Az anschluss nélküli anschluss

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1938 márciusában Hitlernek az anschlusst bejelentő beszédét negyedmillió osztrák hallgatta a bécsi Heldenplatzon. A tanulmány és a források célja annak bemutatása, hogy az anschluss egy belülről (is) előkészített folyamat végpontja volt, és erre hogyan reagált és reagál Ausztria, illetve mennyire nem fogta fel a változás horderejét Horthy Magyarországa. Horthy szerint annyi történt mindössze, hogy „egy régi jóbarátunk [...] egyesült egy másik régi jóbarátunkkal". A források arra is felhívják a figyelmet, hogy a múlttal való őszinte szembenézés elodázhatatlan.

Schuschnigg rádióbeszédével kapcsolatban három dologra érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt ekkor szembesült végleg a kormány mozgásterét és döntési szabadságát folyamatosan szűkítő szövetségi politikája kudarcával. Ennek ellenére még a népszavazásra szánt jelmondatban is szükségesnek tartotta hangsúlyozni a szabad, független, szociális, keresztény és egységes jelzők mellett Ausztria német jellegét, és az utolsó pillanatban sem akarta, hogy német vér folyjon. A német reláció ilyen kezelését a bécsi magyar követség 1937. évi jelentése fából vaskarikának készítése

minősítette. Ugyanakkor először mégis úgy fogalmazott, hogy a hadsereg jelentős ellenállás nélkül vonuljon vissza, és várja Schilhawsky tábornok parancsait. Ezek azonban már sohasem jutottak el rendeltetési helyükre.

Hitler Heldenplatzon elmondott beszédét gyakran idézik, de csupán azt a részt, amelyben Német Birodalomhoz csatlakozó hazája, az ősi Ostmark számára új missziót hirdet. Holott mindjárt a beszéd elején a bukott hivatásrendi rezsim által vállalt, egy legitimista vezető emlékiratában pontosan körülírt misszióról is szólt. Ennek Hitler szerint az volt a lényege, hogy Ausztria úgynevezett függetlenségével elzárják a német nép jövőbe, a huszadik századi nagynémet egység felé vezető útját. A német diplomácia és hírszerzés kitüntetett figyelemben részesítette a legitimistákat, ennek ellenére csak feltételezéseink vannak, melyik emlékiratra utalt a német kancellár. Az egyik jelölt Friedrich Wiesner lovag 1937. őszi

, amely szerint a nagyhatalmak közül immár egyedül Németország ellenzi Ausztria régi-új küldetésének teljesítését. Esetleg Ernst Karl Winter, a szociális népmonarchia hirdetőjének 1938. március elsején Schuschnigghoz írott emlékirata jöhet még szóba, amelyben a szerző nem csupán a restaurációról, de a fegyveres ellenállás lehetőségéről és szükségességéről is kifejtette . Hitler egyébként a „legitimisták" szó előtt és után is rövid hatásszünetet tartott, és a hangfelvétel tanúsága szerint „pfújolás, fütyülés" fogadta az anschluss és a „német jövő" útjába állók

Hitler beszédet mond a Heldenplatzon

A hivatalos Magyarország reakciója, Horthy rádiószózatának szövege (a fogalmazvány és a végső verzió különbségeivel együtt) eddig is

az alábbiakban közölt nagybetűs, a hangsúlyokat grafittal és piros ceruzával megjelölő tisztázat teljes egészében most olvasható először. A kormányzó maga fogalmazta beszédéből is főleg azt a passzust szokás idézni, hogy nincs ok nyugtalanságra, hiszen annyi történt mindössze, hogy „egy régi jóbarátunk [...] egyesült egy másik régi jóbarátunkkal". Horthy életének első rádiós beszédéből mindenki kihallhatta a neki tetsző olvasatot: megnyugodott az üzleti élet, elégedettek voltak a németek és a szélsőjobb, illetve a hadseregben zajló politikai izgatás elleni határozott fellépés szándékát díjazó kormánypártiak és a nyugati hatalmak, de a győri programban rögzített haderőfejlesztés hívei is nyugodtan dőlhettek hátra. Ugyanakkor a harmincas évek osztrák hivatásrendi, félfasiszta államának formálói és szenvedő alanyai - már akik véletlenül nem ültek vizsgálati fogságban, vagy a Dachau, illetve Mauthausen felé menő vonatokon - minden bizonnyal megütköztek a németek „megbízható és szótartó szövetségesi" minősítésén.  A néhány héttel korábban még barátinak nevezett Ausztria bekebelezésén könnyen napirendre térő, „megbízható, előkelő gondolkodású és magas erkölcsű" és az osztrák fordulatot Berlinben elsőként üdvözlő magyar politika gyors pálfordulása is gondolkodóba ejthette őket. Fontos azt is rögzíteni, hogy a beszéd elsősorban „belpolitikai fogyasztásra" készült és csupán lábjegyzetként foglalkozott az ártalmatlannak minősített anschluss várható következményeivel, holott mindenki tisztában volt azzal, hogy Ausztria megszállása és az osztrák-magyar határ sokáig elhúzódó német elismerése mögött milyen szándékok húzódnak meg. Ezért a beszéd - amellett, hogy nem sok minden valósult meg Horthy szándékaiból - csak időleges megnyugvást hozott.

Heinz Fischer osztrák szövetségi elnök beszéde azt példázza, hogy egy állam, egy politikai és szakmai elit - a tanulási-szembenézési folyamatnak még messze nem a végén - milyen felelősséggel tud közelíteni a múlt vitatott, sokáig elhallgatott, megszépített eseményeihez. A kizárólagos, és a nagyhatalmak által tálcán kínált áldozatmítosszal leszámolva az őszinte múltidézés, a nem derült égből villámcsapásként érkezett anschluss gyökereinek feltárása, a történtek értékelésekor a lelkesedés, a rémület és az undor hármassága, a tettes és áldozat szerep elfogadása mellett tör lándzsát. Ez nem kis teljesítmény egy olyan országban, amely 1938-ban megváltóként tekintett a távolból hazatért fiára, amely hosszú évtizedeken át tetszelgett a bűnrészesség nélküli áldozat státuszában, amely nagyhatalmi támogatással odázta el a szembenézést és amely mégis, a Kurt Waldheim szövetségi elnök háborús múltja kapcsán kirobbant politikai és történészi vita tanulságaival felvértezve egyre több történelmi tabutól szabadul meg.   

Fotók: Bundesarchiv Bild / Wikipedia

Ezen a napon történt május 16.

1911

Rodolfo (er. Gács Rezső) bűvész (†1987)Tovább

1931

A Nemzeti Radikális Párt, a Frontharcosok Nemzeti Pártja és az Ifjú Magyarok Nemzeti Pártja egyesült Nemzeti Radikális Párt néven.Tovább

1935

Csehszlovákia és a Szovjetunió kölcsönös segélynyújtási szerződést köt.Tovább

1950

A KIE közgyűlése – szabálytalanul – Bereczky Albert püspök elnökletével kimondta a KIE feloszlását. Utoljára a kecskeméti KIE tartotta meg...Tovább

1960

Theodore H. Maiman megalkotja az első lézertTovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők