Hatvan éve csatolták el Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnyt

„Mi, Rajka és a többi érdekelt négy község lakossága a legnagyobb megütközéssel vettünk tudomásul a szlovákiai imperializmus követeléséről, amely éppen a mi mindig Magyarországhoz tartozó területünkre vonatkozik. Augusztus 11-én megtartott népgyűlésünkön a községek lakossága egyetemlegesen tiltakozott a minden jogalap nélküli és a népek békéjét a Duna medencében megzavarni akaró újabb kísérlet ellen és kéri, azt utasítsák el.”

Párizsban döntöttek

A békekonferencián mindeközben a delegációk vitáztak, és érveltek a pozsonyi hídfő ügyében. Végül 1946. október közepén úgy döntöttek, hogy Pozsony fejlődése szempontjából Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnyt szükséges Csehszlovákiához csatolni; a másik két települést, Rajkát és Bezenyét pedig Magyarországnak ítélték. (Erről l. a térképvázlatot.) A tényleges átadásra azonban még egy évet várni kellett! Gyöngyösi János külügyminiszter 1947. február 10-én aláírta a békeszerződést Párizsban, a nagyhatalmak ratifikálták az okmányt, és Magyarországon is törvénybe iktatták. Az utolsó, záró esemény 1947. szeptember 15-én történt Moszkvában, amikor az állami levéltárban letétbe helyezték a dokumentumot. Ettől kezdve 60 nap állt Magyarország rendelkezésére, hogy átadja a településeket Csehszlovákiának.

Számos kérdést kellett tisztázni a községek átcsatolásával kapcsolatban. Egyrészt az ott élő lakosság problémáját: maradjanak a településeken vagy költözzenek Magyarországra; másrészt az oroszvári körjegyzőség magyar tisztségviselőinek helyzetét: Győr-Moson megye melyik településének hivatalához helyezzék őket; valamint meg kellett állapítani a magyar-csehszlovák határt.

A három községnek az 1941. évi népszámlálás szerint több mint háromezer lakosa volt. Csehszlovákia vállalta, hogy minden emberi és állampolgári jogot biztosít számukra, valamint áttelepülésüket sem akadályozza. Ennek ellenére az érintett falvakban élők sokat töprengtek, maradjanak vagy települjenek át Magyarországra. Általánosan elmondható, hogy az őslakosok nem költöztek: ragaszkodtak földjeikhez, házaikhoz, mert emlékeik fűződtek ehhez a tájhoz. A telepesek viszont távoztak a falvakból, és magyar területre vándoroltak.

Az oroszvári tisztségviselőkről Győr-Moson megye alispánja gondoskodott a belügyminiszter szóbeli felhatalmazása alapján. Így került az oroszvári körjegyző Mosonmagyaróvárra, a segédjegyző Tétre, az egyik irodatiszt Mosonszentjánosra, a másik pedig Halásziba. (L. az erre vonatkozó forrást!) Az oroszvári határrendőrség, illetve fővámhivatal személyzetét pedig Rajkára költöztették. Amikor a rajkai jegyző tudomására jutott, hogy az alkalmazottaknak lakást is kellene biztosítani, azonnal a főispánhoz fordult. Ugyanis a településen az üres lakásokban Szlovákiából menekültek éltek, akiket véleménye szerint máshová lehetne telepíteni. (L. az erre vonatkozó forrást) A további források csak arról szólnak, hogy az Áttelepítési Kormánybiztosság győri kirendeltsége értesítette a budapesti központot a problémáról, de ennél több információval nem rendelkezünk. Az a tény viszont, hogy végül mégiscsak sikerült az oroszvári határrendőrség, valamint fővámhivatal dolgozóit elszállásolni Rajkán, arra enged következtetni minket, hogy megoldást találtak erre a kérdésre.

A oroszvári körorvos, a patikus, illetve az óvónő áthelyezését dr. Ruppenthal Miklós győri tiszti főorvos intézte a népjóléti minisztériumon keresztül. Annak ellenére azonban, hogy az óvónő esetéről többször egyeztetett a központi hatóságokkal, a minisztériumnak mégiscsak sikerült megfeledkeznie a hölgyről! Amikor a csehszlovák hatóságok bevonultak a faluba, csodálkozva vették tudomásul, hogy a magyar állam egyik tisztviselője még mindig ott tartózkodik. Hamarosan tudatták vele, hogy el kell mennie, és kiutaltak számára egy vagont, amely Győrbe szállította. A városban a tiszti főorvos segítségét kérte, aki azonnal felvette a kapcsolatot a minisztériummal és hosszas tárgyalások révén sikerült elintéznie, hogy pártfogoltját a Pest melletti Cinkotára helyezzék. Közben az óvónő a postahivatalba ment, hogy felvegye fizetését. Járandóságát azonban nem adták át neki, mert a csekk Oroszvárra szólt. Hiába érvelt amellett, hogy ott a csehszlovák hatóságok nem folyósítják már a magyar államtól járó fizetést, szinte meg sem hallgatták. Csak a főorvos közbenjárásával sikerült hozzájutnia pénzéhez. Ezzel azonban még nem ért véget a kálváriája, ugyanis a MÁV nem volt hajlandó Cinkotára szállítani a vagonját. Ekkor, ismét a főorvos erélyes közbelépésének köszönhetően sikerült az óvónőt a népjóléti minisztérium által meghatározott helyre küldeni. (A Győri Munkás erről szóló tudósítását közöljük.)

Nem volt egyszerű meghúzni az új csehszlovák-magyar határvonalat sem. Erre a feladatra egy külön bizottságot alakítottak 1947. október elején, és hosszas tárgyalások eredményeként, december végére sikerült megállapítani a határ pontjait. A közel három hónapig tartó megbeszéléseken a problémát az okozta, hogy a békeszerződés szövegében leírtak nem egyeztek meg az okmányhoz mellékelt térképen jelölt határvonallal. Gyakorlatilag a vitás terület mindössze 2,5 km hosszú, és egy km széles földsáv volt, de jelentősége nem is a méretében rejlett. Fontosságát inkább a rajkai zsilip birtoklása jelentette, hiszen ez a szerkezet biztosította a Szigetköz ár- és belvízvédelmét. Ha a zsilip átkerült volna északi szomszédunk tulajdonába, akkor a Nagy-Duna és a Mosoni Duna által határolt tájat kiszolgáltatták volna a csehszlovák hatóságoknak. A bizottság tagjai végül megegyeztek, és oly módon alakították ki a két ország közötti határvonalat, hogy a zsilip magyar területen maradt, Gútor szigetet pedig Csehszlovákiához csatolták. (A Győri Munkás erről szóló tudósítását közöljük.)

A nem vitatott területekre azonban már korábban, 1947. október 15-én bevonultak a csehszlovákok. Ekkorra már felállították Rajka és Oroszvár között az új határt jelző sorompót, az oroszvári körjegyzőségen lezárták az anyakönyveket, valamint átfestették az útjelző táblákat. Így lett a közölt újságcikk szerint Oroszvárból Rusovec, Horvátjárfaluból Jarovec, Dunacsúnyból pedig Cunova, valóságban azonban Rusovce, Čuňovo és Jarovce. A falvakba október 15-én a hajnali, illetve a délelőtti órákban érkeztek meg a csehszlovák fináncok, majd később az új tisztviselők. Az első rendelkezések között szerepelt, hogy a településeket autóbuszjárattal kötötték össze Pozsonnyal, de az ott lakók csak külön engedéllyel szállhattak fel a járművekre. Megszüntették a magyar iskolát, és az

A korabeli megyei sajtó arról is tájékoztatta olvasóit, hogy a három községben napirenden voltak a feljelentgetések, illetve a kihallgatások. Ilyen körülmények között sokan kihasználták a tíz napig engedélyezett átköltözési lehetőséget.

A három falu elcsatolása még sokáig nem tudatosult a központi hatóságok számára. Amikor a Magyar Parasztszövetség 1948-ban bejelentette feloszlatását, a belügyminisztérium utasította Győr-Moson megye alispánját, hogy gondoskodjék a horvátjárfalui parasztszövetség felszámolásáról. Dr. Szilágyi Gábor postafordultával válaszolt a kérésre, és közölte, hogy nem tudja végrehajtani a benne foglaltakat, mivel a települést átadták Csehszlovákiának. (L. erről az utolsó dokumentumot. )

Ezen a napon történt december 07.

1916

Az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság csapatai elfoglalják Bukarestet.Tovább

1917

Az Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1926

Az Electrolux szabadalmaztatja a gázzal működő hűtőszekrényt.Tovább

1929

Új alkotmányt hirdetnek ki Ausztriában.Tovább

1930

Horthy Miklós kormányzó felavatta a margitszigeti Nemzeti Sport-uszodát.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő