A kép további sorsa

A háborús viszonyok miatt a levéltár épületének befejezése jelentős késedelmet szenvedett. 1918-ra ugyan tető alatt volt az épület, de a belső munkálatokra már nem volt meg a szükséges forrás. A reménytelennek tűnő helyzetet Klebelsberg Kuno gróf aktív szerepvállalása segítette át a nehézségeken, aki nemcsak szóban, de tettekben is kimagasló támogatást nyújtott ahhoz, hogy a levéltár valóban „palotaként" szolgálja a nemzeti honvédelem, a kultúra ügyét. A nyugalmazott államtitkár Klebelsberg - aki 1917-től a Magyar Történelmi Társulat elnöke - első alkalommal az építési bizottság 1921. november 12-i ülésén vett részt. Az időpont nem véletlen, ő ekkor már bizonyára tudta, hogy hamarosan belügyminiszterként fogja az országos levéltár ügyeit irányítani (december 3-án lett miniszter). Amikor pedig a belügyi tárcát a vallás- és közoktatásügyi tárcára cserélte, magával vitte a 

is (ami azóta szinte töretlenül kulturális és nem belügyi feladat). Klebelsberg 1922. június 16. és 1931. augusztus 24. között volt kultuszminiszter, és mint ilyen maradandót alkotott. A levéltár új épületének befejezését és méltó díszítését javaslataival, határozott döntéseivel és a szükséges források biztosításával érte el. Ennek azonban „áldozatul esett" Révész Imre alkotása, mert a miniszternek más elképzelése volt a belső díszítésről.

Kísérletképp zártkörű pályázaton négy fiatal művészt kért fel arra, hogy a levéltári falfestményekre vázlattervet készítsen. 1923. július 10-én Szőnyi István, Prihoda István, Patkó Károly és Deli Antal kapott személyes meghívót a szűk körű pályázatra, műveiket szeptember 15-ig kellett elkészíteni, amelyért fejenként 300 000 korona tiszteletdíjat 

. Október 23-án ült össze a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács bizottsága, hogy a beküldött pályaműveket elbírálja. A résztvevők bár dicséretesnek tartották a szándékot, hogy fiatal művészek megmérettessenek, de az eredmény messze volt az elvárttól, ezért úgy döntöttek, hogy Székely Bertalan és Lotz Károly hagyományait követő, már befutott művészeket kérnek fel a munka elvégzésére. Ekkor merült fel először Dudits Andor neve is, aki aztán 1924-1929 között megfestette a levéltár szekkóit. Csánki Dezső az értékelés alkalmával kifejtette, hogy célszerű lenne, ha a bizottság az eredeti tervnél maradna, és csak a kutatóterem két nagyobb falmezőjére kerülnének a freskók, a többit dekoratív, iparművészeti díszítéssel lássák el. Javaslatával a bizottság egyetértett, de végül nem ez .

1923. augusztus 22-én Révész Imre kérvénnyel fordult Klebelsberghez, hogy a kép utolsó részletét fizessék ki, és akkor ő a képet átadja: „A 12667/1915. sz[ám] a[latt] a m. kir. Belügyminisztériumtól az Országos Levéltár kutatóterme számára egy freskónemű kép elkészítésére nyertem megbízást. A közbejött nehéz idők válsága miatt a kép átvétele még ma sem történt meg, illetőleg éppen most megy végbe. A megbízás feltételei szerint a mű tiszteletdíjának egy részét már felvettem és most, mikor művem teljesen kész s az átvétel is folyamatban van, esedékessé vált a hátralévő rész, mely 6000 K, azaz hatezer koronát tenne ki békebeli értékben. Ez az összeg azonban névértékében ma nem jöhet tekintetbe, hiszen ma 6000 K arra sem lenne elegendő, hogy a képet a műtermemből rendeltetési helyére szállíttassam. Mivel az állam anyagi viszonyaira való tekintettel nem kívánhatom a 6000 K valorizált értékét, azon tiszteletteljes kéréssel járulok Nagyméltóságod elé, hogy kegyeskedjék tiszteletdíj fejében egy méltányos összeget megállapítani és annak kiutalását elrendelni." (Lásd a 4. forrást!)

A miniszter - tájékoztatás és véleményes jelentés megtétele céljából - a kérvényt Csánki Dezső főigazgatóhoz továbbította, aki - nem túl sietve - november 12-én Nagy Károlytól kért felvilágosítást. Az építész az előzmények összefoglalása mellett emlékeztette a főigazgatót, hogy az 1923. július 4-én tartott miniszteri értekezleten „figyelembe véve a közbejött különféle körülményeket" e célra 200 000 koronát irányoztak elő. (Lásd az 5. forrást!) Csánki Dezső november 17-én nyújtotta be részletes jelentését az elmaradt részlet kifizetéséről, javasolva, hogy 300 000 koronát fizessenek ki a művésznek, mert a késedelem nem volt felróható neki, és amikor a miniszteri koncepció megváltozott, akkor már a képpel szinte teljesen elkészült: „az Orsz. Levéltár kutatótermébe szánt freskódíszítésnek Nagyméltóságod által felvetett terve oly időből való, amidőn a nevezett művész megrendelt munkája a teljes befejezéshez közeledett." (Lásd a 6. forrást!)

1924. január 8-án dr. Gerlóczy Károly miniszteri osztálytanácsos arról tájékoztatta Csánkit, hogy a miniszter engedélyezte a 300 000 korona kifizetését, egyúttal felkérte őt, hogy „a szóban forgó kép átvételére az Országos Levéltár egyik nagyobb helyiségében leendő ideiglenes elhelyezésére vonatkozólag a művésszel tárgyalásokat felvenni és ezek sikeres befejezése után hozzám jelentést tenni szíveskedjék." (Lásd a 7. forrást!) Csánki január 22-én értesítette a jó hírről Révészt, kérve, hogy „méltóztatnék a kép átadásának módozatairól nyilatkozni. Ennek vétele után a nevezett összeg utalványozásáról intézkedni" fog. (Lásd a 8.  forrást!)

Révész Imre 1924. április 21-én a kecskeméti művésztelepről válaszolt Csánkinak: „Van szerencsém tisztelettel arról értesíteni, hogy az Orsz. Magy. Kir. Levéltár kutatóterme számára festett képemért járó összeget (300 000 kor., háromszázezer koronát) - amelyet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engedélyezett - elfogadom. A kép az Orsz. Magy. Kir. Képzőművészeti Főiskola könyvtár helyiségében van letétben, ahonnan Radics Antal szertáros úrtól bármikor átvehető." (Lásd a 9. forrást!) Az ügyiraton található belső feljegyzés szerint a kifizetésről a négy fiatal művésznek kiutalt ugyanekkora tiszteletdíj ügyiratán intézkedtek, a gondnok május 13-án az összeget elküldte a művésznek. Nem találtuk annak nyomát, hogy Révész Imre megrendelt és kifizetett képét végül a levéltárba szállították-e. Csak remélhetjük, hogy valahol lappang, és talán e cikk hatására ismét felbukkan és közkinccsé válik.

 

Köszönetem illeti Szűcs György és Sümegi György művészettörténészeket, akik hasznos tanácsaikkal segítették anyaggyűjtésemet.