Kultúrbéke, 1987.

A magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A kommunista hatalomátvételtől a rendszerváltásig azonban – a rendszer „puhulása” ellenére – csak egyetlen egyházpolitikai vitát tudunk megemlíteni. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt, és elfogadásáról határozatot is hozott.

Szentágothai János hozzászólása 

ELNÖK: Szentágothai János képviselőtársunk következik.

SZENTÁGOTHAI JÁNOS: Tisztelt Ház! Bizonyára kissé furcsának, sőt egyesek számára bizarrnak tűnhet, hogy a tudomány szerény munkása, sőt sajnos speciális pillanatnyi körülményei miatt az áltudományok és irracionalista csodavárás elleni küzdelem mindinkább szélmalomharccá váló erőfeszítés Don Quijote-i alakja kér szót ebben a kérdésben. Pedig ez eléggé logikus, hiszen miniszterelnökünk expozéjában felolvasott valóban szívhez szóló nyugdíjas levél szerint bajaink jelentős része a fejünkben van, és ez kissé a szakmámhoz közeledik. Erről beszéltem - ugyancsak eléggé hajánál odaráncigálva - az adóval kapcsolatban az őszi ülésszakon, megint csak a fejünkben lévő hibákról. Túlzás lenne persze - erős túlzás - a társadalmunkban jelentkező eszmei zűrzavarról beszélni, de etikai és bizalmi válságtól már komolyan lehet tartanunk. Nem megnyugtató érzékelni, hogy évszázados etikai értékek Berzsenyi Dániel szavaival élve, "Így minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész..." idestova nem tartoznak az emberi magatartás magától értetődő normái közé; hogy lassan másként gondolkodónak kell lennie annak, aki nem tekinti bocsánatos bűnnek - amerikaiasan, bár ők is spanyolból kölcsönözték, peccadillonak, kis bűnöcskének - hogy valaki a szociálisan megengedhető, sőt a kívánatos mértékű szélső minimumon túl fogyaszt alkoholt, vagy a családi élet tisztaságát nem tartja legfőbb társadalmi értéknek. Nem vagyok én prűd és még kevésbé szenteskedő, de ami nálunk gyakorlattá válik, az mégsem fogadható el. Más dolgokat is sorolhatnék.

Ebben az összefüggésben különösen nagyra kell értékelnünk az állam és az egyházak közötti viszony normalizálását és az erre irányuló egyházpolitika hosszú perspektívában való tervbe vételét és előrevetítését. Ez kétségtelenül nagy eredmény és úgy értékelem, hogy ez perspektivikusan a beszámolóban is szerepelt és itt további fejlődés is benne van. Erre szükség van.

A marxisták és a keresztények közötti dialógus - amellyel összefüggésben egy pillanatra vissza szeretnék emlékezni idő előtt elhunyt kedves barátomra, Lukács Józsefre - is azt mutatta, hogy az etikai kérdések azok, amelyekben legjobban egyet lehet értenie a két oldalnak. Hiszen egész civilizációnk etikai kódját közel 4 ezer évvel ezelőtt a mózesi tízparancsolat fogalmazta meg legvilágosabban máig is tartó érvénnyel.

Ezért kell értékelnünk azt a társadalmi erőtartalékot, ami az egyházak és népünk ezekhez többé-kevésbé még kötődő nagyobb részében megvan. Ezek spontán kezdeményezései elérnek oda, ahová a hivatalos szervek sokszor nem, vagy nem könnyen érnek el. Minden esetre ha együttműködnek, akkor többet érhetnek el. Gondolok itt természetesen ifjúságunk veszélyeztetett, a társadalom perifériájára szoruló rétegére, alkoholizáló, kábítószerrel kísérletező, cél nélkül sodródókra, potencionális bűnözőkre, a hibájukon kívül egyedül maradókra, saját magukat ellátni nem tudókra. A bármennyire is továbbfejleszthető és tovább fejlesztendő hivatalos állami vagy tanácsi szociális gondoskodás nem tud megfelelni azoknak az igényeknek, amelyek a közeljövőben itt jelentkezni fognak.

Itt tehát valós együttműködésről van szó. Ez szükséges, mint ahogy ezt egyik-másik hozzászóló is említette. Én az állam és az egyházak közötti szövetségesi viszony létrejöttét szeretném mindinkább látni. Ez implicite valamennyire benne van a beszámolóban, de szerettem volna ezt explicite is megfogalmazni. Ne tessék megijedni, mi sem áll távolabb tőlem, mint az ideológiák összekeverése. Ez semelyiknek se használ és egyik félnek sincs erre szüksége. Amire szükség van, az a dialógus, az egymás iránti tisztelet, a tolerancia szellemében ahogy nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is sikerült ezt az utóbbi időben felfejlesztenünk.

Ha pedig valaki attól tartana, hogy egy ilyen konkrét, konstruktív célokban való együttműködés az ellenzéki erők kristályosodási pontjául - persze mindennel vissza lehet élni - szolgálhatna, akkor megnyugtatásul kérném csak arra gondolni, hogy a mai ellenzék, mindaz, amit "lágyabb ellenzéknek", vagy "keményebb magvának" szoktak mondani, az döntő módon nem az egyházakból és nem is a hívek közül kerül ki. Ha valami akkor a statisztika talán inkább ennek ellenkezőjét bizonyíthatná: bár én nem akarok e körül polémiát provokálni. Én mindenesetre a leghatározottabban ellene vagyok és elítélem, hogyha valaki az ifjúságot az alapvető állami kötelezettségeivel ellentétes irányba akarja befolyásolni.

Persze az egyházakban és a hívekben rejtőző értékes társadalmi erő spontán kibontakozásához az is kívánatos, hogy a demokrácia mindenütt megerősödjön. Nem lenne baj, ha az országos közéletben erőteljesen bontakozó demokratikus mechanizmusok az egyházakban és sajtójukon belül is fejlődnének, mert van azért itt-ott még némi régi rossz beidegződés. Talán nem kell mindjárt égszakadást, földindulást kiáltani, ha valaki nem egészen ortodoxan képvisel valami "hivatalos" álláspontot: kivéve azt, amire az előbb utaltam.

Szerettem volna még a demográfiáról beszélni, de attól félek, hogy e tekintetben a társadalomnak még a vallásosabb szegmentumai részéről sem tudok túl sokat ígérni, mert úgy látszik, hogy a saját hitelveiket sem túlságosan fogadják el az úgynevezett "hívek". Demográfiai helyzetünk lassan aggasztóvá kezd válni - nem az a minicsúcs, ami pillanatnyilag nehézségeket okoz.

Végül engedjék meg, hogy két konkrétumra utaljak. A bérek bruttósítása - ha az alkalmazottakra egyébként érvényes kedvezményeket az egyházi alkalmazottakra nem terjesztik ki, akkor sok helyen aránytalanul nagy nehézségek következhetnek. Én úgy véltem - vagy félrehallottam volna (?) -, hogy az államtitkári expozéban erre bizonyos célzás történt, no nem erre a konkrét esetre, hanem az államsegély kérdésére. Azt hiszem, hogy ez főleg az egyházi szeretetintézményekre hatna ki és ezeknek a terhei - mert ezeket valakinek el kell vállalni - akkor megint az amúgyis túlterhelt egyéb szociális intézményekre hárul át, nem is szólva arról - s ezt azt hiszem azok, akik egy kicsit is értenek a dolog pénzügyi vonatkozásához, azoknak nem kell hosszasabban magyaráznom - hogy ez pénzügyi szempontból is, igen rossz politika lenne. Tehát ezt mindenképpen meg kellene akadályozni. Ez irányban az egyházak tudomásom szerint az illetékeseknél folyamodással is éltek.

A másik ügy valamivel speciálisabb, tudniillik az evangélikus egyház valamikori nagyhírű fasori iskolájának újra való létrehozása. Ezt valahogy a nemzetközi közvélemény is várja tőlünk. Ez az iskola legendássá vált a benne nevelődött számos Nobel-díjas és egyéb világhírű tudós révén. Azt hiszem, hogy nem vádolhatnak elfogultsággal, mert én nem ebbe az iskolába jártam, és attól félek, hogy még a legendás tanári kar sem tudott volna belőlem annak idején sokat kicsiholni. Indirekt módon a középiskolai oktatás és maga az épület szóba került a mai ülésen, vagy a tegnapi ülésszakban, és ebből arra lehet következtetni, hogy a körülmények nyomása amúgy is egy kicsit ebben az irányban hat és segít. Tudom nagyon jól, hogy ez anyagilag rendkívül nehéz vállalkozás, de én hiszek abban, hogy megvan külföldön is - bár, attól tartok lassan a valamikor ott tanultak elhaláloznak, ezért az utolsó pillanatban kellene még intézkednünk -, de belföldön is van áldozatkészség, amelyre itt számíthatunk, úgyhogy kérem, szíveskedjenek ezt a gondolatot felszínen tartani. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgatták az itt elmondottakat, s kérem, tekintsék úgy, hogy én is elfogadom az államtitkári beszámolót. (Taps)

Ezen a napon történt március 29.

1905

Rejtő Jenő („P. Howard”) magyar író (†1943)Tovább

1912

A Déli-sarkról visszatérő Robert Falcon Scott kapitány és bajtársai (Wilson, Bowes, Oates) életüket vesztik a hóviharban (Scott naplójába...Tovább

1919

A Forradalmi Kormányzótanács közzétette – többek között – XIV. számú rendeletét a nevelési és oktatási intézmények köztulajdonba vételéről...Tovább

1946

Megalakul a MASZOVLET (Magyar-Szovjet Légiforgalmi Rt), a mai MALÉV elődje.Tovább

1971

Kiss Manyi Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő (*1911)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő