Habsburg Ottó és Kurt von Schuschnigg levélváltása,

1938. február–március

„Mi Ausztriában ma egy hatalmas szomszéd nyomásának vagyunk kitéve, aki létünket akarja megsemmisíteni. Ezért olyan hatalmakat kell keresnünk, amelyek ki tudják egyenlíteni ezt a nyomást. A választás csak a nyugati hatalmakra eshet, amelyek szimpátiával viseltetnek hazánk iránt. Igaz, hogy belső szerkezetük nem felel meg eszményeinknek, de ez a lenni vagy nem lenni kérdésének esetében nem játszhat szerepet. Természetesen a nyugati hatalmakhoz való elkerülhetetlen közeledésnek titokban kell maradnia, ameddig csak módunk van erre.”

Bevezető 

„Alles zu retten, muss alles gewagt werden."
Friedrich Schiller: Fiesco, negyedik felvonás, hatodik jelenet

Kevés politikus volt Európában, aki átkínlódta magát a több mint hétszáz oldalas Mein Kampfon, így tisztában volt vele, hogy a német nemzet szerencsétlenségének és saját ifjúkori sikertelenségének okát a Habsburg-házban látó Adolf Hitler háborúba fogja sodorni Európát, és ennek egyik első lépéseként Ausztria megsemmisítésére tör. Ez utóbbi szándék már a kétkötetes nemzetiszocialista program első (!) oldalán világossá válik. A náci vezető Ausztriának a „nagy német hazába" történő visszatérését egyetlen mondattal

: „az azonos vér közös birodalomba tartozik". A kevesek közé tartozott a huszonöt esztendős Habsburg Ottó, aki nem csupán megvette, de el is olvasta a náci alapvetést, bár Arany János és Petőfi minden bizonnyal kellemesebb lektűrnek bizonyult.

I. (IV.) Károly, a Monarchia utolsó uralkodójának legidősebb fia, akit Ausztria és Magyarország legitimista politikusai a dinasztia száműzése ellenére továbbra is trónörökösnek tartottak, 1938. február 16-ról 17-ére virradó éjjel, a belgiumi Steenokkerzeelben bezárkózott a szobájába, és

fogalmazott. A címzett a feldkirchi Stella Matutina jezsuita gimnázium egykori diákja, az osztrák tradíció és patriotizmus mellett hitet tevő Ostmärkische Sturmscharen (Ostmark Rohamosztagai) katolikus védszövetség vezetője, a monarchia visszaállításáért küzdő különböző királypárti szervezetekben is tagságot vállaló innsbrucki ügyvéd volt: Nem mellesleg a levél írásakor ő volt a náci Harmadik Birodalommal élethalálharcát vívó Ausztria szövetségi kancellárja, honvédelmi minisztere és az osztrák önállóságot hirdető Vaterländische Front (Hazafias Front) vezetője.

Ottó, aki inkognitóban részt vett Hitler egyik berlini nagygyűlésén is, és két alkalommal is visszautasította a Führerrel való találkozás lehetőségét, a nácik hatalomra jutásának napján hagyta el Németországot. A fiatal Habsburg úgy vélte, hogy a monarchia restaurációja nem csupán Közép-Európa megbékítéséhez és a térség gazdasági prosperitásához járulhatna hozzá, de segítségével talán megálljt lehetne parancsolni a nemzetiszocialista hegemón törekvéseknek is. Az osztrák nácik puccskísérlete és Engelbert Dollfuss kancellár meggyilkolása után a bécsi kancellári hivatal új ura, Kurt von Schuschnigg 1935 júliusában törvényt fogadtatott el a „Habsburg-Lotharingiai háznak az ország területéről való kiutasítása hatálytalanításáról és tulajdonának visszaszolgáltatásáról". A Habsburg-mítosz feléledését jelezte, hogy Ausztria hadserege újra a régi osztrák egyenruhákban és a régi rendfokozati jelzésekkel pompázott, az állami címer a császári kétfejű sasos címerre emlékeztetett, ismét divatba jöttek a történelmi indulók, állampolgári ismeretekből és Ausztria történetéből kötelező világnézeti és hazafias nevelést célzó előadásokat és vizsgákat írtak elő a diákoknak, Ferenc József szobrának felállítására állami szintű gyűjtés indult. Az osztrákok egy része a császárságtól nem csupán a régi Ausztria legalább részbeni feltámasztását várta, hanem azt is meggyőződéssel vallotta, hogy a monarchia a gazdasági bajokra is gyógyírt fog jelenteni. Ma már tudjuk, Ottónak még három évtizedet kellett várnia a hazatérésre, és az anyagi igazságszolgáltatás problémáját máig görgeti maga előtt az osztrák állam, amely remek bevételi forrást lát a hajdanvolt birodalom máig fennmaradt tradícióiban és kulisszáiban.

Az egyre erősödő - Ausztria függetlensége mellett tömegdemonstrációkon is hitet tevő osztrák monarchisták reménysége - Habsburg Ottó folyamatos kapcsolatban állt a kancellárral, sőt 1935 szeptemberében a francia elzászi Mulhouse-ban, 1936 nyarán Genfben, végül 1937 januárjában szintén a svájci Einsiedelnben személyesen is találkoztak, de a titkos találkozók egyre feszültebb légkörben zajlottak. A kancellár az udvariassági gesztusnak is tekintett beszélgetéseken a külföld nagyrészt (ugyanakkor Németország és a kisantant államainak határozott) elutasító álláspontja miatt kezdettől óvta a főherceget a túlzott várakozásoktól, a kezdeti bizonyos fokú optimizmusa egyértelműen a restauráció adott pillanatban történő elutasítása felé tendált.

Eközben Németország mindent elkövetett az anschluss nélküli anschluss, Ausztria belső felőrlése érdekében. A húszas évek óta zajló gazdasági behatolás és az illegális osztrák nácik terrorcselekményei árnyékában 1936. július 11-én Schuschnigg a német nyomás enyhítése és az időnyerés céljával egyezményt kötött Hitlerrel a két független német állam együttműködéséről. Majd - miközben Werner von Blomberg birodalmi védelmi miniszter irányításával javában folyt az Ausztria elleni fegyveres intervenció előkészítése - 1938. február 12-én a náci vezető Berchtesgadenban konkretizálta, mit is ért együttműködés alatt: teljes alárendelődést követelt. Bécsi képviselője az a Franz von Papen volt, aki az osztrák sajtó egy részének találó

szerint „cilinderben és fehér kesztyűben folytatta azt, amit a nácik revolverrel és pokolgéppel csináltak".

 


A Habsburgok visszatérése Ausztriába

(Lidové Noviny, 1935. július 18.)
A kép felirata:
„Ó, Istenem, micsoda megtiszteltetés, Őcsászári Fenségek,
fáradjanak beljebb, talán mégiscsak el tudjuk látni Önöket!”

Ottót Schuschnigg Friedrich Wiesner, a hazai legitimisták vezetője útján tájékoztatta a fejleményekről. A főherceg meg volt győződve arról, hogy sem a kormányban, sem bármiféle ellenállási csoportban nincs meg a szükséges bázis, és hogy az aktív monarchisták számáról kissé „kozmetikázott"

kapott. Azzal is tisztában volt, hogy külföldről nehéz megítélni a helyzetet, és már a hazai legitimisták 1938. februári elnökségi ülése is elveszettnek látta Ausztria , ennek ellenére a legkisebb esélyt is meg kívánta ragadni a „jobb németség" otthonául szolgáló osztrák állam, illetve a „katolicizmus utolsó védőbástyájának" megmentése érdekében. Mottója kedvelt vadászmondása volt: „Nicht geschossen ist auch gefehlt!" Azaz: Nem lőni ugyanaz, mint mellélőni. Mire azonban a tettre kész, a nemzeti ellenállást akár kancellárként is vezetni akaró Habsburg levele Schuschnigg kezébe került, már lezajlott egy kormányátalakítás: az új belügyminisztert Arthur Seyß-Inquartnak hívták. Majd újabb hét telt el, mire a kancellár a választ megírta.

Ottó

volt, hogy „először: széles bázisra állítani a kormányt és másodszor: védekezni!" Azaz, egyrészt bevonni az ellenállásba a náciellenes erőket, a szociáldemokratákat, a szakszervezeteket és a kisgazda-paraszti réteget, illetve - a győzelem reménye nélkül, de - a felfegyverzett munkás-, legitimista védelmi osztagokkal és az újjászervezés alatt lévő Heimwehr-szervezetekkel kiegészült katonai erővel védekezni, hogy Ausztriának joga legyen az újjászületésre a háborút követő békekötéskor. Mindezt, ha a helyzet úgy kívánja, az ő vezetésével. Nem császárként, hanem Wilhelm Miklas szövetségi elnök által kinevezett kancellárként. Talán a levelet is neki kellett volna írnia.

Az esetleges, a fegyveres ellenállás felelősségét is vevő új kormány megalakítását Ausztriában senki sem vállalta. Az erről értesülő Ottó, bízva abban, hogy a nagyhatalmak, de legalább a franciák egy fenyegető világháború árnyékában fokozódó megértést tanúsítanak a nyugodt fejlődés zálogaként kezelt restaurációs elképzelések iránt, és abban, hogy a jogfolytonossághoz ragaszkodó angolok semlegessége és a kisantant államainak lecsendesítése is biztosítható, nem maradt tétlen. Valójában egy „öngyilkos akciót" próbált szervezni Ausztria megmentésére, mert - egy későbbi

szerint - afelől kétsége sem volt, hogy lépéséért még abban az évben az életével fizetett volna.

Elfogadhatjuk Schuschnigg véleményét, aki a levélváltást „a forrpontig fokozott feszültség egyértelmű kifejezésének" tartotta, amely „minden nemzetközi jegyzőkönyvnél világosabban"

a bizonytalan jövő miatti kétségbeesést. Mint ismeretes, a kancellár nem fogadta meg „Őfelsége" tanácsait, bár Ottó levele minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy kétségek közt gyötrődve az állam függetlenségéről kiírt népszavazással próbált időt nyerni. Ez azonban csak az állam és kormányfőjének „utolsó dacreakciója" volt, „az utolsó gigantikus tűzijáték, amely sisteregve kialudt, mielőtt felröppent volna a [popup title="földről"." format="Default click" activate="click" close text="BROOK-SHEPHERD, GORDON: Habsburg Ottó. Életrajz. [Miskolc], 2003. 193."] Schuschnigg végül lemondott, és Ausztria ellenállás nélkül adta meg magát. Bár a kancellár kedvelt mondása volt, hogy , ezt a lapot nem akarta kijátszani, mert egyrészt nem akarta, hogy , másrészt Habsburg Miksa, a szerencsétlen sorsú mexikói császár árnyéka is . Schuschnigg utolsó beszédét követően a rádióban Joseph Haydn C-dúr „Császár" vonósnégyesének II., a „Gotterhalte" variációit tartalmazó tétele hangzott fel. Az 1797-ben bemutatott kvartett 1938-ban - új szöveggel - a náci Németország nemzeti volt.

Hellmut Andics szerint egy lelkesedéstől égő, a korlátokat az elképzelése igazságát keresve feszegető schilleri ifjú és a politikatudományok hűvös, az elméletek elégtelenségét a gyakorlatban kipróbálni kényszerülő professzora állt szemben az anschluss előtti

. Habsburg Ottó a háború után - anélkül, hogy Schuschnigg becsületességét és bátorságát kétségbe vonta volna - visszautasította a volt kancellár próbálkozásait, hogy vitassák meg egykori : „Nem szeretem, ha a tábornokok, akik egy csatát elvesztettek, és már nem is szolgálnak a hadseregben, utólag a homokban újra eljátsszák az elveszített háborút. Az Ön játékát már lejátszották, az enyémet nem. Nem szeretnék vitatkozni önnel, mert nem tudjuk, hogy mi történt volna, hogyha az én játékomat, az én politikai koncepciómat valósítottuk volna meg."

Ezen a napon történt január 27.

1944

A szovjet Vörös Hadsereg áttöri Leningrád több mint 2 éve tartó német blokádját.Tovább

1945

A szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja a birkenaui és auschwitzi koncentrációs táborokat.Tovább

1967

Több mint 60 ország képviselője aláírja az Atomcsend-EgyezménytTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő