Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább
50 éve épült a berlini fal
Kiürül az NDK?
„néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket.”
9. A berlini nagykövetség jelentései az NDK állampolgárok disszidálásáról az NSZK-ba
a.
1958. november 17.
1958. november 17.
SZIGORÚAN TITKOS!
Készült: 3 példányban
Tárgy: Disszidensek
006345/1958.
006345/1958.
MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG
NAGYKÖVETSÉGE BOTSCHAFT
NAGYKÖVETSÉGE BOTSCHAFT
DER UNGARISCHEN VOLKSREPUBLIK
318/szig. titk./1958.
Előadó: Serfőző Lajos
NDK állampolgároknak Nyugat-Németországba való átáramlása és ennek minden eszközzel való előmozdítása már régóta egyik fő területe az NDK ellen irányuló nyugatnémet aknamunkának. A nyugatnémet kormány a disszidens kérdést igyekszik maximálisan kihasználni, mind a nemzetközi közvélemény, mind a saját és az NDK lakossága felé, az NDK diszkreditálására, jelen esetben azzal a céllal, hogy a „német nép egyedüli törvényes képviselőjéről” szóló saját maga proklamálta „jogalapot” a disszidens kérdéssel is alátámassza. Az időről-időre megismétlődő lármával másrészt az NDK lakossága körében próbál zavart kelteni. Teszi ezt továbbá azért is, hogy az újraegyesítés imperialista koncepciójának híveket szerezzen a nemzetközi közvéleményben, valamint azon államok köréből, amelyek nem feltétlen támogatói a nyugatnémet újraegyesítési politikának.
A bonni kormány – mint ismeretes – az elmúlt hetekben ismét kísérletet tett arra, hogy a kérdésnek a Bundestag nyugat-berlini ülésén történt demonstratív felvetésével a nemzetközi közvélemény figyelmét ez alkalommal is felhívja a nyugatnémet értelmezésben vett „német kérdés” megoldatlanságára. Emellett a nyugatnémet kormány a kérdés napirendre tűzésétől azt remélte, hogy sikerül megzavarni az NDK választási előkészületeit.
Az NDK kormánya eddig Nyugat-Németországgal szemben defenzívában volt; disszidálásokról egészen a közelmúltig nem igen beszéltek, jóllehet a kérdés megoldása az NDK-nak is komoly problémát okoz. A KB szeptember 18-i ülése után megváltozott a helyzet. Ez a változás a sajtó vonalán is lemérhető: erről a kérdésről ma sokkal több cikk jelenik meg, mint annak előtte.
A nagykövetségnek ma még nem áll módjában erről a problémáról átfogó képet adni, részben azért, mert ezekről a kérdésekről többnyire csak olyan elvtársakkal célszerű beszélgetni, akikkel a nagykövetségnek már kifejezetten jó kapcsolatai vannak, részben pedig azért, mert ezek az elvtársak sem tudtak a kérdés minden részletében kielégítő tájékoztatást adni. Ezért a probléma tárgyalásánál néhány beszélgetésre korlátozódunk csak.
Lindner elvtárs, a berlini Kábelgyár pártbizottságának titkára (értesüléseink szerint egyidejűleg KB-tag) elmondotta, hogy a nyugatnémet aknamunka következtében az utóbbi időben valóban megnövekedett a disszidensek száma; különösen az orvosok körében sikerült zavart kelteniök. Nyugatnémet sajtóhírek szerint 1958. első felében mintegy 1000 orvos, illetve gyógyszerész hagyta el az NDK-t. Bowens elvtárs szerint (aki nemzeti díjas szakszervezeti funkcionárius) ez a szám megfelelhet a valóságnak, bár ő nem tudja pontosan, hogy ténylegesen hány orvos disszidált.
Dr. Sík Endre elvtársnak,
külügyminiszter,
B u d a p e s t
Bowens elvtárs és mások is elmondották: előfordul, hogy néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket. Elmondásuk szerint a hiányzó orvosok nagy részét a legutóbbi disszidálási hullám ragadta magával. Még az is súlyosbítja a helyzete, hogy a klinikák éjjeli kihívást nem fogadnak el, az ilyen helyzetek aztán különösen kellemetlen következményekkel járnak a lakosság körében. Modler elvtárs pl. elmondotta, hogy a lakógyűlés résztvevői közül többen olyan kijelentést tettek, hogy „a kormány elűzi az orvosokat.”
Nem véletlen, hogy a nyugatnémet aknamunka éppen az orvosok körében igyekszik zavart kelteni, az orvosok széles tömegekkel való kapcsolatát illetve azt, hogy az orvosokat általában sokan ismerik, próbálják eszközként felhasználni arra, hogy a lakosság egyes rétegeiben nyugtalanságot idézzenek elő. A német elvtársak elmondtak egy esetet annak illusztrálására, hogy milyen módszerekkel dolgoznak a nyugatnémet ügynökségek egy-egy orvos megkaparintása érdekében. Az egyik orvosnak hosszabb időn át viszonya volt egy nővel. A nő egy szép napon azzal állított be az orvoshoz, hogy átmegy Nyugat-Berlinbe, és hogy ő is kövesse. Az orvos mindaddig ellenállt, amíg a nő azzal nem fenyegetőzött, hogy közbotrányt csinál, ha nem megy vele. Az orvos végül is engedett a fenyegetésnek, és a nővel együtt disszidált. Néhány napra rá követte a családja is. A disszidálás után a férfin olyan erős lelkiismeret furdalás vett erőt, hogy helyzetéből kiutat nem látva, öngyilkos lett. A családja időközben visszajött az NDK-ba. Gyakran alkalmazzák a megfélemlítés eszközéül a névtelen telefonhívásokat is – nyilvános telefonfülkéből, úgy hogy ez is megnehezíti az ügynökök lefülelését.
Mint az elvtársak elmondották, az orvosok többsége gyermekkorától kezdve polgári légkörben élt. Ezek az emberek a párt vezetői részéről elhangzott beszédek után azt gondolták, hogy most a német elvtársak szavaival élve – egyszerre marxistának kell lenniök. Vannak olyanok is, akik nincsenek bizalommal a kormány iránt. A német elvtársak egybehangzó véleménye szerint anyagi okok csak az esetek elenyésző kisebbségében játszanak szerepet. Több olyan orvos is disszidált, akinek háza, személykocsija és jólmenő praxisa volt az NDK-ban.
Hozzájárultak a disszidálások megnövekedéséhez az NDK helyi szervei részéről az orvosokkal szembeni politikában elkövetett hibák is. Itt most nem térünk ki azokra a hibákra, amelyeket a kommüniké is megemlít. Amint azt a német elvtársak elmondották, hiba volt a hivatalos szervek részéről, hogy mereven elzárkóztak az orvosoknak az irányú kérése elől, hogy a II-es csoportba tartozó szerződés helyett a több előnyt biztosító I-es kategóriájú szerződést kössék meg velük. Ez utóbbi pl. az előbbivel szemben a gyerekek iskoláztatása, a fizetés és a nyugdíj kérdésében biztosít előnyöket a kedvezményezett számára. Sokan azért disszidáltak, mert elutasították azt a kívánságukat, hogy az I-es típusú szerződésben biztosított előnyöket alkalmazzák rájuk is.
Lindner elvtárs tájékoztatása szerint a KB-nak az orvosokkal kapcsolatosan kiadott kommünikéje elsősorban a középrétegeket foglalkoztatja, megítélése szerint a munkások körében nem keltett nagyobb visszhangot. Mint mondotta, sokan – főleg a középrétegekből – úgy értékelik a KB-nak az orvosokról szóló határozatát, hogy az visszavonulás a párt és a kormány részéről az eddigi politikához képest. Azok, akik ezt a véleményt osztják – mondotta – nem látják, hogy a párt már eddig is több ízben felhívta a helyi államhatalmi szervek figyelmét a munkájukban meglévő hiányosságra. E figyelmeztetéseknek azonban – tette hozzá – nem mindig volt meg a megfelelő foganatja. A kommüniké is – mondotta – visszatükrözi a pártnak és a kormánynak a választások előkészítése során folytatott politikáját, amely – mint ismeretes – arra irányul, hogy a túlzások lenyesegetésével helyes irányt adjon a párt politikájának a helyi szervekben is.
A Lindner elvtárssal való beszélgetés során szóba került a főiskolai konferencia kérdése is. Lindner elvtárs ezzel kapcsolatosan elmondotta, hogy a Schirdewan-Wollweber revizionista nézetei, valamint az a tény, hogy a főiskolások közül tanulmányaik befejezése után az NDK-t cserbenhagyva többen Nyugat-Németországba disszidáltak, arra kényszerítette a pártot, hogy a konferencián keményebb hangot alkalmazzon, még akkor is – ezt már nem Lindner elvtárs mondta – ha az egyes rétegekben nem is a legkedvezőbb fogadtatásra talál. Lindner elvtárs és mások is elmondták, hogy az NDK-ban a szocializmus építésének bonyolult feltételei között sokszor igen nehéz megtalálni a leghelyesebb megoldást. Ezzel a véleménnyel a legteljesebb mértékben egyet lehet érteni. Véleményünk szerint a helyi szervek nemcsak azzal követtek el hibát, hogy a párt figyelmeztetéseit nem szívlelték meg – talán itt nagyobb eréllyel kellett volna a pártnak fellépni – hanem azzal is, hogy – feltehetőleg – nem jelezték időben a felsőbb pártszervek felé az orvosok körében kialakult hangulatot. Hiba volt a helyi szervek részéről az is, hogy az V. pártkongresszuson meghirdetett irányelveket félreértelmezve, a pártnak a középrétegek irányában folytatott politikáját megsértve, túl nagy lendülettel fogtak hozzá a magánszektor leépítéséhez. Amint azt a német elvtársak elmondták, egyes helyeken ez a gyakorlat kisebb nehézségeket idézett elő a lakosság zavartalan ellátásában.
A német elvtársak elmondották még, hogy az utóbbi időben mind nagyobb számban települnek át az NDK-ba volt disszidensek és olyan személyek is, köztük orvosok és mérnök (tanítók, tanárok nem), akiknek állandó lakhelyük Nyugat-Németországban volt, de politikai vagy gazdasági okok miatt hátat fordítottak ennek.
A fiatalság „kalandvágyát”, amely a kiskorúak egy részénél a disszidálás indítóokaként jöhet számításba, úgy igyekeznek levezetni, hogy az eddiginél több fiatal számára teszik lehetővé a szocialista tábor országaiba való társasutazást.
A disszidálásokkal kapcsolatos ellenagitáció fórumaként a lakókörzeti gyűléseket használják fel. Ez év áprilisában pl. több lakókörzetben gyűlést rendeztek, ahol kizárólag csak a disszidálások kérdésével foglalkoztak. Serfőző elvtárs is részt vett egy ilyen összejövetelen. A jelenlévők mintegy 60-70-en lehettek, jóllehet a körzet lélekszáma ennél jóval nagyobb érdeklődést indokolt volna. A gyűlésre utcai falragaszok hívták fel a lakosság figyelmét. A jelenlévők mintegy 90%-a az idősebb korosztályhoz tartozó emberekből tevődött össze. Fiatalság alig volt képviselve a gyűlésen. A férőhely kétharmad része üres volt. Hibás lenne ebből az egy esetből messzemenő általánosításokat levonni a lakosság érdeklődésére vonatkozóan, annál inkább is, mert azóta már egy félév telt el, de azért ez az eset egyet megmutat: mégpedig a fiatalság jelentős részének érdektelenségét az őt érintő kérdések iránt. Az előadást ugyanis egy bíró tartotta, aki igen érdekeses és színesen, saját tapasztalataival alátámasztva, ecsetelte azt a sorsot, ami a fiatalságra vár, ha a disszidálás útját választja. Ugyanígy a szülőknek is igen tanulságos lett volna az előadás.
Berlin, 1958. november 17.
A bonni kormány – mint ismeretes – az elmúlt hetekben ismét kísérletet tett arra, hogy a kérdésnek a Bundestag nyugat-berlini ülésén történt demonstratív felvetésével a nemzetközi közvélemény figyelmét ez alkalommal is felhívja a nyugatnémet értelmezésben vett „német kérdés” megoldatlanságára. Emellett a nyugatnémet kormány a kérdés napirendre tűzésétől azt remélte, hogy sikerül megzavarni az NDK választási előkészületeit.
Az NDK kormánya eddig Nyugat-Németországgal szemben defenzívában volt; disszidálásokról egészen a közelmúltig nem igen beszéltek, jóllehet a kérdés megoldása az NDK-nak is komoly problémát okoz. A KB szeptember 18-i ülése után megváltozott a helyzet. Ez a változás a sajtó vonalán is lemérhető: erről a kérdésről ma sokkal több cikk jelenik meg, mint annak előtte.
A nagykövetségnek ma még nem áll módjában erről a problémáról átfogó képet adni, részben azért, mert ezekről a kérdésekről többnyire csak olyan elvtársakkal célszerű beszélgetni, akikkel a nagykövetségnek már kifejezetten jó kapcsolatai vannak, részben pedig azért, mert ezek az elvtársak sem tudtak a kérdés minden részletében kielégítő tájékoztatást adni. Ezért a probléma tárgyalásánál néhány beszélgetésre korlátozódunk csak.
Lindner elvtárs, a berlini Kábelgyár pártbizottságának titkára (értesüléseink szerint egyidejűleg KB-tag) elmondotta, hogy a nyugatnémet aknamunka következtében az utóbbi időben valóban megnövekedett a disszidensek száma; különösen az orvosok körében sikerült zavart kelteniök. Nyugatnémet sajtóhírek szerint 1958. első felében mintegy 1000 orvos, illetve gyógyszerész hagyta el az NDK-t. Bowens elvtárs szerint (aki nemzeti díjas szakszervezeti funkcionárius) ez a szám megfelelhet a valóságnak, bár ő nem tudja pontosan, hogy ténylegesen hány orvos disszidált.
Dr. Sík Endre elvtársnak,
külügyminiszter,
B u d a p e s t
Bowens elvtárs és mások is elmondották: előfordul, hogy néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket. Elmondásuk szerint a hiányzó orvosok nagy részét a legutóbbi disszidálási hullám ragadta magával. Még az is súlyosbítja a helyzete, hogy a klinikák éjjeli kihívást nem fogadnak el, az ilyen helyzetek aztán különösen kellemetlen következményekkel járnak a lakosság körében. Modler elvtárs pl. elmondotta, hogy a lakógyűlés résztvevői közül többen olyan kijelentést tettek, hogy „a kormány elűzi az orvosokat.”
Nem véletlen, hogy a nyugatnémet aknamunka éppen az orvosok körében igyekszik zavart kelteni, az orvosok széles tömegekkel való kapcsolatát illetve azt, hogy az orvosokat általában sokan ismerik, próbálják eszközként felhasználni arra, hogy a lakosság egyes rétegeiben nyugtalanságot idézzenek elő. A német elvtársak elmondtak egy esetet annak illusztrálására, hogy milyen módszerekkel dolgoznak a nyugatnémet ügynökségek egy-egy orvos megkaparintása érdekében. Az egyik orvosnak hosszabb időn át viszonya volt egy nővel. A nő egy szép napon azzal állított be az orvoshoz, hogy átmegy Nyugat-Berlinbe, és hogy ő is kövesse. Az orvos mindaddig ellenállt, amíg a nő azzal nem fenyegetőzött, hogy közbotrányt csinál, ha nem megy vele. Az orvos végül is engedett a fenyegetésnek, és a nővel együtt disszidált. Néhány napra rá követte a családja is. A disszidálás után a férfin olyan erős lelkiismeret furdalás vett erőt, hogy helyzetéből kiutat nem látva, öngyilkos lett. A családja időközben visszajött az NDK-ba. Gyakran alkalmazzák a megfélemlítés eszközéül a névtelen telefonhívásokat is – nyilvános telefonfülkéből, úgy hogy ez is megnehezíti az ügynökök lefülelését.
Mint az elvtársak elmondották, az orvosok többsége gyermekkorától kezdve polgári légkörben élt. Ezek az emberek a párt vezetői részéről elhangzott beszédek után azt gondolták, hogy most a német elvtársak szavaival élve – egyszerre marxistának kell lenniök. Vannak olyanok is, akik nincsenek bizalommal a kormány iránt. A német elvtársak egybehangzó véleménye szerint anyagi okok csak az esetek elenyésző kisebbségében játszanak szerepet. Több olyan orvos is disszidált, akinek háza, személykocsija és jólmenő praxisa volt az NDK-ban.
Hozzájárultak a disszidálások megnövekedéséhez az NDK helyi szervei részéről az orvosokkal szembeni politikában elkövetett hibák is. Itt most nem térünk ki azokra a hibákra, amelyeket a kommüniké is megemlít. Amint azt a német elvtársak elmondották, hiba volt a hivatalos szervek részéről, hogy mereven elzárkóztak az orvosoknak az irányú kérése elől, hogy a II-es csoportba tartozó szerződés helyett a több előnyt biztosító I-es kategóriájú szerződést kössék meg velük. Ez utóbbi pl. az előbbivel szemben a gyerekek iskoláztatása, a fizetés és a nyugdíj kérdésében biztosít előnyöket a kedvezményezett számára. Sokan azért disszidáltak, mert elutasították azt a kívánságukat, hogy az I-es típusú szerződésben biztosított előnyöket alkalmazzák rájuk is.
Lindner elvtárs tájékoztatása szerint a KB-nak az orvosokkal kapcsolatosan kiadott kommünikéje elsősorban a középrétegeket foglalkoztatja, megítélése szerint a munkások körében nem keltett nagyobb visszhangot. Mint mondotta, sokan – főleg a középrétegekből – úgy értékelik a KB-nak az orvosokról szóló határozatát, hogy az visszavonulás a párt és a kormány részéről az eddigi politikához képest. Azok, akik ezt a véleményt osztják – mondotta – nem látják, hogy a párt már eddig is több ízben felhívta a helyi államhatalmi szervek figyelmét a munkájukban meglévő hiányosságra. E figyelmeztetéseknek azonban – tette hozzá – nem mindig volt meg a megfelelő foganatja. A kommüniké is – mondotta – visszatükrözi a pártnak és a kormánynak a választások előkészítése során folytatott politikáját, amely – mint ismeretes – arra irányul, hogy a túlzások lenyesegetésével helyes irányt adjon a párt politikájának a helyi szervekben is.
A Lindner elvtárssal való beszélgetés során szóba került a főiskolai konferencia kérdése is. Lindner elvtárs ezzel kapcsolatosan elmondotta, hogy a Schirdewan-Wollweber revizionista nézetei, valamint az a tény, hogy a főiskolások közül tanulmányaik befejezése után az NDK-t cserbenhagyva többen Nyugat-Németországba disszidáltak, arra kényszerítette a pártot, hogy a konferencián keményebb hangot alkalmazzon, még akkor is – ezt már nem Lindner elvtárs mondta – ha az egyes rétegekben nem is a legkedvezőbb fogadtatásra talál. Lindner elvtárs és mások is elmondták, hogy az NDK-ban a szocializmus építésének bonyolult feltételei között sokszor igen nehéz megtalálni a leghelyesebb megoldást. Ezzel a véleménnyel a legteljesebb mértékben egyet lehet érteni. Véleményünk szerint a helyi szervek nemcsak azzal követtek el hibát, hogy a párt figyelmeztetéseit nem szívlelték meg – talán itt nagyobb eréllyel kellett volna a pártnak fellépni – hanem azzal is, hogy – feltehetőleg – nem jelezték időben a felsőbb pártszervek felé az orvosok körében kialakult hangulatot. Hiba volt a helyi szervek részéről az is, hogy az V. pártkongresszuson meghirdetett irányelveket félreértelmezve, a pártnak a középrétegek irányában folytatott politikáját megsértve, túl nagy lendülettel fogtak hozzá a magánszektor leépítéséhez. Amint azt a német elvtársak elmondták, egyes helyeken ez a gyakorlat kisebb nehézségeket idézett elő a lakosság zavartalan ellátásában.
A német elvtársak elmondották még, hogy az utóbbi időben mind nagyobb számban települnek át az NDK-ba volt disszidensek és olyan személyek is, köztük orvosok és mérnök (tanítók, tanárok nem), akiknek állandó lakhelyük Nyugat-Németországban volt, de politikai vagy gazdasági okok miatt hátat fordítottak ennek.
A fiatalság „kalandvágyát”, amely a kiskorúak egy részénél a disszidálás indítóokaként jöhet számításba, úgy igyekeznek levezetni, hogy az eddiginél több fiatal számára teszik lehetővé a szocialista tábor országaiba való társasutazást.
A disszidálásokkal kapcsolatos ellenagitáció fórumaként a lakókörzeti gyűléseket használják fel. Ez év áprilisában pl. több lakókörzetben gyűlést rendeztek, ahol kizárólag csak a disszidálások kérdésével foglalkoztak. Serfőző elvtárs is részt vett egy ilyen összejövetelen. A jelenlévők mintegy 60-70-en lehettek, jóllehet a körzet lélekszáma ennél jóval nagyobb érdeklődést indokolt volna. A gyűlésre utcai falragaszok hívták fel a lakosság figyelmét. A jelenlévők mintegy 90%-a az idősebb korosztályhoz tartozó emberekből tevődött össze. Fiatalság alig volt képviselve a gyűlésen. A férőhely kétharmad része üres volt. Hibás lenne ebből az egy esetből messzemenő általánosításokat levonni a lakosság érdeklődésére vonatkozóan, annál inkább is, mert azóta már egy félév telt el, de azért ez az eset egyet megmutat: mégpedig a fiatalság jelentős részének érdektelenségét az őt érintő kérdések iránt. Az előadást ugyanis egy bíró tartotta, aki igen érdekeses és színesen, saját tapasztalataival alátámasztva, ecsetelte azt a sorsot, ami a fiatalságra vár, ha a disszidálás útját választja. Ugyanígy a szülőknek is igen tanulságos lett volna az előadás.
Berlin, 1958. november 17.
(Rostás István)
r[end]k[ívüli] nagykövet
Jelzet: MOL XIX-J-1-j TÜK NDK (1945–64) 11/c 006345/1958. – Magyar Országos Levéltár, Disszidensek
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt szeptember 16.
1906
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő