Habsburg Ottó és Kurt von Schuschnigg levélváltása,

1938. február–március

„Mi Ausztriában ma egy hatalmas szomszéd nyomásának vagyunk kitéve, aki létünket akarja megsemmisíteni. Ezért olyan hatalmakat kell keresnünk, amelyek ki tudják egyenlíteni ezt a nyomást. A választás csak a nyugati hatalmakra eshet, amelyek szimpátiával viseltetnek hazánk iránt. Igaz, hogy belső szerkezetük nem felel meg eszményeinknek, de ez a lenni vagy nem lenni kérdésének esetében nem játszhat szerepet. Természetesen a nyugati hatalmakhoz való elkerülhetetlen közeledésnek titokban kell maradnia, ameddig csak módunk van erre.”

 

Források

  

1. Habsburg Ottó levele Kurt von Schuschnigg osztrák kancellárhoz

Steenokkerzeel (Belgium), 1938. február 17.

 

Kedves von Schuschnigg úr!

 

A legutóbbi napok eseményei arra kényszerítenek, hogy írjak Önnek.

Nem a múlt dolgairól akarok most beszélni. Hiszen Ön tudja legjobban, hogy mindig azt az álláspontot képviseltem Önnel szemben, hogy függetlenségünket véglegesen biztosítanunk kell a legitim monarchia mihamarabbi bevezetése révén. Lojális, legitimista érzülete ellenére, amelyben sohasem kételkedtem és ma sem kételkedem, Ön mégis kötelességének tartotta, hogy az osztrák probléma eme tartós megoldását elhalassza. Azt is tudja, hogy az 1936. július 11-i

az adott formában és az adott tartalommal soha nem hagytam jóvá. Végezetül tudja, hogy mindig támogattam az olyan politikát, amely a munkásság nagy tömegeit messzemenően kielégíti, s ugyanakkor mindig elítéltem az olyan politikát, amely elnéző Dollfuss gyilkosaival, a nemzetiszocialista nép- és hazaárulókkal szemben.

A legutóbbi napok eseményeivel új szakasz kezdődött népünk életében. Ausztria ellensége példátlan erőszakkal elérte, hogy az Ön kormányát olyan fenyegető helyzetbe kényszerítse, amely veszélyes módon megnehezíti további ellenállásunkat. Elérte, hogy olyan újabb egyezményt diktálhasson, amely szélesre tárja a kaput beavatkozásai előtt. Olyan

született, amely minden osztrákot csakis a legnagyobb aggodalommal tölthet el.

Beszélnem kell ez órán - Önhöz kell szólnom, aki ma oly nagy felelősséget visel hazámért Isten és a nép előtt.

Rettentő nagy a felelősség. A néppel szemben, amely a függetlenségi gondolat védelmezőjeként hisz Önben, és támogatni kívánja eme politikában. A magasztos osztrák eszmével szemben, amely nemzetek fölötti, népeket összekötő hatalma folytán évszázadokon át összetartott egy egyesült, erős Duna-medencét, és amelynek még ma is van ereje, hogy az újjáépítést is megvalósítsa. Az igaz németséggel szemben, amely ma, a fajától idegen, újpogány birodalmi törekvésekkel ellentétben, a maga régi erejében, ami a Szent Német-Római Birodalom alapgondolata volt, már csak Ausztriában lel hazára; csak Ausztriában maradhat fenn a németség, s lehet egykor Németország megmentője, hogy a németség ne pusztuljon el a szörnyű káoszban. Végezetül és legfőképpen pedig fennáll ez a felelősség legmagasztosabb tulajdonunkkal, a katolikus vallással szemben. A Német Birodalomban módszeres harc tombol a katolicizmus ellen, ami hosszú távon a nép széles rétegeiben történő kiirtásához kell, hogy vezessen. Az egész német térségben ma Ausztria a katolicizmus egyetlen hídfőállása, amellyel népünk is együtt áll vagy bukik. Ha leomlik ez utolsó védőbástya, elnéptelenedik Közép-Európa egyedül üdvözítő egyháza, és lelkek milliói mennek mindörökre veszendőbe, melyeknek örök üdvét ma még megmenthetnénk.

Ezt a felelősséget azonban nem Ön viseli egyedül. Én is kiveszem belőle a részem. Legitim örököseként annak a dinasztiának, amely hatszázötven éven át oltalmazta Ausztriát, Istenben nyugvó atyám fiaként, ki életét adta népéért a távoli szigeten, egyszerűen nem tehetem meg, hogy rám ruházott kötelességemhez hűtlen legyek.

Mondandóm teljes horderejének tudatában, és lelkiismeretesen átgondolva a nagy felelősséget, amit ezzel magamra vállalok, kötelességemnek tartom, hogy Ön elé tárjam, kedves von Schuschnigg úr, súlyosan fenyegetett hazánk megmentésének alábbi tervét, amelyért Ausztria legitim császáraként vállalom a felelősséget:

A terv első pontja a külpolitikáról szól. Mi Ausztriában ma egy hatalmas szomszéd nyomásának vagyunk kitéve, aki létünket akarja megsemmisíteni. Ezért olyan hatalmakat kell keresnünk, amelyek ki tudják egyenlíteni ezt a nyomást. A választás csak a nyugati hatalmakra eshet, amelyek szimpátiával viseltetnek hazánk iránt. Igaz, hogy belső szerkezetük nem felel meg eszményeinknek, de ez a lenni vagy nem lenni kérdésének esetében nem játszhat szerepet. Természetesen a nyugati hatalmakhoz való elkerülhetetlen közeledésnek titokban kell maradnia, ameddig csak módunk van erre. Ezért személyesen Önnek kell kézbe vennie a közeledést, nemcsak azért, mert a nyugati hatalmak bizalmat táplálnak az Ön személye iránt, hanem azért is, mert én nem tudok bizalmat érezni

miniszter iránt. Szemlátomást a nyugati hatalmaknak is antipatikus, és tudom, hogy nem volt mindig lojális Önhöz; ezenkívül jól ismerem Németország iránti érzéseit. Ezért hát elkerülhetetlenül szükséges, hogy a hivatalos apparátus megkerülésével személyesen Ön vegye kézbe ezt a politikát. Biztosíthatom róla, hogy e tekintetben mindenkor kész vagyok segíteni Önnek, mert tudom, hogy ez az egyetlen útja a külpolitika biztos talajra helyezésének.

Katonai téren Ausztriának erejéhez mérten fegyverkeznie kell, és egyéb, bármennyire is sürgető anyagi kívánalmait e kényszerítő kötelességének kell alárendelnie. Ha erős a hadseregünk, nem kerülünk akkora veszélybe, mint kerültünk a múltban. Ebből kiindulva csak gratulálhatok ahhoz a határozottsághoz, amellyel Ön, minden nyomás dacára, kitartott Zehner gyalogsági tábornok mellett. Az ő személye zálog számunkra arra nézve, hogy a hadsereg továbbra is osztrák hadsereg marad.

A belpolitika kérdéseiben hazánk javának érdekében három irányban szükséges hatni, amire az Ön frontvezéri

lehetőséget biztosít. Mindenekelőtt erőteljesen szorgalmazni kell a baloldal követeléseinek a kielégítését. A munkások bebizonyították az elmúlt napokban, hogy jó hazafiak. Ezt a csoportot nem tudja megmérgezni a nemzetiszocializmus, ennél fogva a legbiztosabban fel fog lépni Ausztria mellett, s ezért a kormánynak lehetőséget kell adnia neki, hogy a haza - amely mellett kész kiállni - alakításában aktívan részt vegyen. A másik el nem használódott erő a legitimizmus. Ez a mozgalom - és ezért kezeskedem - tűzön-vízen át Önnel tart, ha biztos abban, hogy ezzel Ausztria függetlenségéért cselekszik. Kérem Önt, támogassa erejéhez mérten a mozgalmat, mert minden új legitimista újabb biztosíték hazánk függetlenségére nézve. Végezetül, azt hiszem, ezt nem kell hangsúlyoznom Önnek, elsőrendűen fontos, hogy a színfalak mögött első pillanattól fogva hassunk a nemzetiek kártékony munkálkodása ellen.

Ezek volnának nézetem szerint azok az intézkedések, amelyeket nyomban foganatosítani kellene annak érdekében, hogy megóvjuk Ausztriát a gleichschaltolás veszélyétől. Meggyőződésem, hogy ebben egyetért velem.

Ami a jövőt illeti:

A döntő pillanat akkor jön el, mihelyt Németország fenyegetéssel és zsarolással újabb engedményeket követel tőlünk. Úgy vélem, bizonyosan nem tévedek, ha feltételezem, hogy hozzám hasonlóan Ön is úgy tartja: Ausztria elérte a végső határát annak, amiben Németországnak engedhet. Minden további hátrálás Ausztria megsemmisülését, annak megsemmisülését jelentené, amit Ön és Dollfuss fáradságos munkával felépített. Hiába halt volna meg császári atyám, hiába haltak volna meg a százezrek, hiába hoztuk volna 1933 óta az áldozatokat. Ezt azonban mi, osztrákok nem engedhetjük. Vesszen bár minden, csak a hazánk ne!

Nos, úgy hallottam, kedves von Schuschnigg úr, miszerint azt mondta volna, hogy egy újabb nyomásnak a németek részéről nem tudna már ellenállni, és ez esetben vissza akar lépni felelősségteljes hivatalától. Így hát most kérésekkel fordulok Önhöz, a császárához és népéhez rendületlenül hű férfihoz, olyan kérésekkel, amelyek teljesítését Isten színe előtti lelkiismeretemből sürgetnem kell.

Először: Kérem Önt, hogy amíg a kancellári hivatalt betölti, semmiféle újabb engedményt ne tegyen Németországnak vagy a hangsúlyozottan nemzetieknek.

Másodszor: Ha olyan benyomása lenne, hogy Németország részéről újabb követelések vagy fenyegetések várhatók Ausztriával szemben, kérem Önt, nyomban hozza azt tudomásomra.

Harmadszor: Amennyire váratlannak tűnik majd, olyannyira lelkiismeretesen megfontoltam a végveszély e nehéz óráján a következőket: ha úgy vélné, hogy nem tud többé ellenállni a német vagy az hangsúlyozottan nemzeti oldalról jövő nyomásnak, úgy arra kérem Önt, legyen bármilyen is a helyzet, adja át nekem a kancellári hivatalt. Szilárd elhatározásom a végsőkig elmenni a nép és az állam védelmében, és meggyőződésem, hogy ezzel visszhangra lelek a nép körében. Tekintettel a helyzetre, amely nem engedné meg a hosszadalmas elismertetési eljárást a nagyhatalmak részéről, nincs szándékomban Öntől erre az alkalomra a monarchia restaurációját kérni. Csupán felszólítanám a kancellári hivatal átadására, s így alkotmányváltoztatás nélkül, új elismerés nélkül - legalábbis a döntő helyzetre nézve - ugyanazokra az előnyökre tehetnénk szert, mint a monarchia visszaállításának formális aktusával. Még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy e súlyos döntésért magamra vállalom a teljes felelősséget Isten, a nép, a világ és a történelem előtt.

Kötelességemnek éreztem, hogy e vészterhes órán mindezt megírjam Önnek. Meggyőződésem, hogy ezzel teszek legjobban eleget annak a kötelességemnek, ami rám, mint a mártír Károly császár fiára, mint lelkes osztrák hazafira, és mint az ország legitim császárára hárul. Könyörgök, kedves von Schuschnigg úr, hajdan tett tiszti esküje emlékére, a legitimista gondolattal kapcsolatos érdemeire emlékezve, önzetlen hazafiúi tetteire emlékezve, engedjen kéréseimnek. Ne higgye, hogy e levél egy fiatal, ambiciózus férfi hatalmi vágyából fakad. Az efféle ambíciók - ha ismertem volna valaha is őket - elcsendesednének a szörnyű helyzet és a rettentő felelősség láttán. Csak azért cselekszem így, mivel ezt tartom a kötelességemnek, mert ha veszélyben van Ausztria, az Ausztriai-ház utódának az országgal együtt kell állnia vagy buknia.

Önhöz intézett levelem tartalmát rajtam kívül senki sem ismeri. Még bizalmasomnak, von Wiesner követ úrnak sem tettem rá semmiféle utalást. Kérem Önt, Ön se tegyen róla említést senkinek, és válaszoljon rá levélben, amilyen gyorsan csak lehet, ugyanezen az úton juttatva el hozzám válaszát.

Továbbra is biztosítom Önt bizalmamról és elhatározásomról, hogy e nehéz időben mindenben segítségére leszek. Áldja meg az Isten, és mutassa meg Önnek a haza javának és megmentésének igaz útját!

Idegenben, 1938. február 17-én.

Ottó

 

Jelzet: A levél eredeti példánya és Schuschnigg válasza megtalálható: Habsburg Levéltár (HA), 30. doboz, 173. akta. - A HA-ban található dokumentumok azonban a kutatók szélesebb köre számára jelenleg még nem hozzáférhetők.

Ezen a napon történt szeptember 22.

1980

Az Irán és Irak közötti határháború országos háborúvá fajul.Tovább

1992

Az ENSZ kizárja Jugoszláviát a boszniai eseményekben vállalt szerepe miatt.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő