Habsburg Ottó és Kurt von Schuschnigg levélváltása,

1938. február–március

„Mi Ausztriában ma egy hatalmas szomszéd nyomásának vagyunk kitéve, aki létünket akarja megsemmisíteni. Ezért olyan hatalmakat kell keresnünk, amelyek ki tudják egyenlíteni ezt a nyomást. A választás csak a nyugati hatalmakra eshet, amelyek szimpátiával viseltetnek hazánk iránt. Igaz, hogy belső szerkezetük nem felel meg eszményeinknek, de ez a lenni vagy nem lenni kérdésének esetében nem játszhat szerepet. Természetesen a nyugati hatalmakhoz való elkerülhetetlen közeledésnek titokban kell maradnia, ameddig csak módunk van erre.”

Bevezető 

„Alles zu retten, muss alles gewagt werden."
Friedrich Schiller: Fiesco, negyedik felvonás, hatodik jelenet

Kevés politikus volt Európában, aki átkínlódta magát a több mint hétszáz oldalas Mein Kampfon, így tisztában volt vele, hogy a német nemzet szerencsétlenségének és saját ifjúkori sikertelenségének okát a Habsburg-házban látó Adolf Hitler háborúba fogja sodorni Európát, és ennek egyik első lépéseként Ausztria megsemmisítésére tör. Ez utóbbi szándék már a kétkötetes nemzetiszocialista program első (!) oldalán világossá válik. A náci vezető Ausztriának a „nagy német hazába" történő visszatérését egyetlen mondattal

: „az azonos vér közös birodalomba tartozik". A kevesek közé tartozott a huszonöt esztendős Habsburg Ottó, aki nem csupán megvette, de el is olvasta a náci alapvetést, bár Arany János és Petőfi minden bizonnyal kellemesebb lektűrnek bizonyult.

I. (IV.) Károly, a Monarchia utolsó uralkodójának legidősebb fia, akit Ausztria és Magyarország legitimista politikusai a dinasztia száműzése ellenére továbbra is trónörökösnek tartottak, 1938. február 16-ról 17-ére virradó éjjel, a belgiumi Steenokkerzeelben bezárkózott a szobájába, és

fogalmazott. A címzett a feldkirchi Stella Matutina jezsuita gimnázium egykori diákja, az osztrák tradíció és patriotizmus mellett hitet tevő Ostmärkische Sturmscharen (Ostmark Rohamosztagai) katolikus védszövetség vezetője, a monarchia visszaállításáért küzdő különböző királypárti szervezetekben is tagságot vállaló innsbrucki ügyvéd volt: Nem mellesleg a levél írásakor ő volt a náci Harmadik Birodalommal élethalálharcát vívó Ausztria szövetségi kancellárja, honvédelmi minisztere és az osztrák önállóságot hirdető Vaterländische Front (Hazafias Front) vezetője.

Ottó, aki inkognitóban részt vett Hitler egyik berlini nagygyűlésén is, és két alkalommal is visszautasította a Führerrel való találkozás lehetőségét, a nácik hatalomra jutásának napján hagyta el Németországot. A fiatal Habsburg úgy vélte, hogy a monarchia restaurációja nem csupán Közép-Európa megbékítéséhez és a térség gazdasági prosperitásához járulhatna hozzá, de segítségével talán megálljt lehetne parancsolni a nemzetiszocialista hegemón törekvéseknek is. Az osztrák nácik puccskísérlete és Engelbert Dollfuss kancellár meggyilkolása után a bécsi kancellári hivatal új ura, Kurt von Schuschnigg 1935 júliusában törvényt fogadtatott el a „Habsburg-Lotharingiai háznak az ország területéről való kiutasítása hatálytalanításáról és tulajdonának visszaszolgáltatásáról". A Habsburg-mítosz feléledését jelezte, hogy Ausztria hadserege újra a régi osztrák egyenruhákban és a régi rendfokozati jelzésekkel pompázott, az állami címer a császári kétfejű sasos címerre emlékeztetett, ismét divatba jöttek a történelmi indulók, állampolgári ismeretekből és Ausztria történetéből kötelező világnézeti és hazafias nevelést célzó előadásokat és vizsgákat írtak elő a diákoknak, Ferenc József szobrának felállítására állami szintű gyűjtés indult. Az osztrákok egy része a császárságtól nem csupán a régi Ausztria legalább részbeni feltámasztását várta, hanem azt is meggyőződéssel vallotta, hogy a monarchia a gazdasági bajokra is gyógyírt fog jelenteni. Ma már tudjuk, Ottónak még három évtizedet kellett várnia a hazatérésre, és az anyagi igazságszolgáltatás problémáját máig görgeti maga előtt az osztrák állam, amely remek bevételi forrást lát a hajdanvolt birodalom máig fennmaradt tradícióiban és kulisszáiban.

Az egyre erősödő - Ausztria függetlensége mellett tömegdemonstrációkon is hitet tevő osztrák monarchisták reménysége - Habsburg Ottó folyamatos kapcsolatban állt a kancellárral, sőt 1935 szeptemberében a francia elzászi Mulhouse-ban, 1936 nyarán Genfben, végül 1937 januárjában szintén a svájci Einsiedelnben személyesen is találkoztak, de a titkos találkozók egyre feszültebb légkörben zajlottak. A kancellár az udvariassági gesztusnak is tekintett beszélgetéseken a külföld nagyrészt (ugyanakkor Németország és a kisantant államainak határozott) elutasító álláspontja miatt kezdettől óvta a főherceget a túlzott várakozásoktól, a kezdeti bizonyos fokú optimizmusa egyértelműen a restauráció adott pillanatban történő elutasítása felé tendált.

Eközben Németország mindent elkövetett az anschluss nélküli anschluss, Ausztria belső felőrlése érdekében. A húszas évek óta zajló gazdasági behatolás és az illegális osztrák nácik terrorcselekményei árnyékában 1936. július 11-én Schuschnigg a német nyomás enyhítése és az időnyerés céljával egyezményt kötött Hitlerrel a két független német állam együttműködéséről. Majd - miközben Werner von Blomberg birodalmi védelmi miniszter irányításával javában folyt az Ausztria elleni fegyveres intervenció előkészítése - 1938. február 12-én a náci vezető Berchtesgadenban konkretizálta, mit is ért együttműködés alatt: teljes alárendelődést követelt. Bécsi képviselője az a Franz von Papen volt, aki az osztrák sajtó egy részének találó

szerint „cilinderben és fehér kesztyűben folytatta azt, amit a nácik revolverrel és pokolgéppel csináltak".

 


A Habsburgok visszatérése Ausztriába

(Lidové Noviny, 1935. július 18.)
A kép felirata:
„Ó, Istenem, micsoda megtiszteltetés, Őcsászári Fenségek,
fáradjanak beljebb, talán mégiscsak el tudjuk látni Önöket!”

Ottót Schuschnigg Friedrich Wiesner, a hazai legitimisták vezetője útján tájékoztatta a fejleményekről. A főherceg meg volt győződve arról, hogy sem a kormányban, sem bármiféle ellenállási csoportban nincs meg a szükséges bázis, és hogy az aktív monarchisták számáról kissé „kozmetikázott"

kapott. Azzal is tisztában volt, hogy külföldről nehéz megítélni a helyzetet, és már a hazai legitimisták 1938. februári elnökségi ülése is elveszettnek látta Ausztria , ennek ellenére a legkisebb esélyt is meg kívánta ragadni a „jobb németség" otthonául szolgáló osztrák állam, illetve a „katolicizmus utolsó védőbástyájának" megmentése érdekében. Mottója kedvelt vadászmondása volt: „Nicht geschossen ist auch gefehlt!" Azaz: Nem lőni ugyanaz, mint mellélőni. Mire azonban a tettre kész, a nemzeti ellenállást akár kancellárként is vezetni akaró Habsburg levele Schuschnigg kezébe került, már lezajlott egy kormányátalakítás: az új belügyminisztert Arthur Seyß-Inquartnak hívták. Majd újabb hét telt el, mire a kancellár a választ megírta.

Ottó

volt, hogy „először: széles bázisra állítani a kormányt és másodszor: védekezni!" Azaz, egyrészt bevonni az ellenállásba a náciellenes erőket, a szociáldemokratákat, a szakszervezeteket és a kisgazda-paraszti réteget, illetve - a győzelem reménye nélkül, de - a felfegyverzett munkás-, legitimista védelmi osztagokkal és az újjászervezés alatt lévő Heimwehr-szervezetekkel kiegészült katonai erővel védekezni, hogy Ausztriának joga legyen az újjászületésre a háborút követő békekötéskor. Mindezt, ha a helyzet úgy kívánja, az ő vezetésével. Nem császárként, hanem Wilhelm Miklas szövetségi elnök által kinevezett kancellárként. Talán a levelet is neki kellett volna írnia.

Az esetleges, a fegyveres ellenállás felelősségét is vevő új kormány megalakítását Ausztriában senki sem vállalta. Az erről értesülő Ottó, bízva abban, hogy a nagyhatalmak, de legalább a franciák egy fenyegető világháború árnyékában fokozódó megértést tanúsítanak a nyugodt fejlődés zálogaként kezelt restaurációs elképzelések iránt, és abban, hogy a jogfolytonossághoz ragaszkodó angolok semlegessége és a kisantant államainak lecsendesítése is biztosítható, nem maradt tétlen. Valójában egy „öngyilkos akciót" próbált szervezni Ausztria megmentésére, mert - egy későbbi

szerint - afelől kétsége sem volt, hogy lépéséért még abban az évben az életével fizetett volna.

Elfogadhatjuk Schuschnigg véleményét, aki a levélváltást „a forrpontig fokozott feszültség egyértelmű kifejezésének" tartotta, amely „minden nemzetközi jegyzőkönyvnél világosabban"

a bizonytalan jövő miatti kétségbeesést. Mint ismeretes, a kancellár nem fogadta meg „Őfelsége" tanácsait, bár Ottó levele minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy kétségek közt gyötrődve az állam függetlenségéről kiírt népszavazással próbált időt nyerni. Ez azonban csak az állam és kormányfőjének „utolsó dacreakciója" volt, „az utolsó gigantikus tűzijáték, amely sisteregve kialudt, mielőtt felröppent volna a [popup title="földről"." format="Default click" activate="click" close text="BROOK-SHEPHERD, GORDON: Habsburg Ottó. Életrajz. [Miskolc], 2003. 193."] Schuschnigg végül lemondott, és Ausztria ellenállás nélkül adta meg magát. Bár a kancellár kedvelt mondása volt, hogy , ezt a lapot nem akarta kijátszani, mert egyrészt nem akarta, hogy , másrészt Habsburg Miksa, a szerencsétlen sorsú mexikói császár árnyéka is . Schuschnigg utolsó beszédét követően a rádióban Joseph Haydn C-dúr „Császár" vonósnégyesének II., a „Gotterhalte" variációit tartalmazó tétele hangzott fel. Az 1797-ben bemutatott kvartett 1938-ban - új szöveggel - a náci Németország nemzeti volt.

Hellmut Andics szerint egy lelkesedéstől égő, a korlátokat az elképzelése igazságát keresve feszegető schilleri ifjú és a politikatudományok hűvös, az elméletek elégtelenségét a gyakorlatban kipróbálni kényszerülő professzora állt szemben az anschluss előtti

. Habsburg Ottó a háború után - anélkül, hogy Schuschnigg becsületességét és bátorságát kétségbe vonta volna - visszautasította a volt kancellár próbálkozásait, hogy vitassák meg egykori : „Nem szeretem, ha a tábornokok, akik egy csatát elvesztettek, és már nem is szolgálnak a hadseregben, utólag a homokban újra eljátsszák az elveszített háborút. Az Ön játékát már lejátszották, az enyémet nem. Nem szeretnék vitatkozni önnel, mert nem tudjuk, hogy mi történt volna, hogyha az én játékomat, az én politikai koncepciómat valósítottuk volna meg."

Ezen a napon történt szeptember 17.

1939

A szovjet hadsereg betör Lengyelországba és elfoglalja annak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területeit (a Molotov–Ribbentrop-paktum...Tovább

1963

Elindul a Malév első Európán kívüli járata Kairóba, athéni közbülső leszállással Il–18-as típusú gépekkel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő