Parasztpolitika papíron és a valóságban 1953–1954 fordulóján

Panaszlevelek Nagy Imre miniszterelnökhöz

„Az elítéltetésem alapjául szolgáló cselekményt 1953. július 30-án […] követtem el a tudattalanság határán mozgó rendkívül felindult lelkiállapotban, amit a sértett Korpics József csáfordi községi vb. elnök velem szemben indokolatlanul energikus magatartása és a bizottsági tagok némelyikének durva bánásmódja váltott ki belőlem. A […] gúnyolódó szavakon felháborodva csaptam a csupasz kútmerítő rúddal, tehát nem fegyverrel, hanem a kezem ügyében levő ártalmatlan szerszámmal Korpics József felé, akit meg nem ütöttem, és meg nem sebesítettem.”

Juhász Sándor szeghalmi lakos panasza a tagosítás során elszenvedett sérelme, valamint a jogszabályban előírtnál kevesebb háztáji föld miatt

a.

Juhász Sándor kérelme a Minisztertanács Titkárságához

Szeghalom, 1953. november 11.

Nagy Imre Elvtárs Titkársága
Budapest
Kossuth Lajos tér 4.

Juhász Sándor Szeghalom VII. ker. 8. sz. alatti lakos, kérem, szíveskedjen felvilágosítást adni arról, hogy 1952. okt. 1-én TSzCs-be betagosított[ák a] földem tanyával, amely egyedüli lakásom. Földem helyett csereingatlant lakás nélkül kaptam. Én termelőszövetkezeti tag nem vagyok. Kincstári tartalékból haszonbérelt földem (6 kh.) jelen lakásomtól 30 km. távolságra van.

A tsz. vezetősége azt állítja, hogy nincs jogom tanyámon lakni, és még kevésbé van jogom háztáji gazdálkodáshoz itt földet igényelni. Kérem, hogy tanyaudvaromon kívül, újabb rendelkezés szerint 1600 négyszögöl földet tanyámnál adjanak nekem. Tekintettel arra, hogy lakásom itt van, és jószágom ne a tszcs. földjén, hanem az enyémen járjon. Ezen kívül 300 négyszögöl szőlőm és kis gyümölcsösöm van itt, amelyért csereingatlant nem kaptam.

Itt jártam már ez ügyben a Tanácsnál, de azt mondják, 800 négyszögöl tanyaudvari földnél többre nincs jogom.

Kérem tehát figyelembe venni kérésemet, és felvilágosítást adni, van-e jogom 1600 négyszögöl háztáji földhöz itt, tanyai lakásomnál? Házam sehol másutt nincs.

Mint egyéni gazdálkodó remélem a támogatást.

Szíves válaszát várom.

Szeghalom, 1953. nov. 11.

Juhász Sándor
Szeghalom
VII. ker. 8. sz.

U. i. A TSzCs, amely területén lakom, nekem háztáji földet nem mért ki, és több földje volt megkapálatlanul, és gyom miatt semmi termés nem volt róla betakarítható.

Jelzet: MOL XIX-A-2-v-848/1954. Nagy alakú vonalas füzetlapra kézzel, tintával írt levél.

b.

A minisztertanács elnöki titkárságának átirata az illetékes helyi hatósághoz, melyben azt Juhász Sándor panaszának kivizsgálására utasítja

Budapest, 1954. január 15.

848/1954.
[195]4. január 15.

Megyei Tanács Elnökének
Békéscsaba

Mellékelten megküldjük Juhász Sándor, Szeghalom, VII. 8. sz. alatti lakos Minisztertanács Elnökéhez írt beadványát, melyben sérelmezi, hogy elvett tanyája helyett másikat nem kapott, valamint azt, hogy jelenlegi lakhelyén kevés háztáji földet biztosítottak részére.
Kérjük az Elvtársat, hogy az ügyet vizsgáltassa meg, és az eredményről február 23-ig küldjön értesítést a csatolt beadvány és nevezettnek küldött válaszmásolatuk egyidejű megküldése mellett.

1 db. melléklet

Elvtársi üdvözlettel:

(Hornok Bálint)
Minisztertanács Elnökének
Titkársága

Jelzet: MOL XIX-A-2-v-848/1954. Írógéppel írt tisztázat indigós másodlata, Hornok Bálint titkárságvezető saját kezű szignójával.

c.

A járási tanács vb. levele Juhász Sándorhoz, a minisztertanács elnökének írt panaszával kapcsolatban

Szeghalom, 1954. március 13.

 

626-1/23/1954. ikt. sz.
Előadó: Gurmai
Tárgy: Panaszának kivizsgálása

Juhász Sándor
Szeghalom
VII. kerület 8. sz.

Múlt év nov. 11-én kelt levelére közlöm, hogy panasza ügyében a vizsgálatot megtettem, és megállapítottam, hogy felvetett panasza csaknem teljes egészében jogtalan és alaptalan. A háztáji terület növelésére nincs módunk, tekintettel arra, hogy 1952. évi tagosító bizottság telekkönyvi határozata megtörtént.

Szeghalom, 1954. március 13.

Ombódi Sándor s. k.
osztályvezető

Jelzet: MOL XIX-A-2-v-848/1954. Írógéppel írt tisztázat indigós másodlata. Az osztályvezető helyett az előadó látta el szignójával.

d.

A megyei tanács titkárának jelentése a miniszterelnök titkárságának Juhász Sándor ügyéről

Békéscsaba, 1954. április 9.

Békés Megye Tanácsa Végrehajtó Bizottsága
J. 187-3/2/1954.

Tárgy: Juhász Sándor szeghalmi lakos panasza földügyben
Mell.: 1 db.
H. sz.: 848/1954.

Minisztertanács Titkársága
Budapest

Juhász Sándor szeghalmi lakos panaszát kivizsgáltattam, melyről jelentésemet az alábbiakban teszem meg:
A vizsgálat során megállapítást nyert, hogy panaszos földjét az 1952. évi általános tagosítás során betagosították, s helyette kapott csereingatlant, melyet panaszos nem fogadott el. Ez a csereingatlan Vésztő község határában Mágor pusztán volt. Ez az ingatlan az állam részére fel lett ajánlva, melynek elfogadása megtörtént.

Juhász Sándor szeghalmi lakos Budapestre utazott fel, és az építő vállalatnál keresett megélhetést. 1953 őszén Budapestről hazatért, s ahelyett, hogy földjét igényelte volna vissza, kishaszonbérleti földet kért, melyet Kertészsziget területén kapott meg, s ezt nevezett el is fogadta.

Panaszos lakóhelye a szeghalmi Rákóczi III. tip[usú] tsz. területén fekszik, ami valóban csak 800 négyszögöl. Azonban ennek kibővítésére lehetőség nincs, mivel a tagosító bizottság annak idején így telekkönyvezte.

Jelentem továbbá, hogy panaszos Szeghalom község egyik legnagyobb földterülettel rendelkező falusi kizsákmányoló (kulák) veje. Mivel a csoport területén lakik, állandóan lázító munkát végez a csporttagok között. Panaszos a csoport vagyonát, illetve terményét meglopta, s ezért a tsz. ellene a feljelentést megtette, ami jelenleg folyamatban van.

Jelentésemhez csatolom az eredeti panasziratot.

Békéscsaba, 1954. április 9.

Árus Tibor
vb. titkár

Jelzet: MOL XIX-A-2-v-848/1954. Írógéppel írt tisztázat, a vb. titkár saját kezű aláírásával

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő