Handler László második világháborús munkaszolgálatos aszódi naplója

„Így élünk itt, viszonylag jól a többi munkásszázadok között."

„A Schwarczról, a latrinás Schwarczról egypár apróságot. Ő kezeli a század wc-t, hihetetlen piszkos ember, ezáltal gusztustalan is. Beosztotta a wc-t 1.-2.-3. osztályra, és úgy fizettet, az 1. osztálynak gyertyával világít, amikor sötét van - most is azt kiabálja, tessék a tisztán és hygénikusan [!] tartott 1. osztály! Solymosi szakaszvezető kinevezte ezt a degenerált embert klozet tizedesnek, és a század előtt a parancshirdetéskor beolvastatta, azóta még jobban fent hordja az orrát..."

Október 2.

Megint egy latrina hír, bizonyára igaz, mert a főtörzstől származik személyesen. Az a hír, hogy a mi legfelsőbb vezetőink, akik jöttek majd mindennap meglátogatni: előléptettek és jegyzőkönyvezték, hogy a mi századunkat nem viszik ki Ukrajnába, mert annyira meg vannak elégedve a munkánkkal. Egyelőre meg kell elégednünk az eddigi jutalommal, hogy hazamehetünk 2-3 hétben egyszer, csomagot kaphatunk és levelet írhatunk, amikor akarunk. „Óriási kegynek" tartom, hogy valahogy emberszámban tartanak, csak még béklyóink nagyok, melyeket lerázni több humanitással kellene. elől járni a másik oldalon, mert csak tőlük függ, hogy belássák tévedésüket és ember és ember között ne tegyenek különbséget. Ma már október 2-ika. Két hónapja és 5 napja vagyok itt. Rettenetes hosszú idő így élni, de ne zúgolódjak, mit szóljon az én drága Gyuri öcsém, ki már ötödik hónapja Ukrajnában van, és azóta egy csomagot sem kaphatott, írok Neki még ma. Jó bemondást hallottam, az egyik fiú azt mondta, ha most elsején leszerelünk, meghív bennünket halvacsorára. Igen, halvacsora lesz, „éhenhal" vacsora lesz, replikázik rá a másik. Most este fél 9 után pár perccel légiriadó próba volt, éppen két percig tartott, egy csöpp ijedtség nem vett erőt rajtam, úgy látszik az előzőkből már megszoktam. Ne tudom, ma roppant keveset kaptam enni, még repetálni sem tudtam.

 

Október 3.

Szerettem volna kissé bővebben írni ezt a „naplót", de sajnos nincs időm, és csak egyes „tömör" mondatokban kell kifejeznem magam, olyan

kell írjak. Most már pár napja a csillerakáshoz kellett beállnom. Azt észrevettem, hogy sok fiúval összejöttem, nálam sokkal erősebb fizikumúakkal, de azt őszintén be kell magam előtt vallanom, sajnos ezek az erősebbek nagymértékben hátrányban vannak velem szemben, vagy nincs akaratuk dolgozni, vagy egész egyszerűen nem akarnak dolgozni. Azt hiszem, nekik van igazuk. Két különböző munkáért egyforma dicséret jár, bár ezt a különbséget a munkáink között a fiúk elismerik. No, nem kell elismerés nekem, csak egy kis több akarat [!] az ő részükről. Azt azonban be kell ismernem, hogy a mostani munkatáborban jóval többet kell dolgozni, mint az 1940-esben, de szívesebben csinálom, mert összehasonlíthatatlanul jobb a bánásmód a mostani munkaszolgálaton. Ez a munkaszolgálat érdekes kifejezője a mai egyenlőtlen állapotnak. Katonai jellege van, tényleges katonai behívókat kaptunk, azok is gyakorolják felettünk az irányítást és hatalmat, de mi nem használhatjuk a tényleges katonai engedményeket és a jogokat. Kis eset: ha vonaton utazunk, nem jár a katonai kedvezményes utazás, hanem meg kell váltani az egész árú jegyet. Ez a kis példa eléggé megmagyarázza azután helyzetünket és az ebből származó ellentéteket.

 

Október 4.

Vasárnap van újból. Húszunknak a gyengélkedő szobát kisöpörni 10 percig sem tartott. Ennek elvégzése után kimentem nádat vágni, hogy a fekhelyemre tegyem, mert a szalma már olyan apróra törődött, hogy a padlón fekszem és érzem az eltörött deszkát. Na, majd meglátom, hogy fekszem rajta. Fél füllel hallom, hogy bajtársiasságról beszélnek, érdekes meghatározás. Nem tudom, érzik-e a fiúk, hogy ez a mai világ valahogy beoltotta az emberekbe az egyéni elzárkózottságot, a nagyfokú önzést, jó kifejezéssel az egoizmust.

[...]

Így és ebből nem is lehet bajtársiasságról beszélni, egymástól szívességet kapni. Nagyszerű vasárnapi koszt volt: húsleves igen sok zöldséggel és tésztával, vadashús krumplival, szilvalekváros tészta és feketekávé - a tésztából 3 adagot ettem meg. Odahaza ilyen bőséges kosztot nem is tudnék elfogyasztani, úgy néz ki, mintha telhetetlen lennék, pedig egy óra múlva újból tudnék enni. Az a baja az itteni ételnek, hogy nem tápláló, kevés a zsiradék benne - nincs tejtermék sem, és ez lehet az oka, hogy ilyen sokat bírok enni. A fél század otthon van ma szabadságon, nem irigylem őket, mert jövő héten én is otthon leszek és boldogan ölelhetem magamhoz enyéimet. Vacsora bableves és szőlő (2 adag).

 

Október 5.

Szörnyű képet láttam magam előtt. Munkaszolgálatos fiúk érkeztek meg a táborba ide, ahogy reájuk néztem, az a benyomásom volt, hogy ezek csak hadifoglyok lehetnek, így képzelem el a foglyokat: ruhájuk folt hátán folt, rongy hátán luk, arcuk szakállal tele, hajuk gondozatlan, dúsan omló haj a tarkóra és a fülre, bakancsuk talpa szétválva a felsőrésztől. Éppen mosakodtak, egy őrmesterük (úgy láttam a távolból az volt) sorakozót kiáltott, a fiúk elindultak, de nem olyan gyorsan, ahogy kellett volna, erre a kezében lévő bottal végigvágott rajtuk. A XX. század kultúrnívója, az igazi keresztény testvéri szeretet az egyik ember iránti való [olvashatatlan szó]. Nem tudom leírni és szavakba önteni elkeseredettségemet a látottak felett. Az egyik fiú megkérdezte: titeket emberszámba vesznek-e, mert mi apatikusak vagyunk állati sorsunk miatt. Tele vannak ruhatetűvel. Meghallottam, hogy Erdélyből jöttek és a vonatot kívülről lezárták, és úgy utaztak. Úzból jöttek, köztük volt sógorom, kit még nem ismertem. Felkutattam és meg is találtuk egymást. Megfürdettem, ennivalót adtam számára, cigarettát, ruhaneműt. Ő sem nézett ki másképpen, mint a többi.

[...]

Hajnal nevezetű bajtársam, ki meglátta ezt a szomorú látványt, sírógörcsöt kapott. Félórája nem bír magához térni, szomorú...szomorú. Az éjszaka őrségen voltam, úgyhogy reggel nem kellett kivonulnom, itthon lehettem. Délután már ki sem vonultunk munkára, tekintettel az okt. 5-i ünnepre [?], amit megtartottunk zene, szavalás és énekszóval, utoljára a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország"-ot játszotta a zenekar, és mi felállva énekeltük, önfeledten, mint egy imát. És igaz is, ima lett ebből a gyönyörű dalból - a mi, zsidónak jelölt és elnyomottak részére, himnuszunkká vált és egy hitté, hogy leszünk még emberek.

 

Október 7.

Solymosiról mondok el egy pár apróságot magamnak, legyen egy emberről emlékem, ki az embertársának csak javát akarja. Sohasem láttam egy emberben ennyi kollektív érzést, ahhoz, hogy jót tehessen. Tegnap is, mikor ezeket a szerencsétlen fiúkat meglátta, azonnal intézkedett, hogy kenyeret, lekvárt osszanak ki közöttük, későbben ebédet osztatott ki, és a fiúk azt mondták, hogy 8 hónap óta először laktak jól.

[...]

Magas szőke fiú, olyan Gary Cooper-alak, és annak is neveztem el Őt, mert egész egyénisége hasonlít erre a filmszínészre, ki a filmen a bátor, rettenthetetlen, és az örök igazságot kereső embert alakítja. Örök jó kedély, nem tud büntetni haraggal, csak a helyzetnek megfelelő igazságossággal. Úgy tudom, munkásember, nem tanult, de ítélőképessége és aktív cselekedetei felveszik a versenyt akármilyen tanult, művelt emberrel. Csodálom Őt. Mindig meg tudja nevettetni a fiúkat, mindig van jó szava hozzánk és érti a módját annak, viccei tényleg azok legyenek, természetességükben hassanak. Világosan látja helyzetünket és ebből eredő elnyomottságunkat, és ezt igyekszik minden megnyilatkozásában ellensúlyozni. Örök aktivitás, ha kell, vezényel, énekel - játszik és helyes ítélőképességével mindig tudja, mikor elég nekünk mindenből. Ő az „anyagbeszerző", Ő állítja be étkezésünket, és nagyszerűen minden vonalon állja a helyét, mint egy bronzszobor. Ezek a szavak, amiket ide vetettem, nem kifejezője [!] Az Ő nagyszerű egyéniségének, és csak most sajnálom, hogy nem tudom szavakba önteni és azon keresztül is megeleveníteni azok számára, kik belőle okulhatnának. Isten adjon Neki minden jót!

 

Október 9.

„Az első nap kb. 9 hét óta, hogy esik kiadósan, úgynevezett bőrig ázás volt. Kint német „vendégeket" kaptunk, kik megtekintették munkánkat. Oly nagy volt az eső, hogy mai [napon] 11 órakor bejöttünk, és délután ilyen parancsot kaptunk: kivonulás előtt mindenki feküdjön le, és takarózzon be jól, és aludja át a kivonulást, és este lehet moziba menni - aki akar.

 

Október 12.

Tegnap vasárnap otthon voltam. Szokás szerint előbb Anyukáékhoz mentem megfürödni, és a direkt nekem készített vacsorát megenni. Azután mentem „haza" és várt az én asszonyom és még jóformán azt sem kérdeztem, hogy vagy, már Ő súgta, hogy az én számomra betegen. Ilyen realitást még nőben nem láttam. Ezért szeretem, és nem cserélném fel. Persze azután mesélni kezdtem, el kellett mesélni, hogy mikor megérkeztünk Újpestre, egy rendőr fogadott: hol a jegy - megmutattuk neki, és még a mai napon sem tudom, mi oka lehetett annak, hogy vasútról való leszállás után miért kéri egy rendőr a vasútjegyet?

[...]

Utána összefogdostak kb. 95 fiút a katonai igazoltatás alatt, azokat, kiknek nem volt a karjukon a szokásos sárga megkülönböztető szalag és a katonasapka. Én ezt látva és mások integetésének hamaros észrevevése után azonnal megfordultam és ellenkező úton, megkerülve az igazoltatást, többedmagammal sikerült meglógnom, úgy, hogy elkerültem annak a 95 embernek sorsát, kiket bevittek a Mária Terézia

, és egy részüknek szenet kellett lapátolni, és az egész éjszakát étlen kellett jóformán átvirrasztaniuk, míg másnap katonák sorfala között végig gyalogolniuk a városon élénk feltűnést és részvétet keltve. Katonai copf ez az egész igazoltatás. Vegzatura ellenünk, zsidók ellen. Mikor lesz már vége ennek az igazságtalan megkülönböztetésnek? Nem krisztusi cselekedet és legfőképpen nem emberbaráti, és mindezt keresztények csinálják Krisztus nevében. Érdekes megfigyelés, ha beszélek egy kereszténnyel, az sohasem antiszemita, de ha két keresztény összejön, feltétlen azok lesznek, és kevés keresztényt láttam és hallottam, hogy hangos szóval mellénk állt volna, és aki meg is tette, azt igyekeztek elnyomni és elhallgattatni. Ma kaptam a második oltást, és ez bizony kissé fáj, és kezemet hidegnek találtam, többeket a hideg rázza.

 

Október 13.

Ma az oltás egész közérzetemre fárasztólag hatott, úgyannyira, hogy bizony nehezen ment a munka, de estére már jól éreztem magam. A vasárnapi nagy malőr eltávozás megvonással jár, azon kívül csomagot csak egyszer lehet küldeni, és pénzt havonta 20 pengőt... csak az a hozzászólásom, hogy biztosan nem fogják ilyen szigorúan venni, ismerve feletteseim határtalan jóindulatát. Igaz, az egész eset úgy néz ki, hogy ez az igazoltatás stb. nem is mi ellenünk, hanem a vezetőink ellen irányult. Most este nagy műsoros est lesz, arra készülök lemenni.

 

Október 14.

Igen jól sikerült a műsoros est. Leszámítva azt a gikszert, amit a konferanszié mondott. Hihetetlen, hogy a mi okos embereink milyen butaságokat tudnak kimondani szinte a közösség kárára, pl. egy alkalommal Sudár mérnökünk azt mondta, hogy nekünk zsidóknak fokozottabb mértékben kell dolgoznunk akkor, mikor a keresztények és magyarok kint a harctéren vérüket áldozzák a hazáért.

Ez igaz a mi századunkra vonatkoztatva, mi még idáig szerencsések vagyunk, de mit szóljon az a sok ezer magyar zsidó, kik kint vannak a fronton, és szedik az aknákat és áldozatai repülőgép támadásoknak és fagynak meg éppen úgy, mint a keresztények. És azt is mondta, hogy fegyelmezetlenek vagyunk, és ha nem viselkedünk rendesen, olyan elbánásban lesz részünk, mint ahogy láttuk az Úzból jövőknek. Hát kérem szépen, ilyen kijelentést nem lehet tenni, akkor mikor jelen vannak keresztény vezetőink. Bár én őszintén hiszem, hogy ők nem tudnának úgy bánni velünk, mert őket humánus vezetőknek és feltétlen keresztényeknek hiszem, kik tudják, mit jelent „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat".

 

Október 15.

„Kis sokat »ás-itt«, az hamar álmos lesz." „Te egy lányálom vagy. - Hogyhogy? - Egy nagy fasz vagy!" A 15-ike így telt el, ilyen bemondásokkal. Ezek voltak a legjobbak. És még iktatok egyet Hausen talpra esett bemondásai közül: „Hogy te Berger milyen nagy voltál a németül elénekelt »Vágyom egy nő után« című dallal! - de utána, hogy lebasztak magyarul."

 

Október 17.

Ma már szombat van újra, a napok őrlődnek egyforma egyhangúsággal - a hajnali felkelés, utána munka és megint lefekvés valami olyan idegölően lassú, hogy bizony megérett a leszerelésre. Igaz is, sokat beszélgetünk róla, nov. 15-re tippeljük a hazajutást, én pesszimista vagyok, dec. 5-10. közöttre várom, mert akkor végérvényesen nem lehet földmunkán dolgozni. Most örülök igazán, amit rádióra költöttem volna, Magdának adtam, hogy vegyen lapot, és ha jut még valami, [a] legszükségesebbet legalább így tudom viszonozni, az ebédeket [!], amivel megkínáltak. Roppant érdekes ez is, férj vagyok és „haza" járok, mikor eltávozás van, csak aludni szinte furcsának tűnik. Lehet, azért, mert még nem kezdtem el úgy a házasságot, mint más, mert a templomból jöttem ide ebbe a munkatáborba.

 

Október 19.

Azért a tegnapi rossz hangulatom ezzel a munkatáborral kapcsolatban nem párolgott el, mert tényleg rosszabbul élünk itt relatíve az állatoknál.

[...]

Úgy alszunk itt ezen a szalmán, mint a tehén, ha lefekszem, ellepnek a legyek nappal és este pedig megkezdik táncukat egész éjszakára a bolhák. Viszont a mai nap jól kezdődött, gyönyörű kis kirándulást csináltunk a

, megnéztük az orosz temetőket. Szerencsétlen emberek, kik itt voltak hadifoglyok és hősi halottak fekszenek itt, keresztények - zsidók vegyesen, távol a hazájuktól. Milyen rémes így elszakítani embereket családjuktól, és milyen nagyszerű látni, hogy végső fokon keresztény és zsidó egymás mellett fekszik megbékélve egy küzdelmes és teli szomorúsággal leélt élet után, akkor pedig 1918-at írtak, és ma mennyivel igazságtalanabb az élet, mennyivel rámenősebb, az ököl dönti el a küzdelmeket, és ma az előbbiekből következtetve mennyivel több szomorúság és földönfutás jut osztályrészül emberek millióinak. Nagyszerű meleg fogadott, mikor a munka után bejöttünk, befűtötték a barakkot. Csütörtöktől egyfolytában 6-7-ig lesz a munka, nem lesz jó egyfolytában ennyit dolgozni a hidegben, kilenc órát, t[udni] i[illik] ennyi munkaidő van kiszabva a munkásszázadoknak.

 

Október 20.

„Csupa dér reggel minden. Ragyogó napsütéses idő lett. Délután meztelen felsőtesttel dolgoztam. Nem tudom, hogy jött szóba, hogy mikor idejöttünk, 10-11 percenként tettünk meg egy km-t, ezt két nap csináltuk és kevés pihenővel 80 km. Úgy beszélgetés közben egyik-másik beszélt az ő házaséletéről. Én, ha Magdámra gondoltam, sok minden tolult az agyamba. Miért volt olyan sürgős ez a házasélet? Ráértünk volna, mikor leszereltem innen! És a végső konklúzióm az volt, hogy jól tettük, amit megtettünk, én úgy érzem. Ha megkérdezem magam és gondolkodom ezeken a kérdéseken, akkor is csak akármennyire fel tudnak sorakozni az ellenérvek, azt mondom, hogy jobban nem is tehettem volna, mert: mire vártam? Hogy ebben a nyomorult világban a bizonytalan sors jobbra fordulását átéljem immár 36 éves fejjel nőtlenül? Nem találtam értelmét. Ha volt valaki, aki ilyen körülményeket egyformán latolgatott velem, úgy ez Magdám volt.

[...]

Remélem és hiszem, hogy minden jóra fordul számunkra.

 

Október 23.

Milyen furcsák az emberek, apró csoportokra oszlanak és sugdolóznak, hogy mit, hát féltékenyek apró dolgaikra pl. eltávozás megszerzése. Ilyenkor nem lehet tudni, hogy 1-2 embernek elmondja a már megtörténtet, a jó barátokkal is már akkor közli, hogy csinálta, mikor már az övé kézben van. Este még tagadja mások előtt, míg reggelre hűlt helye, el nem vállal szívességet, még egy levelet sem vállal el Pesten bedobni."

 

Október 24.

Szombat van újra, ma sincs kivonulás. Erősen borult az idő, átlógjuk majd ezt a napot is. Kirázom a pokrócaimat, és rendbe hozom magam. Most, hogy este körülnézek, hát bizony kevesen maradtunk itthon.

 

Október 25.

Vasárnap igen gyenge koszt. Du. újból a strázsára mentem galagonyát szedni. Olyan kevesen voltunk „itthon", hogy az jött közszájra, hogy csak a hülyék maradtak itthon.

 

Október 27.

Kedd. Az hallatszik, hogy szombaton nem megyünk haza, én így sajnos nem kerülhetek haza, pedig nagyon vártam erre a napra. Igaz is, mindig beválik az a közmondás, hogy szemesnek áll a világ. De így is van, az erőszakosabb, a tolakodóbb, a szemtelenebb mindig jobban jár és a szerényebbre, a könyökölni nem tudóra mindig kimondják a szentenciát: hülye. Nekem is el kellett volna, menjek. Bár eltávozási cédula nélkül nem is mennék, mert most, hogy a vonatokon igazoltatás van, nem érné meg, hogy szökés miatt esetleg főbe is lőhetnének. Tegnap is felolvasták annak a 25 szerencsétlen munkaszolgálatos 101/4 századbeli zsidófiú kivégzését zendülés címén, kiket ez év szept. 20-án ki is végeztek.

 

Október 28.

Még tegnap este egy általunk rendezett igen nívós előadást hallgattam végig, a Vöröskereszt javára rendezték, és a gyűjtés ezerkétszáz pengőt eredményezett. Erkel Hunyadi nyitányát játszották a nagy zenekar [!], ugyancsak később Székely Steiner Dezső Lehár Víg özvegy egyvelegét játszotta zenekarral, oly valami szépen, hogy hegedűsben ilyen úgynevezett belcanto játékost nem hallottam. A szokásos szavalat, ének a rádióból is ismert Sztárayval és a végén egy szavaló kórus kombinálva énekkel és zenekarral, pompásan beállított színpadi képpel. Tőlünk valamelyik fiú szerezte a zenéjét és egy másik a szövegét, és ennek a keretében a már szinte imává magasztosult „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország" című dallal fejeztük be az igen pompásan sikerült előadást. Szépet és jót nyújtottak a szereplők. Az egész műsor minden száma a Magyarországhoz való tartozásunkat erősítette meg, és mégis keserűen írhatom ide, hogy úgy vagyunk, mint az a kutya, amelyiket ütik - verik, mégis hű a gazdájához.

 

Október 29.

Most már véglegesen tudom, hogy szombaton nincs eltávozás, kihirdette a főtörzs. Elég baj, hogy ilyen hosszú idő után sem lehetek otthon. Na de ne panaszkodjak magamnak. Főtörzs igen joviális, igen szeret hozzánk beszélni, olyankor mindig van egy-két jó bemondása és beszédjeit hegyi beszédnek kereszteltük el,mert okvetlen a töltésre megy és onnan kezdi a mondókáját így: „Én mondom maguknak..."

 

Október 30.

Úgy hallom, hogy a fiataloknál egy fiú már hatodszor lóg, és most elfogták, akkor mikor a Teleki téren eladott két pár kincstári bakancsot, tekintettel a hadi állapotra ki fogják végezni most kedden, bár még egy mentő körülmény fellépett, hogy ötvenszázalékos elmebeteg.

[...]

Azt is mondják, hogy a kivégzésen nekünk is ott kell lennünk, hát én tudom előre, hogy nem leszek ott, még akkor is, ha muszáj és másik ok az, nem is a mi századunkban történt. Ilyenformán semmi közünk az ügyhöz. És tényleg nincs eltávozás, itthon van az egész társaság, most pedig azt akarják, hogy akik e héten „itthon" maradtak, azok majd esetleg a ma du.-tól a héten eltávozhatnak. Ezt is csak azok csinálják, kiknek az az érdekük, hogy ha [a] mai[ak] elvoltak a héten, hát a jövő hét vasárnapját is otthon töltsék. Egyszóval úgy néz ki nálunk a bajtársiasság.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt február 26.

1945

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány közzétette az 528/1945. sz. rendele-tét, amelynek értelmében feloszlatta a fasiszta pártokat és egyesülete-...Tovább

1952

Elkészül Nagy-Britannia első atombombája.Tovább

1957

Az MSZMP IKB határozott a KISZ felállításáról. Földes László vezetésével bizottságot jelöltek ki, amelynek feladata a hasonló szovjet...Tovább

1993

– Terrorista bombamerénylet a New York-i Világkereskedelmi Központban (WTC): ezer sebesült és öt halálos áldozat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

2023 utolsó, hatodik ArchívNet számát prezentálja Önöknek a szerkesztőség, amely ezúttal is négy forrásismertetést tartalmaz. A publikációk közül három az 1950-es évekhez kötődik, kettő ezeken belül pedig az 1956-os forradalom eseményeit érinti sajátos nézőpontokból. A negyedik ismertetés pedig egy harmincegy évvel ezelőtti ünnepélyes iratátadás hátterét, következményeit világítja meg.

Az időrendet tekintve első a négy publikáció közül Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) foglalkozik a legkorábban történt eseménysorral. Egy kevésbé kutatott témába enged betekintést írása, amely a magyar-latin-amerikai, ezen belül is a magyar-bolíviai kapcsolatok területére kalauzolja az olvasót. Az ismertetésből kiderül, hogy az 1950-es években instabil belpolitikai helyzettel bíró Bolívia különleges volt a magyar diplomácia számára, mivel csupán a második dél-amerikai ország volt a második világháború után, amellyel Magyarország felvette a kapcsolatot. A szerző egy fotókiállítás megszervezésén keresztül mutatja be, hogy miként indult meg a két állam közötti kapcsolatrendszer mélyítése.

Maradva a diplomaták világánál: Tulok Péter (tudományos kutató, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) az 1956-os forradalom eseményeire reflektáló svéd diplomaták jelentéseinek halmazából ad ízelítőt válogatásával. Az 1956 októberében-novemberében Magyarországon zajló események kapcsán nem feltétlenül Svédország az első, amely eszünkbe jut mint külső tényező, szereplő, azonban az akkori történések vizsgálatánál nem utolsó szempont megismerni egy semleges állam véleményét, látásmódját. A forrásismertetés egyben rámutat arra, hogy a svéd külügyi irányításnak volt tudomása arról, hogy Csehszlovákiában miként reagáltak a magyarországi eseményekre – a prágai svéd követ egyik táviratában erről adott röviden tájékoztatást.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-os események utóhatásaival foglalkozik ismertetésében. A hatalmát stabilizálni kívánó Kádár-kormány számára különösen fontos volt a közhangulat javítása, egyben a szovjetellenesség letörése. Az ArchívNet előző számának egyik publikációjában főszerepet kapó újságíró Fehér Lajos ezúttal is felbukkan. Krahulcsán Zsolt írásában úgy jelenik meg, mint ötletadó: másodmagával tett javaslatot arra nézve, hogy a fővárosban miként lehetne szovjet segítséggel végrehajtani a harcokban megsérült épületek renovációját.

A magyar-orosz kapcsolattörténet egy kevésbé terhelt mozzanatát idézi fel Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár), amely esemény egyben a hazai történelemtudomány számára bírt kiemelkedő jelentőséggel. A két részre bontott írásának első felében azt vizsgálta meg, hogy miként alakult Borisz Jelcin budapesti látogatását követően Bethlen István néhai magyar miniszterelnök átadott oroszországi iratainak a sorsa 1992–1994 között. Kitér egyben arra is, hogy a Moszkvában fogvatartott egykori miniszterelnök sorsának alakulása mennyire volt ismert a magyarországi vezetés körében 1945 után.

Az idei hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2023. december 21.

Miklós Dániel

főszerkesztő