Habsburg Ottó és Kurt von Schuschnigg levélváltása,

1938. február–március

„Mi Ausztriában ma egy hatalmas szomszéd nyomásának vagyunk kitéve, aki létünket akarja megsemmisíteni. Ezért olyan hatalmakat kell keresnünk, amelyek ki tudják egyenlíteni ezt a nyomást. A választás csak a nyugati hatalmakra eshet, amelyek szimpátiával viseltetnek hazánk iránt. Igaz, hogy belső szerkezetük nem felel meg eszményeinknek, de ez a lenni vagy nem lenni kérdésének esetében nem játszhat szerepet. Természetesen a nyugati hatalmakhoz való elkerülhetetlen közeledésnek titokban kell maradnia, ameddig csak módunk van erre.”

Végül néhány továbbgondolásra érdemes megjegyzést szeretnék fűzni a levelekhez:

•·     A dokumentumokat azért érdemes szóról szóra közölni, mert azokat sokszor félreértelmezték, mondataikat az összefüggésekből kiragadva és lerövidítve idézték.

•·     Azt Ottó sosem tagadta, hogy az anschluss előtt „restaurációs szellemben" dolgozott Ausztria megszállásának elhárításáért és úgy vélte, hogy egészen 1938. március 11-éig

. Ausztria katolikus hivatásrendi szövetségi államában több alkalom és több „technikai megoldás" is kínálkozott a visszatérésre. Már az 1934 februárjában kirobbant polgárháború kaotikus légkörében is többen biztatták Ottót arra, hogy meglepetésszerűen térjen haza. Aztán a Dollfuss elleni merénylet után formálódó angol-francia-olasz ún. stresai front árnyékában is úgy tűnt, hogy elérkezett a cselekvés ideje. Az 1936. július 11-én aláírt német-osztrák egyezmény okozta kábulatból ocsúdva is szervezkedtek a legitimisták - azonban minden reményük az a Benito Mussolini volt, aki az abesszin konfliktus után másodhegedűs szerepre kényszerült Hitler mögött. Ettől függetlenül még 1938 januárjában is szóba került a váratlan hazatérés szükségessége, abban bízva, hogy Ausztria szükséghelyzetében a nemzetiszocializmus ellenfelei felsorakoznának az ország ősi dinasztiájának sarja mögött. Felmerült, hogy apja, I. (IV.) Károly hamvainak a kapucinusok bécsi templomában tervezett újratemetésén cserélje Ottó fekete kalapját a császári koronára. A legitimisták ki akarták használni az államforma kérdését nyitva hagyó hivatásrendi alkotmány azon rendelkezését, hogy a szövetségi elnököt az ország polgármesterei közvetlenül választják. Ilyen módon az osztrák települések egyharmadában díszpolgári címmel rendelkező fiatal Habsburg egy konzervatív alapokon nyugvó, berendezkedést is megfelelő kezdő lépésnek tekintett. Tehát az a tény, hogy a fennálló alkotmánnyal összhangban, a szövetségi elnök által kinevezett kancellárként is vállalta volna a hatalom átvételét, pusztán technikai kérdés. Levelét „Ausztria legitim császáraként" jegyezte, a „császárához hű férfihoz" címezte, és csak a nagyhatalmak részéről várható „hosszadalmas elismertetési eljárás" okán nem kívánta a monarchia azonnali restaurációját. Ráadásul Ausztria ekkor már négy éve nem köztársaság, pusztán szövetségi állam volt. Ezzel kapcsolatban Ottó később így „Az államforma magában véve nem számít sokat; az állam tartalma az, ami számít, és azt kell szolgálnunk."

•·     Schuschnigg levelében folyamatosan a restauráció lehetetlenségéről beszél. Nem véletlenül. Monarchistaként ezen dolgozott. 1936 novemberében nem hivatalos memorandumot juttatott el Mussolininek, amelyben - a legitimista szervezetekkel egybehangzóan - Ausztria végleges stabilizálását garantáló lépésnek nevezte a restaurációt. Az emlékirat a monarchia bevezetésének előnyei közé sorolja, hogy annak „hagyományos, de el nem használódott autoritása" képes lesz megnyerni - a radikális nemzetiszocialistákon és a kommunistákon kívül - minden, az állam önállóságát igenlő erőt, köztük a mérsékelt szociáldemokratákat is. A „katolikus, de nem klerikális", a korrupció ellen fellépő, a hivatásrendi alkotmányt megreformáló, egységes eszmeiséget képviselő és egy célért dolgozó új állam megvédi Ausztria függetlenségét, de

. Sőt, Schuschnigg ennél is tovább ment. Miután Ottóval Svájcban egyeztetett a „restaurációs előkészületekről", illetve agresszív német fellépés esetén a fegyveres ellenállás szándékáról, 1937. február 23-án azzal sokkolta a bécsi látogatáson tartózkodó Konstantin Freiherr von Neurathot, hogy „Ausztriában a régi uralkodóház nagyon kedvelt és a monarchia visszatérése lenne a legjobb lehetőség, hogy a belpolitikai helyzet konszolidálását elérjük". Ugyanakkor biztosította a német birodalmi külügyminisztert, hogy kapcsolatba lépnek Berlinnel egy küszöbön álló akció esetén, de azt nem adta írásba, hogy egyszersmind a Német Birodalom előzetes jóváhagyását is fogják. Schuschnigg úgy vélte, hogy a restaurációs kérdést a németek fújták fel a kisantant államainak megnyerése és a nyugati hatalmak megtévesztése céljából, holott az „tényszerűleg nem igazolható, és soha nem merült fel valójában". A fentiek fényében azonban - még, ha a német propaganda szerepét nem is tagadhatjuk - állításának második fele nehezen fogadható el. Schuschnigg a monarchia visszaállítását pozitív eszmei célnak és „politikája lényegi elemének" . Folyamatosan kacérkodott a restauráció ötletével, mert - mint azt Robert Gilbert Vansittart báró, angol külügyminiszter 1935 júliusában - „egyszerűen már nincs semmi más, amit meg lehetne próbálni". Edmund Glaise-Horstenau, Schuschnigg kormányának nácibarát tárca nélküli minisztere úgy a kancellárról Rudnay Lajos báró, magyar követ előtt, hogy annak „három komplexe van; az egyik a katolikus, a másik a legitimista, a harmadik a német. De ezen három komplex összeegyeztetése kétes dolog".

•·     A kancellár válaszában egy szóval sem tér ki a szociáldemokraták bevonásának szükségességére, nem beszél az ellenállásról, és a nyugati hatalmakhoz való közeledésről is csak egy mondatban nyilvánít véleményt. Inkább úgy tűnik, rezignáltan beletörődött abba, hogy Ausztria kénytelen lesz meghátrálni az erőszak előtt. A nemzeti erők széles koalíciójának megteremtésére Schuschnigg csak kései, félénk kísérletet tett. Utolsó kormányának a legitimistákhoz közelálló Ludwig Adamowich, az igazságügyi tárca gazdája mellett a szociáldemokrata Adolf Watzek, szociális államtitkár is tagja lett. Ráadásul az a

maradt a honvédelmi államtitkár, aki Ottóval is kapcsolatban állt és a fegyveres ellenállás híve volt. Az anschluss után a tábornok a Gestapo egyik első áldozata lett. A kancellár később úgy , hogy „talán tényleg jobb lett volna rábíznia császárra a dolgokat, talán sikerült volna valami. Bár kétlem, hogy a szocialisták együttműködtek volna". Schuschnigg azokról a baloldaliakról beszélt, akik alig több mint egy hónap alatt egymillió, a hitleri zsarolási kísérletekkel szembeni kormányzati kitartást támogató aláírást gyűjtöttek össze. Ottó - egyetértésben Schuschniggal - Dollfussnak a köztársaságot egy fokozatos államcsínnyel megfojtó, konzervatív-katolikus-autoriter rendszere, a világ első, bár végül nagyrészt papíron maradt keresztény, a XIII. Leó Rerum novarum és XI. Pius Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklikáinak hívó szavát követő hivatásrendi állama mellett tett hitet. A Vatikánnal konkordátumot is kötött Ausztriában a keresztényszociális politikai elit belső meggyőződése, a nácikkal való megegyezés lehetetlensége és Mussolini befolyása mellett a baloldallal való együttműködéshez szükséges politikai akarat hiánya eredményezte a korporatív orientációt. Kérdéses, hogy ez a kurzus mennyiben lett volna képes demokratizálódásra. Persze az sem feledhető, hogy az 1934-ben kivégzett szociáldemokraták halálos ítéletét aláíró igazságügy-minisztert Kurt von Schuschniggnak hívták, aki 1938-ban is ebben a polgárháborús légkörben kormányzott. A Hitler kelet felé terelésében érdekelt és a hivatásrendi Ausztriáért háborút nem vállaló nyugati hatalmak megnyerése is nehéz feladat lett volna, ráadásul Schuschnigg a náci birodalommal akart megállapodni, mert - ahogy erről a Gestapónak írt írásos vallomásában beszámolt - mindig az „idegen mankókra támaszkodó" németellenes monarchiát.

•·     Ottó a kancellárral folytatott titkos megbeszéléseken határozottan visszautasította azt is, hogy a bécsi visszatérés megkönnyítése érdekében lemondjon a magyar trónról. „Hogyan bíznának bennem az osztrákok, ha elárulnám magyar híveimet?" -

a kérdést. Pethő Sándor „A magyar Capitoliumon" című munkájában azt a legitimisták szemére, hogy „sohasem merték őszintén bevallani", hogy a tervezett nemzeti királyság az osztrák-magyar kapcsolatok újjáélesztését is jelentené, ami „nemzeti és európai érdek". Gratz Gusztáv, egykori külügyminiszter pedig 1934 augusztusában úgy vélekedett, hogy a restauráció nem jelenti egyszersmind az erőszakos revíziót is, csupán növelheti (a Népszövetség alapokmányának 19. §-a értelmében) a békés revíziós megoldások . Az osztrák és a magyar állam vezetői egy közös, a restaurációt elutasító praktikus szempontot gyakran hangoztattak: egy tapasztalatlan király mellett annak nagyszámú családjáról is, a több tucatnyi főhercegről is gondoskodni kellett volna. Csak ezután emlegették azt a nem mellékes tényezőt, hogy Németország és a kisantant államai a restaurációt.

•·     Érdemes megemlíteni azt is, hogy a legitimisták a kormány által állandóan ismételgetett „nem aktuális" kifejezést „szabadon értelmezhető" szónak tartották az

. Tehát nem csupán a fennálló külpolitikai keretfeltételek megváltoztatásáért harcoltak, hanem a is. Eközben hajlamosak voltak arra is, hogy a különböző politikai értékelésekből csak azt hallják ki, ami a saját álláspontjukat igazolta. Amikor Theodor Hornbostel, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője 1937 áprilisában azt , hogy a restauráció megvalósításánál „belpolitikailag nem mutatkoznának nehézségek", de „az elképzelés külpolitikailag pillanatnyilag kizárt", akkor a mondat első felét lelkesen üdvözölték, a második tagmondatból pedig a pillanatnyilag szóra helyezték a hangsúlyt. Egyébiránt ha valaki, akkor Hornbostel minden bizonnyal tisztában lehetett a bel- és külpolitikai esélyekkel. Kerekes Lajos, a bécsi Collegium Hungaricum egykori történész-igazgatója, egyben az állambiztonság titkos munkatársa levéltári kutatásai alapján azt a osztotta meg feletteseivel, hogy a két világháború közötti osztrák hírszerzés valamennyi szála Hornbostel, az egykori budapesti osztrák követ kezében futott össze.

•·     A dinasztia és a legitimisták ausztriai elfogadottságával kapcsolatban két forrást érdemes idézni. Ernst Rüdiger Starhemberg, a Heimwehr és a Vaterländische Front szövetségi vezetője, belügyminiszter és alkancellár

„Ausztriában senkinek sincs kedve, hogy a Habsburgokért a barikádokra menjen, azonban ellenük sem fog senki a barikádokra menni!" A már említett Hornbostel pedig úgy vélte, hogy „a császárt megfelelő előkészítéssel [...] belpolitikai szemszögből, be lehetne hozni Bécsbe, de éppúgy lehetne megfelelő propagandával Bécs határában bejövetelét fegyveresen ". A restauráció megítélésével kapcsolatban van olyan álláspont, mely szerint 20% támogatta, ugyanennyi ellenezte a monarchia helyreállítását, a maradék pedig - mint általában - közömbösen a kérdés iránt. Összességében a legitimista mozgalom az osztrák első köztársaság történetében sohasem vált igazi, hatékony tömegmozgalommá. Nem tudott olyan méretűvé válni, hogy döntő tényezőként tudjon fellépni. A pillanatnyi reálpolitikai megfontolások nem engedték érvényre juttatni a lakosság egy részében és a hatalmat gyakorlók tudatalattijában levő latens tradicionalista-monarchista érzületet.

•·     Habsburg-párti

szerint a kancellár „sértő módon kioktatta", és „puccsszerű hatalomátvételi kísérlettel gyanúsította meg" Ottót, amikor arra hívta fel a figyelmét, hogy a szövetségi kancellár kinevezése az elnök jogkörébe tartozik. Pedig a kancellár „legnagyobb alázattal" tett megjegyzése úgy is értelmezhető, hogy jelezni kívánta: valójában nem ő a levél valódi címzettje. Wilhelm Miklas szövetségi elnök 1918 novemberében egyetlen keresztényszociális képviselőként szavazott az anschluss és Német-Ausztria ellen. A konzervatív politikai katolicizmus egyik vezéralakjaként kitartott a monarchikus államforma, illetve legalábbis az államformáról szóló népszavazás szükségessége . 1936-ban úgy , hogy úgy érzi magát hivatalában, mint „Ausztria ősi urának valamiféle intézője". Miklas, aki az önálló állam utolsó óráiban az állami ellenállás szimbolikus alakjaként küzdött az anschluss ellen, mérlegelhette volna egy új, tiszta lappal induló kormány, vagy legalább egy új kormányfő kinevezését. Persze, az államfő esetleges lépése önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy Ottó maga mögé állítsa az önállóságot pártoló erőket. Mindenesetre Helmut Wohnout, a kérdés osztrák szakértője „nyitott marad az a kérdés, hogy Schuschnigg a legitimizmus mögött álló belpolitikailag releváns szimpátiapotenciált a külpolitikai keretfeltételek ellenére nem tudta-e volna hatékonyabban bevetni az osztrák függetlenségi akarat megerősítése érdekében".

•·     Mindezek alapján úgy

, Ottó és Schuschnigg „az alkotmányos újjáépítést és újrakezdést lehetővé tevő közös nevezőnek" tekintették a monarchia helyreállítását, és a két politikus között a restauráció időpontjának megválasztása és a visszatérés adott pillanatban történő megvalósításának kül- és belpolitikai esélyei kapcsán volt vita. A kancellár úgy , hogy a visszatérés csak „egy lassú érési folyamat után" történhet meg, és „egy monarcha [...] tud várni". A belgiumi Evére repülőterén készen álltak a Királyi Belga Aero Club gépei, hogy Ottót és kíséretét a legkisebb ellenállás hírére Ausztriába repítsék. A Habsburg főherceg később arra a kérdésre, hogy miért nem tért vissza a hivatalban lévő kormány hozzájárulásának hiányában is, így : „Ausztria süllyedő hajó volt, amelyet, ha valahogy egyáltalán, csak úgy lehetett volna megmenteni, ha minden hazafias erő egy csónakban evez". Végül tehát sem Schuschnigg, a határozottságnak (vagy kalandvágynak?) híján lévő kancellár, sem - anyjával, Zita királynéval folytatott heves vitája után, aki apja sorsára figyelmeztette - Ottó, a hatalom nélküli trón(ön)jelölt nem állította kész tények elé a világot. Aki így tett, ezt már másfél évtizeddel korábban, a landsbergi börtönben papírra vetette. Hitler a bécsi Heldenplatzon elmondott azzal kezdte, hogy a bukott osztrák hivatásrendi rezsim és a legitimisták „úgynevezett függetlenségi", a nagynémet egység és a „német jövő" útjában álló programja helyett új missziót ígért Ausztria népének.

Ezen a napon történt július 30.

1919

Román csapatok átkelnek a Tiszán, és megindulnak Budapest felé. Két nap múlva elbukik a Magyar Tanácsköztársaság.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők