Artista rendőr '56-ban

Avagy békestaféta egy keréken a Világ körül

„mindenütt, hol felléptem, még a magyar VIT-en is, ahol több, mint százezer néző előtt produkáltam magam egykerekű biciklin, csak elismerést kaptam és sikert arattam. Mindez azonban még nem is képezné panaszom tárgyát, ha művészeti teljesítményemen felül, mint jó pártember, nem teljesítettem volna hazám iránti kötelességemet."

Bevezető

Az 1956-os forradalom történéseit még ma is gyakran vitatják, eltérően értékelik. Az eseményekben csak kisebb szerepet vállaló résztvevők, vagy éppen a visszahúzódó és szemlélődő átlagpolgárok érzéseit, gondolataikat és tetteik mozgatórugóit nem könnyű pontosan megismerni. A szocialista-kommunista rendszerrel kevéssé szimpatizálók, netán azzal szemben gyűlöletet táplálók érzésvilágát igen nehéz rekonstruálni. Könnyebb a rendszert támogatók véleményének megismerése: erre bővebben is akadnak írott források. Az 1956 novemberétől ismét regnáló hatalom különféle államigazgatási szerveihez rengeteg javaslattal teli, feljelentő vagy panaszos levél érkezett be. Tartalmukat természetesen a hatalom számára elfogadható és kívánatos módon fogalmazták meg.

A rendszer iránti elkötelezettség egyik szemléletes, és a mai szemmel nézve kissé groteszk példáját adja egy segédrendőr 1957. májusban írt kérvénye. A cikkünkben csak a kitalált I. L. monogrammal szerepeltetett személy 1956. szeptember 1-jétől teljesített szolgálatot a Budapest X. kerületének rendőrkapitányságán, vagyis Kőbányán. E szolgálata közben érte a forradalom kitörése.

Kőbánya területén 1956. október-novemberében jelentős harci cselekmények zajlottak le. A helyi rendőrkapitányság elé már október 23-án este tüntető tömeg vonult, majd a tüntetésjellegű csoportosulás az éjszaka folyamán többször megismétlődött. A reggeli és egyben utolsó tüntetésen fegyverek dördültek el, a kapitányság épületét védők egy felkelőt lelőttek, mire a többiek szétszaladtak. Ezt követően napokig jelentősebb megmozdulás nem történt, kivéve, hogy a kerületben elhelyezett szovjet-magyar barátság emlékművét ledöntötték.

Ebben a nyugodtabb időszakban a rendszer hívei pártőrséget szerveztek, és a gyári munkások közül is többeket felfegyvereztek. A forradalom kibontakozása és terjedése azonban Kőbányát sem kerülte el: október harmincadikán a kaptányságot egy 20-30 fős felkelő csoport harc nélkül meg tudta szállni, az őrséget minden ellenállás nélkül lefegyverezve.

Kőbánya helyszínein is fegyveres csoportok szerveződtek, és több volt államvédelmi beosztású tisztet letartóztattak. Ezek a csoportok november elején nemzetőr alegységekké alakultak. Az egyik csoport a közeli magyar laktanyából kilenc darab 85 milliméteres légvédelmi ágyút kapott, amelyeket a kerület jól kiválasztott stratégiai pontjain helyeztek el. A november 4-én meginduló szovjet invázió csapatszállítási manővereit ezekkel a tüzérségi fegyverekkel több alkalommal sikerrel zavarták meg, és például november 5-én egy órán át folytattak tűzpárbajt a szovjet erőkkel. A szovjet katonaságnak e napon sem sikerült felszámolni az ellenállást és az elkövetkező napokban súlyos harcokat folytattak a felkelőkkel. A szovjetek jelentős veszteséget szenvedtek mind harcjárművekben, mind pedig emberi életekben. Ezek a harcok nagy épületkárokkal is jártak. A szovjetek az összes kőbányai ellenállási gócot csak november 10-e körül tudták felszámolni.

Az 1956-os forradalom események alatt a rendőrség, mint fegyveres karhatalom, teljes csődöt mondott. A tömegesedő tüntetéseket nem sikerült - nem is akarták - felszámolni, s az állomány tagjai néhány kivételtől eltekintve nem alkalmaztak erőszakot a megmozdulások résztvevői ellen. A rendőrség csak mellékszereplője volt a történéseknek.

Ezt igazolják I. L. leírásai is. Rendőrként egyáltalán nem bocsátkozott fegyveres akciókba, és leveléből a harcokról is csak közvetve értesülünk. Rendőrtársaival a felkelők által elszórt lőszert szedte össze, saját motorkerékpárján orvost szállított, kenyeret vitt a közértekbe, igyekezett a szállítójárműveket a felkelők elől elrejteni, stb. E tetteiről gondosan beszerezte a hivatalos igazoló okmányokat. (Érdekes viszont, hogy kétszer is felkelőket ír a hivatalossá váló ellenforradalmárok kifejezés helyett.)

Ezen érdemei elismeréseképpen ellenszolgálatot várt el az államtól. Ezt megfelelően indokolni és a hűségét bizonyító adatokkal alátámasztani is igyekezett. Mint szó szerint kijelentette:

Október 23-a utáni időkben rögtön felismertem a helyzetet, tudtam és láttam, hogy résen kell lenni minden ellenforradalmi tevékenység ellen, és éppen ezért fel kell sorolnom azokat az okmányokkal igazolható tevékenységeimet, melyek feleségemmel együtt - aki bányászcsaládból származik, és szintén tudja, hogy mivel tartozik hazájának - hazánk szolgálatára történtek."

Eddig a pontig a levél szokványosnak is nevezhető lenne, azonban kissé groteszk fordulatot akkor vesz a történet, amikor kiderül, hogy I. L. - Benjamino művésznéven - korábban artistaként kereste a kenyerét: egykerekű biciklin produkálta mutatványait a nagyérdemű közönség előtt. Saját bevallása szerint nagy sikerrel és sokak örömére.

A magyar cirkuszművészet, az artisztikus produkciók komoly hagyománnyal rendelkeztek. A század első felében a cirkusznak meghatározó társadalmi szerepe volt, kikapcsolódási formaként funkcionált. A vándorcirkuszok és a mutatványos társaságok nemcsak a falusi, de a városi társadalom számára is különlegességet, szórakozást jelentettek. Televízió híján esti vagy hétvégi programként szolgáltak, nem is szólva a gyerekek szórakoztatásáról. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, az államosítások időszakában, a magáncirkuszokat felszámolták, állami kézbe vették. Sokan veszítették el a függetlenségüket vagy éppen a biztos megélhetésüket. 1953 végén megalapították az Országos Cirkusz Vállalatot (OCV), amely egyesítette a különböző utazócirkuszokat, felügyeleti szervként irányította a megmaradt cirkuszok tevékenységét, és döntött az artisták foglalkoztatási kérdéseiben.

I. L. vissza akart térni eredeti szakmájához, és egykerekű biciklije segítségével akarta megélhetését biztosítani.

Ennek érdekében arra kérte az illetékes hatóságokat, hogyhatalmi szóval" találjanak módot és alkalmat bel- és külföldi munkavállalására.

„Már minden valamirevaló artista - anélkül, hogy bárkit megbántanék - még olyanok is, akinek művészete nem ér fel az enyémhez, megjárta a Szovjetuniót és a többi baráti országokat, és én, akinek a száma minden műsorban derültséget és csodálatot vált ki, hónapszámra ülök és nem teljesülhet az a vágyam, hogy a külföld is megismerjen."

- jelentette ki levelében. Láthatóan inkább külföldön kívánt érvényesülni, akár a szocialista országokban is, és ehhez útlevelet igényelt. Cserébe teljes évados, sikeres fellépéseket ígért.

A Minisztertanácshoz írt levelét az illetékes Művelődésügyi Minisztériumhoz továbbították.  Az ügyben a minisztérium igyekezett hathatósan eljárni, de nem kerülhette meg a közvetlenül illetékes Országos Cirkusz Vállalatot sem. Tőlük véleményt kértek I. L.-ről. Az OCV véleménye szerint I. L. egykerekű kerékpárszáma kissé elmaradt a fejlődéstől, azonban artistaként a működési engedélyt eddig még megkapta. Ellenben a Cirkusz Vállalat státuszába a sok kerékpár-szám miatt nem vehették fel. A külföldi fellépéseit nem akadályozzák, de az ehhez szükséges útlevél kiadásához már külföldi szerződés birtokában kell lenni.

Megígérték, hogy ha I. L. külföldi szerződést produkál, akkor a Cirkusz Vállalat - mint minden esetben, az ő útlevél ügyében is - eljár.

I. L.-t a minisztérium Színházi Osztályára hívatták be, ahol közölték vele a fentieket, illetve azt, hogy a szerződtetést az OCV-n keresztül kell elintézni.

A közvetítés nem lehetett eredményes, ugyanis I. L. 1958 elején egy újabb beadvánnyal fordult a minisztériumhoz. Szavai szerint ügyében semmi sem történt és kenyérkereseti lehetőségei továbbra is „meddőek" maradtak. Azzal az ötlettel állt elő, hogy engedjék meg számára egy világ körüli útra indulását.

Ennek során egy keréken járná be az egész „Világot", és mint írja

„csak akkor térnék el ettől, ha vízen kell átmenni. Ez esetben hajóra szál[l]nék, de az út száraz részét minden terepen egykerekű biciklin tenném meg. Mindenütt nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadnák ezen vállalkozásomat, a sajtó elismerően írna róla és nemcsak dicsőséget szereznék a Magyar névnek, de a békepropaganda ügyét is szolgálná a t[isztelt] Minisztériummal megbeszélendő elgondolás szerint. Feleségem kísérne oldalkocsis motorkerékpáron és intézné előre utazva a fogadtatást, csinálná a propagandát és segítségemre lenne, hogy a nem kis energiát igénylő vállalkozásomat sikerrel hajthassam végre."

Mindehhez hozzátette:

„Megélhetésemet az úton adott levelezőlap-szerű képeim, mint emlékképek biztosítanák és ez a része már ki van próbálva, mert egy ízben már elindultam ezzel a vállalkozásommal, azonban rajtam kívül állóm kényszerítő okok miatt kellett az utazást abbahagynom."

Indokolása szerint megélhetését az úton eladott levelezőlap-szerű képei biztosították volna. Kijelentette, hogy az utazás és a békepropaganda során a minisztérium irányítását elfogadná. Az utazás megkezdéséhez elsőként útlevelet igényelt.

A korábbi kérésétől eltérőn most már nem a „baráti" országokba kívánt volna elmenni, hanem teljes Föld körüli útra. A kidolgozatlan tervre a minisztérium nem tett megjegyzéseket, hanem újra megpróbált segíteni, bár a külföldre engedés nem jöhetett szóba.

Szóban fordultak az OCV igazgatójához, azzal a kéréssel, hogy foglalkoztassák I. L.-t, amire az OCV - lehetőség szerint - ígéretet is tett. Mindezt I. L.-val mindezeket szóban közölték.

I. L. további sorsáról nem rendelkezünk információkkal, a Világ körüli békestaféta bizonyára nem valósult meg.

 

A dokumentumokat időrendben közöljük, melyekben az egyértelmű elgépeléseket javítottuk, az rövidített szavakat [] jelben egészítettük ki. A kérelmező nevéből csak a két kezdőbetűt adjuk meg, születési idejének utolsó számát X-szel helyettesítettük.

Beadványához egy fényképet is mellékelt, melyet kuriozitása miatt teljes egészében közlünk.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 05.

1919

Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok megakadályozza a budapesti Nemzeti Múzeumnak a megszálló román hadsereg általi szervezett...Tovább

1922

A cionista mozgalom fellendítése céljából megalakult a Makkabea Ros Szövetség, zömmel egykori Makkabea tagokból. Első vacsorájukat október...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő