„Kedves Kádár elvtárs!"

Meghívások Kádár Jánosnak

„Kérem, értsenek meg jól. Minden hasonló tiszteletbeli tagságot elhárítok, mert ellenzek mindent, ami csak halványan is emlékeztet a „személyi kultusz" idején volt jelenségekre. A másik okom: kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok, és kötelezettség még a tiszteletbeli tagsággal is jár."

Bevezető 

A Kádár Jánoshoz kapcsolható dokumentumok között sok olyan levél található, amelyet magánszemélyek, egyszerű munkásemberek írtak Kádár Jánosnak, az MSZMP első emberének abban a reményben, hogy kérésük meghallgatásra talál. Az alábbi kilenc levél mindegyike meghívást tartalmaz valamilyen eseményre, amelyet a levélírók azzal a szándékkal írtak, hogy a párt főtitkára elfogadja invitálásukat, s megtiszteli jelenlétével az éppen aktuális eseményt. Mi az, ami Kádár János személyén túl egyesíti e leveleket? Az, hogy az általa küldött válaszlevél minden esetben elutasító volt.

A Kádár Titkársághoz érkező levelek a Központi Bizottság Irodáján, illetve a Minisztertanács Titkárságán „landoltak", ahol külön levelezési csoport működött. Ez a rendszer akár mintegy panaszirodaként intézményesült a Kádár-korszakban, a beérkező leveleket közvetlenül az ügyben illetékes miniszterhez vagy megfelelő szintű párt, illetve állami tisztségviselőkhöz irányították, tájékoztatást kérvén annak intézéséről. A levelezési csoport munkatársai készítették elő a panaszosnak vagy kérelmezőnek címzett tájékoztató jellegű válaszlevelet is, amit a KB Iroda, illetve a Minisztertanács Titkárságának - osztályvezető rangú - vezetője írt alá. Névtelen levelekkel 1982-től hivatalosan nem foglalkoztak. A levelezési csoport munkáját illetékesség szerint a KB első titkáraként, illetve miniszterelnöksége idején e minőségében Kádár János felügyelte. A KB-iroda ilyen értelemben előválogatást végzett. Az ügyintézésnél betartották a szolgálati utat, s ügyeltek arra, hogy egyetlen, névvel aláírt levél se maradjon válasz nélkül, ugyanis Kádár János nem szerette az elintézetlen, befejezetlen, lezáratlan ügyeket, így a megválaszolatlan leveleket sem, amelyekre a lehető legrövidebb időn belül válaszoltak.

Forrásközlésünkben olyan levelekből válogattunk, melyeknek címzettje Kádár János, a párt első titkára volt. Kádár János a hozzá írt leveleket minden esetben megkapta, sok esetben saját maga válaszolt a levelekre, illetve a párt láttamozta azokat. Természetesen e válaszlevelekből Kádár János ellentmondásos alakja nem tükröződik teljes mértékben, azonban mégis rávilágít néhány olyan fontos jellemzőre, amely meghatározta politikai véleményét. Megítélésünk szerint ez a néhány, még nem publikált levél hűen visszaadja a Kádár-rendszer első másfél évtizedének világát, legalábbis az egyszerű emberek szemüvegén keresztül. Az esetek többségében nem is a szereplők a fontosak, hanem maga a jelenség, amely elválaszthatatlan a kortól, a háttér, amely többet mond mindenféle elemzésnél, magyarázkodásnál. A levelek közlésével célunk annak bemutatása, hogy Kádár János miért utasította el azokat a felkéréseket és meghívásokat, amelyeket nagy számban kapott.

A közölt levelek tartalmi szempontból eltérő információkat közölnek, az akkor lezajlott események legváltozatosabb példáit nyújtják. Kezdjük a levélírókkal. A levélírók között budapestiek, vidékiek, sőt egy román és egy szovjet levélíró is található.

A Kádár Jánoshoz írt levelekben a szeretet, a rajongás sokféle formájával, fokozatával találkozhatunk. A meghívók mindenféle sallang nélkül különféle rendezvényekre, eseményekre, előadásokra hívták meg az ország „vezetőjét" azért, hogy saját szemével győződjön meg elért eredményeikről, és lássa munkájukat, életük, sorsuk alakulását. Emellett persze Kádár részvétele emelte volna rendezvényük, munkájuk s nem utolsósorban a levélíró(k) súlyát is. A levelek érdekes adalékkal szolgálnak a kor megértéséhez, s ahhoz is, hogy az ország első embere miért tartotta fontosnak, hogy válaszoljon ezekre a meghívásokra, amelyeket kategorikusan elutasított. Az, hogy kinek milyen stílusban válaszolt Kádár a hozzá érkező magánlevelekre, egyértelműen jellemzi személyiségét. Sok esetben néhány udvarias, általános, rövid válasszal elintézte az ügyet, máskor megindokolta a nemleges válasz okát. A levelekre adott válaszok viszonylag hamar elkészültek, egy-két hétnél tovább egyetlen válaszra sem kellett várni. Némelykor előre megírt séma alapján íródott a válasz, de előfordultak személyre szóló értesítések is. A válaszok hossza általában fél-egy oldalnál tovább nem terjedt. Véleményt, állást nem foglalt az eseményekkel kapcsolatban, csupán különböző, udvarias formulákkal utasította el a meghívást, például „idő hiányában", „egyéb irányú elfoglaltsága miatt" nem tud eleget tenni a meghívásnak, vagy „saját kedvemre, nem »hivatalból« és nem kötelességként" nézne meg egy előadást, „kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok" vagy „nagyon elfoglalt, személyemet illető dolgokban tartózkodó természetű ember vagyok". Indoklást csupán egyetlen esetben tett, amikor kijelentette, hogy „nem szeretem a személyi kultuszt, és nem szeretem a formális dolgokat". E kijelentése egyértelműen elárulja, hogy milyen kapcsolat volt „uralkodó és alattvaló" között. Ha Kádár levelezését összevetjük a Rákosi Mátyáshoz írt levelekkel, aki szintén nagy számban kapott hasonló típusú leveleket, megállapíthatjuk, hogy az ötvenes évek elejéhez hasonló, sokszor megrendelésre készített dicshimnuszokat Kádár soha nem kapott. A meghívólevelek - úgy tűnik - mélyebb érzelmeket tükröznek, és bár a levelekre adott válaszok inkább kimértek, személytelen, üres szólamok. Tehát a válaszlevelek lényeges eleme a semmitmondó formulák alkalmazása, amelyek azt sugallják a címzettnek, hogy ő nagyon szívesen elmenne minden esetben, de nincs ideje. Olyan szófordulatokat használ a levelekben, amelyeken nem lehet megsértődni. A levelekre adott nemleges válaszok után minden esetben megköszöni a meghívást, további jó egészséget kíván a levélírónak, családjának, kollégáinak, barátainak.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 27.

1944

A szovjet Vörös Hadsereg áttöri Leningrád több mint 2 éve tartó német blokádját.Tovább

1945

A szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja a birkenaui és auschwitzi koncentrációs táborokat.Tovább

1967

Több mint 60 ország képviselője aláírja az Atomcsend-EgyezménytTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő