Aki ember tudott maradni

Az 1944. év nyarán és őszén ugyancsak állandó érintkezésben álltam Gennaro Verolino budapesti pápai nunciatúrai ügyhallgatóval és P. Balázskövy Józseffel nunciatúrai titkárral, akik a budapesti pápai nunciusnak a zsidó származásúak mentesítési ügyeire vonatkozó óhajait nekem tolmácsolták. Súlyt helyeztem arra, hogy a nuncius által ajánlott mentesítései kérelmek - akár a belügyminisztériumban, akár pedig a kormányzóságon voltak előterjesztve - kedvező elintézésben részesüljenek. Ennek során 80 család mentesítését mozdítottam elő, és eszközöltem 

. 1945. évi január havában Vajna felállította a Belügyminisztérium X. osztályát Sopronkövesden Toldi Árpád vezetése alatt, amikor az összes minisztériumoktól az osztály vette át a zsidónak számító egyének minden személyi és anyagi ügyének intézését. A mentesítetteknek Vajna által kiadott 16.157/1944. B. M. sz. és 577.600/1944. B. M. sz. jegyzékeit három-három hivatalosan teljesített példányban oda megküldtük.

[...]

Az úgynevezett Szálasi-kormány idején semminemű új állást és új beosztást nem kaptam. A pesti református egyházmegye világi főjegyzője és tanácsbírája, s az újpesti református egyházközség presbitere vagyok. Az 1932. évben feleségül vettem özv. Ybl Miklósné született Szabó Piroskát, akinek első házasságából származó három félárva gyermekét nevelem, saját Péter nevű fiam 1935. évi szeptember hó 3-án született, tehát tíz éves. Feleségem négy gyermekes özvegy édesanyjának csepeli lakóháza - családunk egyetlen vagyona - az 1944. évi június hó 25. és 27. napjain történt repülőtámadások alkalmával földig leomlott, és minden berendezésével együtt teljesen elpusztult. Az 1944. évi november hó első napjaiban a belügyminiszter elrendelte a minisztériumnak Sárvárra való kitelepítését. Ennek teljesítése alól azért nem mertem magamat és családomat kivonni, mert közismert volt az elnöki osztálynak az a közlése, hogy a Budapesten maradó összes tisztviselőket bevetik Budapest katonai védelmébe[n]. De nem maradhattam volna vissza azért sem, mert nyilas körökben, mert nyilas körökben már felfigyeltek arra, hogy nagyszámú zsidó mentesítése érdekében dolgoztam, és ezeknek segítettem. Emiatt nyilas oldalról több névtelen, fenyegető levelet kaptam, s magukat meg nem nevező nyilasok és a német Gestapo alkalmazottak a lakásomon telefonon is megfenyegettek. Ha kitelepülésnek ellenszegülök, és azt nem teljesítem, ezt a nyilasok okvetlenül „zsidóbarát" voltom bizonyosságának tekintették volna, s ezzel nemcsak magamat és családomat, hanem a mentesítetteket és a hozzám beosztott tisztviselőket is veszélybe sodortam volna. Az úgynevezett Szálasi-kormánynak a zsidókat illetően különösen éles volt az álláspontja, ezért a kötelező kitelepülés alól nem vonhattam ki magamat, mert a szabotálás megkísérlését velem szemben feltétlenül kényszerintézkedés követte volna. Így a kényszer velem szemben sokkal fokozottabb volt, ezért nem volt módom a visszamaradásra. Attól féltem, hogy számos belügyminisztériumi tisztviselőtársamhoz s a belügyminisztériumban szolgálatot teljesítő dr. Király Gyula ezredeshez és dr. Szentléleky László rendőrkapitánysághoz hasonlóan letartóztatásra kerülök, vagy hozzám a közjogi alosztályba beosztott dr. Bodó Jenő ügyvéd, VI., Andrássy út 88. sz., dr. Huberth Pálné, XII., Bernáth Géza utca 17. sz., s szintén svéd útlevéllel ellátott dr. Beökönyi László miniszteri titkár hasonló sorsára jutok. Ezért az üldözéstől és deportálástól általam megmentett Fábri Károly kommunista párttag, kormánybiztosi megbízott az Elhagyott Javak Kormánybiztosságánál, Harsányi István ezredes a honvédelmi minisztériumban, dr. Hegedűs Pál ügyvéd, volt svéd követségi tisztviselő, Rév Mátyás nyomdász, V. Perczel Mór utca 2. sz. és dr. Zalán Benő ügyvéd, V. Vadász utca 4. sz. tanácsára és a nyilasok kényszere folytán vállaltam a nyugat felé menetelt, hogy a nyilasok és a német Gestapo gyanúját eloszlassam. November hó első napjaiban azt az utasítást kaptam, hogy 11-én családommal együtt legyek a Keleti pályaudvaron, mert az e napon induló vonattal kell kitelepülnöm. November hó 10-én a Belügyminisztérium tehergépkocsiján csomagjainkat lakásomról a pályaudvarra kiszállították. Időközben Vajna a családom azonnali kitelepülésére vonatkozó rendelkezést fenntartva, engem a mentesítések megerősítésének befejezéséig egyelőre Budapesten visszatartott. Annak a ténynek, hogy a kitelepülési parancs teljesítésére családommal együtt november hó első napjaiban késznek mutatkoztam, volt a következménye az, hogy Vajna Gábor engem a 3800/1944. M. E. sz. rendelet végrehajtásával, majd a Jaross-féle névjegyzék elkészítésével kapcsolatos teendők ellátására egyelőre Budapesten visszatartott. Ezáltal volt gyakorlatilag lehetségessé az, hogy az üldözötteken tovább is jelentékeny mértékben segíthessek, az én kitartó munkám révén így lett a kormányzói mentesítettek közül Vajna szándéka ellenére 400 személy helyett 501 személy megerősítve, és így nyertek a Jaross által mentesítettek háztartásukkal és gyermekeikkel együtt mindannyian megerősítést. E munkák befejezése után kaptam azt az utasítást, hogy a december hó 7-én induló vonattal menjek Sárvárra. Ekkor közölték, hogy a 6-án, 7-én és 8-án induló vonatokkal minden tisztviselőnek ki kell települnie, mert ezek e célra szolgáló utolsó vonatok, s ezután már csak a gépkocsin szállítandó szűkebb törzs maradhat Budapesten, aki pedig önként itt marad, azt bevetik Budapest katonai 

. Ennélfogva felesége és gyermekeim november hó 11-én, majd én a Vajna-féle két mentesítő okirat elkészítése után december hó 7-én a személyükre egyénileg ható kényszer fennállása folytán teljesítettük a kitelepülésre vonatkozó rendeletet azzal az elhatározással, hogy amennyiben a nyilasok Ausztriába hurcolnak bennünket, abban az esetben nem maradunk náci területen, hanem titokban elkészített svéd úti okmányaink felhasználásával a legelső alkalommal mindannyian semleges területre megyünk. Hogy mennyire csak a kényszer miatt mentem el Budapestről, azt legjobban az bizonyítja, hogy a családomtól elszakadni nem akaró hetven éves édesanyámat mindenképpen lebeszéltem a velünk való elmenetelről, és Budapesten hagytam. Sárvárra történt eltávozásom körülményeiből és a zsidók mentesítései ügyeiben már részletesen leírt előző magatartásomból minden kétség nélkül megállapítható, hogy eltávozásom oka korántsem németbarát vagy fasiszta meggyőződésem volt, és nyilvánvaló, hogy ebből a meggyőződésből kifolyólag nem mentem Sárvárra. Sárváron egyébkén csak éppen jelen voltam, de valójában semmiféle szolgálatot nem teljesítettem, mert külön hivatali helyiségem sem volt. December, január és február hónapokban hivatali munkát annyira nem végeztem, hogy még a Belügyminisztérium irattárának hajlékot adó járásbíróság épületében sem jártam. Az enyhébb idő beálltával márciusban járásbíróság területén lévő fűtetlen irattári helyiségben a közjogi osztály iratkötegeit altiszt hiányában magam rendeztem és kötöztem újból át, hogy a Budapestre való visszaszállításnál ne hulljanak széjjel. Sárváron a számonkérő csendőrség, s ezek detektívjei és besúgói jelenlétének ellenére is folytattam a hozzám forduló üldözöttek megsegítését. Itt a családommal együtt dr. Stirling Ernő ügyvéd lakásának egyik szobájában kaptam szállást.

[...]

Sárváron 1945. évi március hó végén egyik reggel csendőrök és rendőrök riasztották a belügyi tisztviselőket, s ekkor közölték a belügyminiszternek azt a rendelkezését, amely a nyugati irányba való azonnali továbbtelepülést kötelezővé tette, és ennek mikénti lebonyolítását szabályozta.

[...]

Azzal az elhatározással léptem át a határt, hogy nem maradok náci területen, hanem titokban elkészített svéd úti okmányainak felhasználásával a legelső alkalommal családommal együtt semleges területre megyek. Sárvárról fegyveres kényszerrel hurcoltak Ausztriába, s az ország területét Rohoncnál [hagytam el], így annak a fegyveres kényszere miatt nem állhattam ellent, s annak során - amennyiben a háború egy ideig még elhúzódott volna - semleges területre mentem volna át. [!]

Az 1945. évi április 30-áról május 1-re virradó éjjel Radstadtba, a salzburgi tartomány keleti határvárosába érkeztem családommal együtt. Itt arról értesültem, hogy a fegyverszünet megkötése néhány napon belül történik. Ezért elhatároztam, hogy nem megyek tovább nyugatra, hanem a fegyverszünet megkötése és a közlekedés lehetővé tétele után minél előbb visszatérek Magyarországra. Ennek folytán Radstadtban maradtam, ahol június 26-án az amerikai Country Intelligence Corps (CIC) két tisztje megjelent nálam és állásom iránt érdeklődött, s amikor megmondtam, hogy miniszteri tanácsosi címmel és jelleggel felruházott osztálytanácsos vagyok, azt válaszolták, hogy automatikusan internálnak, mert az ilyen és hasonló állású tisztviselőkkel szemben ennek az intézkedésnek a végrehajtására kaptak parancsot. Ekkor az ő személygépkocsijukon bevittek Salzburgba, ahol július 21-én délután munkaköröm felől röviden kihallgattak. A CIC tisztjeitől több alkalommal kértem, hogy vagy engedjenek szabadon, vagy minél előbb hozzanak haza Magyarországra, mert munkakörömet és tevékenységemet itthon nyomban tisztázzák. Kérésemre azt a választ kaptam, hogy majd haza hoznak, erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha a magyar kormány által kikért személyeket már hazaszállították, mivel pedig én nem tartozom ezek sorába, hanem pusztán állásommal fogva automatikusan vagyok internálva, ezért nekem még várnom kell. Ilyen előzmények után a salzburgi táborból december 29-én Tullnba vittek, majd január 14-én repülőgépen Budapestre hoztak.

[...]"