Az anschluss nélküli anschluss

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1938 márciusában Hitlernek az anschlusst bejelentő beszédét negyedmillió osztrák hallgatta a bécsi Heldenplatzon. A tanulmány és a források célja annak bemutatása, hogy az anschluss egy belülről (is) előkészített folyamat végpontja volt, és erre hogyan reagált és reagál Ausztria, illetve mennyire nem fogta fel a változás horderejét Horthy Magyarországa. Horthy szerint annyi történt mindössze, hogy „egy régi jóbarátunk [...] egyesült egy másik régi jóbarátunkkal". A források arra is felhívják a figyelmet, hogy a múlttal való őszinte szembenézés elodázhatatlan.

Heinz Fischer osztrák szövetségi elnök beszéde az anschluss 70. évfordulóján

2008. március 12.

 

Hölgyeim és Uraim!

 

Ma az osztrák Parlament hagyományokban gazdag birodalmi tanácsi üléstermében azért gyűltünk össze, mert napra pontosan hetven éve történt, hogy hazánkban, Ausztriában a legnagyobb drámaiság jegyeit magán viselő és óriási politikai jelentőségű események zajlottak le.

Tegnapelőtt volt hetven éve - 1938. március 10-én -, hogy Hitler és Göring ultimátum formájában azt követelte Dr. Kurt Schuschnigg osztrák szövetségi kancellártól, hogy mondjon le, és a nemzetiszocialista Dr. Seyß-Inquartnak mint új szövetségi kancellárnak adja át a helyét; ezen túlmenően az önálló, szabad Ausztria fennmaradásáról március 13-ra kiírt népszavazást is le kellett mondani.

Következett 1938. drámai március 11., amikor Miklas szövetségi elnökre és Schuschnigg szövetségi kancellárra óráról órára fokozták a nyomást, és egyre élesebb fenyegetéseket fogalmaztak meg.

Végül 19 óra 50-kor hangzott el a rádióban Schuschnigg szövetségi kancellár beszéde a következő történelmi szavakkal: „Meghajolunk az erőszak előtt" és zárásként az „Isten óvja Ausztriát" felkiáltással. Ezután Schuschnigg kancellár lemondott, és a nemzetiszocialista Seyß-Inquart lett az utóda.

Hitlert azonban nem tántorította el a terveitől az, hogy elfogadták a követeléseit. Ma hetven éve bevonultatta a német Wehrmachtot Ausztriába, és 1938. március 13-án de facto is lezajlott az anschluss. Ausztria elsüllyedt a horogkeresztes zászlók tengerében, és megszűnt létezni.

Március 15-én zajlott le a szomorú és hírhedt ujjongó demonstráció a Heldenplatzon, ahol a diktátor „a történelem színe előtt" jelentette be mindent betöltő hangján hazája, Ausztria belépését a Német Birodalomba.

A ház, ahol most vagyunk, a parlamentünk, Gau-ház lett, és az NSDAP Bécs birodalmi gau-jának központjaként működött a Josef

szám alatt. Beindult a letartóztatási gépezet. Elkezdődött a zsidóüldözés.

 

Hölgyeim és Uraim!

Ha ma azoknak a napoknak a képeit nézegetjük, elakad a lélegzetünk. A Második Köztársaság

újra és újra arról a kérdésről folyt a vita, hogy hetven évvel ezelőtt egy mindenre elszánt, erőszakra is kész diktátor rohant le egy védtelen népet, amely ezáltal Hitler első áldozatává vált, vagy 1938 márciusában egy hónapokon, sőt éveken át tartó folyamat utolsó és sokak által ujjongva fogadott lépése történt meg?

Ez a folyamat Hitler 1933. januári németországi hatalomátvétele után és az ausztriai viszonyok fényében a nemzetiszocialista mozgalom végzetes megerősödéséhez és a Führer növekvő csodálatához vezetett.

Mai válaszunk csak úgy hangozhat: is-is.

A német csapatok ausztriai bevonulása egyértelműen egy szószegő diktátor katonai agressziója volt. Ausztria nemzetközi jogi értelemben ennek az agressziónak lett az áldozata. Ausztriában máig nem feledjük, hogy a Népszövetségnél egyetlen országként Mexikó tiltakozott a nemzetközi jog megsértése miatt.

Ugyanakkor ezt az akciót, illetve agressziót jelentősen megkönnyítette a diktátor számára, sőt talán ebben a formában egyáltalán az tette lehetővé, hogy Ausztriában tekintélyes számú fanatikus nemzetiszocialista volt. Ehhez társult a szimpatizánsok még nagyobb száma, akik nem csak a bevonuló német csapatokat fogadták ujjongva, és nem csak Hitlert részesítették lelkes fogadtatásban a túlzsúfolt Heldenplatzon március 15-én, hanem egész Ausztriában horogkeresztes zászlókat feszítettek ki, és kifejezték, hogy milyen reményeket tápláltak az úgynevezett Harmadik Birodalommal szemben.

Mások, akik megrémültek, akik tudták vagy sejtették, hogy ennek a folyamatnak áldozatai lesznek, akik előre látták a háborút, akik menekülni próbáltak, akiket letartóztattak vagy öngyilkosságba hajszoltak, szintén nagy számban éltek, de akkoriban nem látták őket, és közülük sokan túl sem élték a történteket.

Más szavakkal: az anschluss napjaiban nem csak a lelkesedés, hanem a rémület és az undor is jelen volt. És az első naptól kezdve voltak tettesek és áldozatok.

Az úgynevezett anschluss hetven évvel ezelőtt nem úgy jött, mint derült égből villámcsapás, hanem messzire visszanyúló gyökerei voltak.

A legerősebben minden bizonnyal az Első Köztársaság politikai és ideológiai táborai közötti kibékíthetetlen ellentétek, a gazdasági válság, a szörnyű munkanélküliség, a kilátástalanság és a demokrácia és a parlamentarizmus lerombolása, ahogy az Ausztria jobb jövőjébe vetett hit hiánya is hozzájárult ehhez a folyamathoz.

Azt hiszem, a Heldenplatzon hetven évvel ezelőtt tapasztalt ujjongás jelenségét csak akkor lehet nagyjából megérteni, ha az 1938-at megelőző történésekkel is nyíltan és őszintén foglalkozunk.

Ezért támogatom, hogy használjuk ki a bennünket ezektől az eseményektől elválasztó jelentős, hetven és több évnyi időbeli távolságot, hogy önmagunk iránti elfogultság nélkül és a legnagyobb objektivitásra törekedve fokozott erőfeszítéseket tegyünk az anschluss előtti időszak, tehát az 1938 előtti évek feldolgozására.

Úgy gondolom, hogy történelmünk máig vitatott személyiségeiről és nagyon kínos fázisairól is tényszerű módon lehet és kell vitákat folytatni és az eltérő felfogások között hidakat építeni.

 

Hölgyeim és Uraim!

Nézetem szerint a történelmi tapasztalatokat felhasználó hídépítés a politika egyik legfontosabb feladata.

A Második Köztársaság sikere - és a több mint hat évtizedes békés fejlődés - nem utolsó sorban azon nyugszik, hogy 1945 után több építőmesterünk és hídépítőnk volt meghatározó szerepben a kormányban, a parlamentben és a szociális partnerek között, és hogy a Második Köztársaságban sok hidat sikerült felépíteni.

A politikai hídépítéshez szükséges legfontosabb tulajdonság az, hogy az ember tudja, mit várhat el a vele szemben ülőtől, a partnerétől és az ellenfelétől is. Ez nem csupán egy múltbeli tapasztalat, hanem tanulság is a jelen és a jövő számára. A képesség, hogy tudd, mit várhatsz el egy politikai partnerség keretei között - és általában a politikában - meghatározó jelentőségű.

 

Hölgyeim és Uraim!

Ma, hetven évvel 1938 márciusa és 63 évvel a háború vége után, Ausztria csodálatos, irigylésre méltó ország.

Nem hibátlan ország - olyan ugyanis nem létezik, mert hibátlan emberek sincsenek -, de olyan ország, amely sok területen kiváló teljesítményt mutat fel, amely tekintélyes helyet vívott ki magának Európában és a világon.

Erre az országra mindannyian büszkék lehetünk.

Ugyanakkor, ha manapság vannak is kellemetlen érzéseink a politikával kapcsolatban, akkor azzal komolyan kell foglalkoznunk és dolgoznunk kell a kiváltó okok megszüntetésén. Meg kell ugyanis akadályoznunk, hogy a kellemetlen érzés bizonyos problémák kezelésével kapcsolatban a demokrácia intézményével kapcsolatos kellemetlen érzéssé válhasson.

Ez leginkább tényleges munkával, meggyőző teljesítményekkel fog sikerülni. Kevesebb energiát kellene a konfliktusokra és a konfrontációra fordítanunk, mert ezáltal több energia áll majd rendelkezésre a konstruktív munkához.

Ez a mai közös múltidézés, amelyet megpróbálunk folytatni, éppen ebben fog bennünket megerősíteni.

Ha a múltba tekintünk, azt is láthatjuk, hogy minden diktatúra végeredményben megbukott - nem csupán a nemzetiszocialista diktatúra. És azt is, hogy a demokrácia él. Méghozzá az Európai Unió minden országában.

Ebből kell bizodalmat merítenünk Ausztria jövőjével és Európa jövőjével, a béke és a demokrácia Európájával kapcsolatban. Lássunk munkához.

 

Forrás: http://www.bundespraesident.at/newsdetail/artikel/gedenkveranstaltung-zum-70-jahrestag-des-anschlusses-oesterreichs-an-hitler-deutschland-am-12/
A hozzáférés ideje: 2013 szeptembere. A szerző fordítása.

 

Ezen a napon történt május 08.

1902

Martinique szigetén kitört a Mont Pelée vulkán. A vulkánkitörést kísérő jelenségek (láva, hamu, gázok) a pár kilométerrel távolabb fekvő...Tovább

1903

Paul Gauguin francia festő, van Gogh és Cézanne mellett a posztimpresszionizmus legnagyobb képviselője (*1848)Tovább

1912

A magyarországi eredetű Adolf Zukor Famous Players Film Company néven megalapítja a Paramount Pictures produkciós cég elődjét.Tovább

1918

Hollósy Simon magyar festőművész (*1857)Tovább

1930

A Hlinka vezette Szlovák Néppárt másodszor nyújtja be a szlovák autonómia tervezetét.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők