Habsburg Ottó és Kurt von Schuschnigg levélváltása,

1938. február–március

„Mi Ausztriában ma egy hatalmas szomszéd nyomásának vagyunk kitéve, aki létünket akarja megsemmisíteni. Ezért olyan hatalmakat kell keresnünk, amelyek ki tudják egyenlíteni ezt a nyomást. A választás csak a nyugati hatalmakra eshet, amelyek szimpátiával viseltetnek hazánk iránt. Igaz, hogy belső szerkezetük nem felel meg eszményeinknek, de ez a lenni vagy nem lenni kérdésének esetében nem játszhat szerepet. Természetesen a nyugati hatalmakhoz való elkerülhetetlen közeledésnek titokban kell maradnia, ameddig csak módunk van erre.”

2. Kurt von Schuschnigg kancellár Habsburg Ottónak írt válaszlevele

Bécs, 1938. március 2.

 

Bécs, 1938. március 2-án

Felségednek

ezúton igazolom vissza február 17-i írását, amelyet volt olyan jó Felséged hozzám intézni.

A következőképpen látom a tényállást:

Az állam felelős vezetésének legfőbb kötelessége az ország megtartása. Minden, ami ezt szolgálja, jó, minden, ami veszélyezteti az országot, rossz, és nem képezheti megfontolás tárgyát. A nagy nemzetközi helyzetet, mely esetről esetre változik, továbbra is figyelembe kell venni. Alapelvünk, az osztrák ideológia tartóoszlopa: A béke szolgálata. Abban a pillanatban, amikor létének bebiztosítása érdekében Ausztria arra érzi késztetve magát, hogy nemzetközi háborút idézzen elő, elismeri, hogy feladatához nem tudott hű maradni. Ezenkívül csak akkor lehet háborút folytatni, ha, szemben az 1914-es esztendő előfeltételeivel, adottak az esélyek a sikerre. Végezetül pedig csak akkor lehet idegen segítségre számítani, ha bizonyosak vagyunk benne.

Az ország földrajzi és geopolitikai helyzete kényszerítő módon teszi szükségessé a békét Németországgal. E mellett szólnak a nagyon komolyan számításba veendő lélektani megfontolásokon kívül a tényszerű gazdasági gondok is, amelyek pl. február 12-e után még nagyon konzervatív paraszti rétegekben is, többek között Tirolban, igen egyértelmű állásfoglalást vontak maguk után. Egy ország csak akkor tartható életben, ha biztosítva van a gazdasági létminimuma.

Az országban uralkodó hangulat és a valós viszonyok, melyekről szerény véleményem szerint kezdetek óta nem helyesen vagy legalábbis nem teljes mértékben tájékoztatták Felségedet, ugyanerre az útra kényszerítenek engem.

Különösképpen azt tartanám a dinasztia eszméjére nézve gyilkos dolognak, ha a dinasztia az átmeneti vagy akár ideiglenesen fennmaradó restaurációt csak súlyos véráldozatok árán és idegen nemzetek segítségével tudná elérni. Legmélyebb meggyőződésem szerint ezzel egyszersmind Ausztria sorsa is megpecsételődne.

Még akkor is, ha emiatt, amitől Isten óvjon minket, bekövetkezik a történelmi csapás, és Ausztriának meg kell hátrálnia az erőszak előtt, amelynek becsülettel, hosszan és makacsul ellenállt, még akkor is jobb, ha anélkül történik ez, hogy a dinasztiát is bevonnák a játékba. Mert akkor is eljön egyszer a feltámadás ideje Európa teljes újjáalakulásával; s hogy ez előre láthatóan csak egy új, nagy háború után lesz, az végtelenül tragikus, de sajnos valószínű. Ám hogy az országot egy eleve kilátástalan harcba vigyük bele, annak felelősségét véleményem szerint semmilyen körülmények között nem lehet vállalni. Tudom, mi a háború, és polgárháborúkat is megéltem már. Így hát tudom azt is, hogy kötelességem a legvégsőkig elmenni azért, hogy országunkat megóvjuk az ilyen helyzetektől. Aki Ausztria jövőjét a szívén viseli, az nem gondolkodhat azon, hogy miként lehet becsülettel elpusztulni, hanem minden erejét arra kell összpontosítania, hogy miként maradhat fenn becsülettel az ország, hogy fel legyen készülve a jobb időkre, melyeknek egyszer el kell jönniük. 

Korántsem vagyok pesszimista, csak nem hunyom be a szemem a helyzet teljes komolysága és teljes súlya láttán. E helyütt azt sem hallgathatom el, hogy egyes legitimista jelszavak, melyek használatától sokáig és sajnos mindhiába óva intettem, jelentős mértékben hozzájárultak az államközi helyzet kiéleződéséhez anélkül, hogy Ausztria szabad fennállásának használtak volna. Mai politikánk időhöz kötött; Ausztria fogalma, beleértve az Ausztria-házat is, véleményem szerint olyan fogalom, amelyet nem szabad egyetlen nemzedék időmértékével mérni. Ezeknek fenn kell maradniuk, még ha személyünk és a sorsunk talán tönkre is mehet bele.

Felség, ez a véleményem!

Végtelenül sajnálom, hogy nem sikerült az államok közötti és az államon belüli helyzet alapos ismerete alapján kialakult nézeteimet Felségednek úgy elmondanom, hogy higgyen nekem. Esedezve kérem, higgye el nekem most, hogy végtelenül sok forog kockán, talán minden, és hogy minden restaurációs kísérlet, az elmúlt években történt éppúgy, mint az elkövetkező, belátható időn belüli, százszázalékos bizonyossággal Ausztria pusztulását jelentené.

Mondanom sem kell, hogy boldog lennék, ha másképp volna, de csak könyörögni tudok Felségednek, hogy higgyen nekem: ez a helyzet.

Természetesen kész vagyok a rendelkezésre álló lehetőségekhez képest tájékoztatni Felségedet a helyzet esetleges megváltozásáról. Egyelőre csak annyit mondhatok: ami történt, annak meg kellett történnie, és úgy volt helyes. És ha nem történt volna meg, ma nem volna lehetősége semmilyen felelős osztrák férfinak arra, hogy beszámoljon erről Felségednek. Különösen áll ez 1936. július 11-ére.

Nyomatékosan kérném Felségedet, vegye tekintetbe, hogy ily alapvető döntések célszerű vagy célszerűtlen voltát csak a helyszínen lehet megítélni, a távolból nehezen. Senki sem állíthatja közülünk abszolút bizonyossággal, hogy sikerülni fog neki e fölöttébb zavaros és nehéz időben a biztos célt elérni. Másfelől azonban az is minden kétségen felül áll, hogy nincs számunkra más reálpolitikailag járható út. Feladatunk egyedül az lehet, hogy nyitva hagyjuk az utat a jövőbeli fejlemények előtt; mert amit most betemetnénk, az emberi előrelátás határain túl is veszve volna minden újjáépítés számára.   

Végezetül hadd utaljak Felségednek a legnagyobb alázattal arra, hogy valamennyiünk számára csak az alkotmány legális útja a járható, és eme

szerint a szövetségi kancellár visszahívásának és kinevezésének a joga a szövetségi elnök urat illeti meg.  

Őszinte szívből kívánva, hogy Isten óvja meg Felségedet és az Ausztriai-házat, és szilárdan meggyőződve arról, hogy Ausztria ügye, akár csapásokkal, akár nélkülük, ismét történelmi jelentőségű utat fog bejárni, végül pedig megerősítve, hogy kötelességemhez híven továbbra is valamennyi döntésem egyetlen mozgatórugója az országért folytatott küzdelem és a felelősség marad minden osztrák iránt, maradok

Felséged odaadó híve

Jelzet: A levélváltás szövegét Kurt Schuschnigg Im Kampf gegen Hitler. Die Überwindung der Anschlußidee (Wien, München, Zürich, 1969. 18-24.) című visszaemlékezéséből fordítottuk.

Ezen a napon történt július 30.

1919

Román csapatok átkelnek a Tiszán, és megindulnak Budapest felé. Két nap múlva elbukik a Magyar Tanácsköztársaság.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők