„Kedves Kádár elvtárs!"

Meghívások Kádár Jánosnak

„Kérem, értsenek meg jól. Minden hasonló tiszteletbeli tagságot elhárítok, mert ellenzek mindent, ami csak halványan is emlékeztet a „személyi kultusz" idején volt jelenségekre. A másik okom: kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok, és kötelezettség még a tiszteletbeli tagsággal is jár."

Bevezető 

A Kádár Jánoshoz kapcsolható dokumentumok között sok olyan levél található, amelyet magánszemélyek, egyszerű munkásemberek írtak Kádár Jánosnak, az MSZMP első emberének abban a reményben, hogy kérésük meghallgatásra talál. Az alábbi kilenc levél mindegyike meghívást tartalmaz valamilyen eseményre, amelyet a levélírók azzal a szándékkal írtak, hogy a párt főtitkára elfogadja invitálásukat, s megtiszteli jelenlétével az éppen aktuális eseményt. Mi az, ami Kádár János személyén túl egyesíti e leveleket? Az, hogy az általa küldött válaszlevél minden esetben elutasító volt.

A Kádár Titkársághoz érkező levelek a Központi Bizottság Irodáján, illetve a Minisztertanács Titkárságán „landoltak", ahol külön levelezési csoport működött. Ez a rendszer akár mintegy panaszirodaként intézményesült a Kádár-korszakban, a beérkező leveleket közvetlenül az ügyben illetékes miniszterhez vagy megfelelő szintű párt, illetve állami tisztségviselőkhöz irányították, tájékoztatást kérvén annak intézéséről. A levelezési csoport munkatársai készítették elő a panaszosnak vagy kérelmezőnek címzett tájékoztató jellegű válaszlevelet is, amit a KB Iroda, illetve a Minisztertanács Titkárságának - osztályvezető rangú - vezetője írt alá. Névtelen levelekkel 1982-től hivatalosan nem foglalkoztak. A levelezési csoport munkáját illetékesség szerint a KB első titkáraként, illetve miniszterelnöksége idején e minőségében Kádár János felügyelte. A KB-iroda ilyen értelemben előválogatást végzett. Az ügyintézésnél betartották a szolgálati utat, s ügyeltek arra, hogy egyetlen, névvel aláírt levél se maradjon válasz nélkül, ugyanis Kádár János nem szerette az elintézetlen, befejezetlen, lezáratlan ügyeket, így a megválaszolatlan leveleket sem, amelyekre a lehető legrövidebb időn belül válaszoltak.

Forrásközlésünkben olyan levelekből válogattunk, melyeknek címzettje Kádár János, a párt első titkára volt. Kádár János a hozzá írt leveleket minden esetben megkapta, sok esetben saját maga válaszolt a levelekre, illetve a párt láttamozta azokat. Természetesen e válaszlevelekből Kádár János ellentmondásos alakja nem tükröződik teljes mértékben, azonban mégis rávilágít néhány olyan fontos jellemzőre, amely meghatározta politikai véleményét. Megítélésünk szerint ez a néhány, még nem publikált levél hűen visszaadja a Kádár-rendszer első másfél évtizedének világát, legalábbis az egyszerű emberek szemüvegén keresztül. Az esetek többségében nem is a szereplők a fontosak, hanem maga a jelenség, amely elválaszthatatlan a kortól, a háttér, amely többet mond mindenféle elemzésnél, magyarázkodásnál. A levelek közlésével célunk annak bemutatása, hogy Kádár János miért utasította el azokat a felkéréseket és meghívásokat, amelyeket nagy számban kapott.

A közölt levelek tartalmi szempontból eltérő információkat közölnek, az akkor lezajlott események legváltozatosabb példáit nyújtják. Kezdjük a levélírókkal. A levélírók között budapestiek, vidékiek, sőt egy román és egy szovjet levélíró is található.

A Kádár Jánoshoz írt levelekben a szeretet, a rajongás sokféle formájával, fokozatával találkozhatunk. A meghívók mindenféle sallang nélkül különféle rendezvényekre, eseményekre, előadásokra hívták meg az ország „vezetőjét" azért, hogy saját szemével győződjön meg elért eredményeikről, és lássa munkájukat, életük, sorsuk alakulását. Emellett persze Kádár részvétele emelte volna rendezvényük, munkájuk s nem utolsósorban a levélíró(k) súlyát is. A levelek érdekes adalékkal szolgálnak a kor megértéséhez, s ahhoz is, hogy az ország első embere miért tartotta fontosnak, hogy válaszoljon ezekre a meghívásokra, amelyeket kategorikusan elutasított. Az, hogy kinek milyen stílusban válaszolt Kádár a hozzá érkező magánlevelekre, egyértelműen jellemzi személyiségét. Sok esetben néhány udvarias, általános, rövid válasszal elintézte az ügyet, máskor megindokolta a nemleges válasz okát. A levelekre adott válaszok viszonylag hamar elkészültek, egy-két hétnél tovább egyetlen válaszra sem kellett várni. Némelykor előre megírt séma alapján íródott a válasz, de előfordultak személyre szóló értesítések is. A válaszok hossza általában fél-egy oldalnál tovább nem terjedt. Véleményt, állást nem foglalt az eseményekkel kapcsolatban, csupán különböző, udvarias formulákkal utasította el a meghívást, például „idő hiányában", „egyéb irányú elfoglaltsága miatt" nem tud eleget tenni a meghívásnak, vagy „saját kedvemre, nem »hivatalból« és nem kötelességként" nézne meg egy előadást, „kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok" vagy „nagyon elfoglalt, személyemet illető dolgokban tartózkodó természetű ember vagyok". Indoklást csupán egyetlen esetben tett, amikor kijelentette, hogy „nem szeretem a személyi kultuszt, és nem szeretem a formális dolgokat". E kijelentése egyértelműen elárulja, hogy milyen kapcsolat volt „uralkodó és alattvaló" között. Ha Kádár levelezését összevetjük a Rákosi Mátyáshoz írt levelekkel, aki szintén nagy számban kapott hasonló típusú leveleket, megállapíthatjuk, hogy az ötvenes évek elejéhez hasonló, sokszor megrendelésre készített dicshimnuszokat Kádár soha nem kapott. A meghívólevelek - úgy tűnik - mélyebb érzelmeket tükröznek, és bár a levelekre adott válaszok inkább kimértek, személytelen, üres szólamok. Tehát a válaszlevelek lényeges eleme a semmitmondó formulák alkalmazása, amelyek azt sugallják a címzettnek, hogy ő nagyon szívesen elmenne minden esetben, de nincs ideje. Olyan szófordulatokat használ a levelekben, amelyeken nem lehet megsértődni. A levelekre adott nemleges válaszok után minden esetben megköszöni a meghívást, további jó egészséget kíván a levélírónak, családjának, kollégáinak, barátainak.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 05.

1914

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzen Oroszországnak.Tovább

1914

a német hadsereg megtámadja Liège városát, illetve a város körül felállított megerősített pozíciókat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők