dolgozónk felháborodással szemlélte viselkedésüket, maga az ÁVH-s bajtárs sem bírta szó nélkül nézni az egészet" - foglalták össze a két nappal később, július 23-án írt egyfajta feljelentésükben, amit

pártfőtitkár részére küldtek meg.

Ekkor lett „ügy" a dologból. Az iratot kivizsgálásra átküldték a sajtó felett felügyeletet gyakorló Népművelési Minisztériumhoz.

miniszterhelyettes elrendelte az eset vizsgálatát, aminek folyamatát a most közölt iratok dokumentálják. Ezek lényege: az esetet elítélték, és már előre nevelő hatású büntetést helyeztek kilátásba. A különböző sajtóorgánumok kiküldött munkatársainak viselkedését utólag ellenőrizték, azonban kissé meglepő fordulattal nem találták bizonyítottnak a róluk leírtakat, sőt a vizsgálatot tartó minisztériumi középvezető szavai szerint „akik az alatt az idő alatt, amíg mi ott voltunk, a legrendesebb magatartást tanúsították. Nem helytálló az a megjegyzés, hogy közülük bármelyik is berúgott volna." A vizsgálat ezt követően már csak arra irányult, hogy kiderítsék, ki volt az a két személy, aki berúgott. Az illetlen viselkedés, az ételek felevésének „bűne" gyorsan feledésbe merült. A gyanú a filmhíradós munkatársakra terelődött, s bár a Híradó- és Dokumentum Filmgyár igyekezett elodázni az ügyet és sokáig nem válaszolt, a minisztérium nem hagyta annyiban: három hónappal az eset után felszólításban sürgette meg a fegyelmi vizsgálat befejezését.

A vizsgálatot végül úgy zárták le, hogy két befolyás nélküli, egyszerű technikai szakembert találtak vétkesnek a munkafegyelem megszegésében (munkaidő alatti szeszfogyasztás, hangoskodás). Ehhez hozzátartozik, hogy az egyikről utóbb az is kiderült: egyik kollégáját „tettleges bántalmazás kilátásba helyezésével megfenyegette". Kettejüket fegyelmiben részesítették, s pénzbüntetésre ítélték. A minisztérium elégedetten vette tudomásul az ügy ily módon történő lezárását.

Az első leírásban foglalt adatok menet közben megváltoztak, és a vizsgálat végén már szó sem volt az onnan tudósító újságírók, beleértve a kiemelt napilapok (Szabad Nép, Magyar Nemzet) tudósítóinak vagy éppen az MTI munkatársának felelősségre vonásáról. Mint említettük, csak jelentéktelen „kiszolgáló" személyeket tettek felelőssé és szabtak ki rájuk büntetést, pedig a feljelentés szerint az eskü után az „asztalhoz férni úgyszólván lehetetlen volt".

 

***

 

A dokumentumokat időrendben közöljük, melyekben az egyértelmű elgépeléseket javítottuk, a rövidített szavakat [] jelben egészítettük ki. Az iratokban szereplő nevek esetében úgy jártunk el, hogy a kisebb beosztású dolgozók neveinek esetében csak az utóneveket adtuk meg teljesen, a vezetékneveket kezdőbetűvel jelöltük. A minisztérium vezetőit, valamint az ismertebb újságírókat teljes névvel adjuk közre. A végül fegyelmi vétségben elmarasztalt két filmtechnikus nevét szintén csak kezdőbetűvel és keresztnévvel hozzuk nyilvánosságra.