50 éve épült a berlini fal

Kiürül az NDK?

„néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket.”

9. A berlini nagykövetség jelentései az NDK állampolgárok disszidálásáról az NSZK-ba

a.
1958. november 17.
SZIGORÚAN TITKOS!
Készült: 3 példányban
Tárgy: Disszidensek
006345/1958.
MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG
NAGYKÖVETSÉGE BOTSCHAFT
DER UNGARISCHEN VOLKSREPUBLIK
318/szig. titk./1958.
Előadó: Serfőző Lajos
NDK állampolgároknak Nyugat-Németországba való átáramlása és ennek minden eszközzel való előmozdítása már régóta egyik fő területe az NDK ellen irányuló nyugatnémet aknamunkának. A nyugatnémet kormány a disszidens kérdést igyekszik maximálisan kihasználni, mind a nemzetközi közvélemény, mind a saját és az NDK lakossága felé, az NDK diszkreditálására, jelen esetben azzal a céllal, hogy a „német nép egyedüli törvényes képviselőjéről” szóló saját maga proklamálta „jogalapot” a disszidens kérdéssel is alátámassza. Az időről-időre megismétlődő lármával másrészt az NDK lakossága körében próbál zavart kelteni. Teszi ezt továbbá azért is, hogy az újraegyesítés imperialista koncepciójának híveket szerezzen a nemzetközi közvéleményben, valamint azon államok köréből, amelyek nem feltétlen támogatói a nyugatnémet újraegyesítési politikának.

A bonni kormány – mint ismeretes – az elmúlt hetekben ismét kísérletet tett arra, hogy a kérdésnek a Bundestag nyugat-berlini ülésén történt demonstratív felvetésével a nemzetközi közvélemény figyelmét ez alkalommal is felhívja a nyugatnémet értelmezésben vett „német kérdés” megoldatlanságára. Emellett a nyugatnémet kormány a kérdés napirendre tűzésétől azt remélte, hogy sikerül megzavarni az NDK választási előkészületeit.

Az NDK kormánya eddig Nyugat-Németországgal szemben defenzívában volt; disszidálásokról egészen a közelmúltig nem igen beszéltek, jóllehet a kérdés megoldása az NDK-nak is komoly problémát okoz. A KB szeptember 18-i ülése után megváltozott a helyzet. Ez a változás a sajtó vonalán is lemérhető: erről a kérdésről ma sokkal több cikk jelenik meg, mint annak előtte.

A nagykövetségnek ma még nem áll módjában erről a problémáról átfogó képet adni, részben azért, mert ezekről a kérdésekről többnyire csak olyan elvtársakkal célszerű beszélgetni, akikkel a nagykövetségnek már kifejezetten jó kapcsolatai vannak, részben pedig azért, mert ezek az elvtársak sem tudtak a kérdés minden részletében kielégítő tájékoztatást adni. Ezért a probléma tárgyalásánál néhány beszélgetésre korlátozódunk csak.

Lindner elvtárs, a berlini Kábelgyár pártbizottságának titkára (értesüléseink szerint egyidejűleg KB-tag) elmondotta, hogy a nyugatnémet aknamunka következtében az utóbbi időben valóban megnövekedett a disszidensek száma; különösen az orvosok körében sikerült zavart kelteniök. Nyugatnémet sajtóhírek szerint 1958. első felében mintegy 1000 orvos, illetve gyógyszerész hagyta el az NDK-t. Bowens elvtárs szerint (aki nemzeti díjas szakszervezeti funkcionárius) ez a szám megfelelhet a valóságnak, bár ő nem tudja pontosan, hogy ténylegesen hány orvos disszidált.

Dr. Sík Endre elvtársnak,
külügyminiszter,
B u d a p e s t

Bowens elvtárs és mások is elmondották: előfordul, hogy néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket. Elmondásuk szerint a hiányzó orvosok nagy részét a legutóbbi disszidálási hullám ragadta magával. Még az is súlyosbítja a helyzete, hogy a klinikák éjjeli kihívást nem fogadnak el, az ilyen helyzetek aztán különösen kellemetlen következményekkel járnak a lakosság körében. Modler elvtárs pl. elmondotta, hogy a lakógyűlés résztvevői közül többen olyan kijelentést tettek, hogy „a kormány elűzi az orvosokat.”

Nem véletlen, hogy a nyugatnémet aknamunka éppen az orvosok körében igyekszik zavart kelteni, az orvosok széles tömegekkel való kapcsolatát illetve azt, hogy az orvosokat általában sokan ismerik, próbálják eszközként felhasználni arra, hogy a lakosság egyes rétegeiben nyugtalanságot idézzenek elő. A német elvtársak elmondtak egy esetet annak illusztrálására, hogy milyen módszerekkel dolgoznak a nyugatnémet ügynökségek egy-egy orvos megkaparintása érdekében. Az egyik orvosnak hosszabb időn át viszonya volt egy nővel. A nő egy szép napon azzal állított be az orvoshoz, hogy átmegy Nyugat-Berlinbe, és hogy ő is kövesse. Az orvos mindaddig ellenállt, amíg a nő azzal nem fenyegetőzött, hogy közbotrányt csinál, ha nem megy vele. Az orvos végül is engedett a fenyegetésnek, és a nővel együtt disszidált. Néhány napra rá követte a családja is. A disszidálás után a férfin olyan erős lelkiismeret furdalás vett erőt, hogy helyzetéből kiutat nem látva, öngyilkos lett. A családja időközben visszajött az NDK-ba. Gyakran alkalmazzák a megfélemlítés eszközéül a névtelen telefonhívásokat is – nyilvános telefonfülkéből, úgy hogy ez is megnehezíti az ügynökök lefülelését.

Mint az elvtársak elmondották, az orvosok többsége gyermekkorától kezdve polgári légkörben élt. Ezek az emberek a párt vezetői részéről elhangzott beszédek után azt gondolták, hogy most a német elvtársak szavaival élve – egyszerre marxistának kell lenniök. Vannak olyanok is, akik nincsenek bizalommal a kormány iránt. A német elvtársak egybehangzó véleménye szerint anyagi okok csak az esetek elenyésző kisebbségében játszanak szerepet. Több olyan orvos is disszidált, akinek háza, személykocsija és jólmenő praxisa volt az NDK-ban.

Hozzájárultak a disszidálások megnövekedéséhez az NDK helyi szervei részéről az orvosokkal szembeni politikában elkövetett hibák is. Itt most nem térünk ki azokra a hibákra, amelyeket a kommüniké is megemlít. Amint azt a német elvtársak elmondották, hiba volt a hivatalos szervek részéről, hogy mereven elzárkóztak az orvosoknak az irányú kérése elől, hogy a II-es csoportba tartozó szerződés helyett a több előnyt biztosító I-es kategóriájú szerződést kössék meg velük. Ez utóbbi pl. az előbbivel szemben a gyerekek iskoláztatása, a fizetés és a nyugdíj kérdésében biztosít előnyöket a kedvezményezett számára. Sokan azért disszidáltak, mert elutasították azt a kívánságukat, hogy az I-es típusú szerződésben biztosított előnyöket alkalmazzák rájuk is.

Lindner elvtárs tájékoztatása szerint a KB-nak az orvosokkal kapcsolatosan kiadott kommünikéje elsősorban a középrétegeket foglalkoztatja, megítélése szerint a munkások körében nem keltett nagyobb visszhangot. Mint mondotta, sokan – főleg a középrétegekből – úgy értékelik a KB-nak az orvosokról szóló határozatát, hogy az visszavonulás a párt és a kormány részéről az eddigi politikához képest. Azok, akik ezt a véleményt osztják – mondotta – nem látják, hogy a párt már eddig is több ízben felhívta a helyi államhatalmi szervek figyelmét a munkájukban meglévő hiányosságra. E figyelmeztetéseknek azonban – tette hozzá – nem mindig volt meg a megfelelő foganatja. A kommüniké is – mondotta – visszatükrözi a pártnak és a kormánynak a választások előkészítése során folytatott politikáját, amely – mint ismeretes – arra irányul, hogy a túlzások lenyesegetésével helyes irányt adjon a párt politikájának a helyi szervekben is.

A Lindner elvtárssal való beszélgetés során szóba került a főiskolai konferencia kérdése is. Lindner elvtárs ezzel kapcsolatosan elmondotta, hogy a Schirdewan-Wollweber revizionista nézetei, valamint az a tény, hogy a főiskolások közül tanulmányaik befejezése után az NDK-t cserbenhagyva többen Nyugat-Németországba disszidáltak, arra kényszerítette a pártot, hogy a konferencián keményebb hangot alkalmazzon, még akkor is – ezt már nem Lindner elvtárs mondta – ha az egyes rétegekben nem is a legkedvezőbb fogadtatásra talál. Lindner elvtárs és mások is elmondták, hogy az NDK-ban a szocializmus építésének bonyolult feltételei között sokszor igen nehéz megtalálni a leghelyesebb megoldást. Ezzel a véleménnyel a legteljesebb mértékben egyet lehet érteni. Véleményünk szerint a helyi szervek nemcsak azzal követtek el hibát, hogy a párt figyelmeztetéseit nem szívlelték meg – talán itt nagyobb eréllyel kellett volna a pártnak fellépni – hanem azzal is, hogy – feltehetőleg – nem jelezték időben a felsőbb pártszervek felé az orvosok körében kialakult hangulatot. Hiba volt a helyi szervek részéről az is, hogy az V. pártkongresszuson meghirdetett irányelveket félreértelmezve, a pártnak a középrétegek irányában folytatott politikáját megsértve, túl nagy lendülettel fogtak hozzá a magánszektor leépítéséhez. Amint azt a német elvtársak elmondták, egyes helyeken ez a gyakorlat kisebb nehézségeket idézett elő a lakosság zavartalan ellátásában.

A német elvtársak elmondották még, hogy az utóbbi időben mind nagyobb számban települnek át az NDK-ba volt disszidensek és olyan személyek is, köztük orvosok és mérnök (tanítók, tanárok nem), akiknek állandó lakhelyük Nyugat-Németországban volt, de politikai vagy gazdasági okok miatt hátat fordítottak ennek.

A fiatalság „kalandvágyát”, amely a kiskorúak egy részénél a disszidálás indítóokaként jöhet számításba, úgy igyekeznek levezetni, hogy az eddiginél több fiatal számára teszik lehetővé a szocialista tábor országaiba való társasutazást.

A disszidálásokkal kapcsolatos ellenagitáció fórumaként a lakókörzeti gyűléseket használják fel. Ez év áprilisában pl. több lakókörzetben gyűlést rendeztek, ahol kizárólag csak a disszidálások kérdésével foglalkoztak. Serfőző elvtárs is részt vett egy ilyen összejövetelen. A jelenlévők mintegy 60-70-en lehettek, jóllehet a körzet lélekszáma ennél jóval nagyobb érdeklődést indokolt volna. A gyűlésre utcai falragaszok hívták fel a lakosság figyelmét. A jelenlévők mintegy 90%-a az idősebb korosztályhoz tartozó emberekből tevődött össze. Fiatalság alig volt képviselve a gyűlésen. A férőhely kétharmad része üres volt. Hibás lenne ebből az egy esetből messzemenő általánosításokat levonni a lakosság érdeklődésére vonatkozóan, annál inkább is, mert azóta már egy félév telt el, de azért ez az eset egyet megmutat: mégpedig a fiatalság jelentős részének érdektelenségét az őt érintő kérdések iránt. Az előadást ugyanis egy bíró tartotta, aki igen érdekeses és színesen, saját tapasztalataival alátámasztva, ecsetelte azt a sorsot, ami a fiatalságra vár, ha a disszidálás útját választja. Ugyanígy a szülőknek is igen tanulságos lett volna az előadás.


Berlin, 1958. november 17.

(Rostás István)
r[end]k[ívüli] nagykövet
Jelzet: MOL XIX-J-1-j TÜK NDK (1945–64) 11/c 006345/1958. – Magyar Országos Levéltár, Disszidensek

  

Ezen a napon történt december 07.

1916

Az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság csapatai elfoglalják Bukarestet.Tovább

1917

Az Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1926

Az Electrolux szabadalmaztatja a gázzal működő hűtőszekrényt.Tovább

1929

Új alkotmányt hirdetnek ki Ausztriában.Tovább

1930

Horthy Miklós kormányzó felavatta a margitszigeti Nemzeti Sport-uszodát.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő