Hatvan éve csatolták el Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnyt

„Mi, Rajka és a többi érdekelt négy község lakossága a legnagyobb megütközéssel vettünk tudomásul a szlovákiai imperializmus követeléséről, amely éppen a mi mindig Magyarországhoz tartozó területünkre vonatkozik. Augusztus 11-én megtartott népgyűlésünkön a községek lakossága egyetemlegesen tiltakozott a minden jogalap nélküli és a népek békéjét a Duna medencében megzavarni akaró újabb kísérlet ellen és kéri, azt utasítsák el.”

Párizsban döntöttek

A békekonferencián mindeközben a delegációk vitáztak, és érveltek a pozsonyi hídfő ügyében. Végül 1946. október közepén úgy döntöttek, hogy Pozsony fejlődése szempontjából Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnyt szükséges Csehszlovákiához csatolni; a másik két települést, Rajkát és Bezenyét pedig Magyarországnak ítélték. (Erről l. a térképvázlatot.) A tényleges átadásra azonban még egy évet várni kellett! Gyöngyösi János külügyminiszter 1947. február 10-én aláírta a békeszerződést Párizsban, a nagyhatalmak ratifikálták az okmányt, és Magyarországon is törvénybe iktatták. Az utolsó, záró esemény 1947. szeptember 15-én történt Moszkvában, amikor az állami levéltárban letétbe helyezték a dokumentumot. Ettől kezdve 60 nap állt Magyarország rendelkezésére, hogy átadja a településeket Csehszlovákiának.

Számos kérdést kellett tisztázni a községek átcsatolásával kapcsolatban. Egyrészt az ott élő lakosság problémáját: maradjanak a településeken vagy költözzenek Magyarországra; másrészt az oroszvári körjegyzőség magyar tisztségviselőinek helyzetét: Győr-Moson megye melyik településének hivatalához helyezzék őket; valamint meg kellett állapítani a magyar-csehszlovák határt.

A három községnek az 1941. évi népszámlálás szerint több mint háromezer lakosa volt. Csehszlovákia vállalta, hogy minden emberi és állampolgári jogot biztosít számukra, valamint áttelepülésüket sem akadályozza. Ennek ellenére az érintett falvakban élők sokat töprengtek, maradjanak vagy települjenek át Magyarországra. Általánosan elmondható, hogy az őslakosok nem költöztek: ragaszkodtak földjeikhez, házaikhoz, mert emlékeik fűződtek ehhez a tájhoz. A telepesek viszont távoztak a falvakból, és magyar területre vándoroltak.

Az oroszvári tisztségviselőkről Győr-Moson megye alispánja gondoskodott a belügyminiszter szóbeli felhatalmazása alapján. Így került az oroszvári körjegyző Mosonmagyaróvárra, a segédjegyző Tétre, az egyik irodatiszt Mosonszentjánosra, a másik pedig Halásziba. (L. az erre vonatkozó forrást!) Az oroszvári határrendőrség, illetve fővámhivatal személyzetét pedig Rajkára költöztették. Amikor a rajkai jegyző tudomására jutott, hogy az alkalmazottaknak lakást is kellene biztosítani, azonnal a főispánhoz fordult. Ugyanis a településen az üres lakásokban Szlovákiából menekültek éltek, akiket véleménye szerint máshová lehetne telepíteni. (L. az erre vonatkozó forrást) A további források csak arról szólnak, hogy az Áttelepítési Kormánybiztosság győri kirendeltsége értesítette a budapesti központot a problémáról, de ennél több információval nem rendelkezünk. Az a tény viszont, hogy végül mégiscsak sikerült az oroszvári határrendőrség, valamint fővámhivatal dolgozóit elszállásolni Rajkán, arra enged következtetni minket, hogy megoldást találtak erre a kérdésre.

A oroszvári körorvos, a patikus, illetve az óvónő áthelyezését dr. Ruppenthal Miklós győri tiszti főorvos intézte a népjóléti minisztériumon keresztül. Annak ellenére azonban, hogy az óvónő esetéről többször egyeztetett a központi hatóságokkal, a minisztériumnak mégiscsak sikerült megfeledkeznie a hölgyről! Amikor a csehszlovák hatóságok bevonultak a faluba, csodálkozva vették tudomásul, hogy a magyar állam egyik tisztviselője még mindig ott tartózkodik. Hamarosan tudatták vele, hogy el kell mennie, és kiutaltak számára egy vagont, amely Győrbe szállította. A városban a tiszti főorvos segítségét kérte, aki azonnal felvette a kapcsolatot a minisztériummal és hosszas tárgyalások révén sikerült elintéznie, hogy pártfogoltját a Pest melletti Cinkotára helyezzék. Közben az óvónő a postahivatalba ment, hogy felvegye fizetését. Járandóságát azonban nem adták át neki, mert a csekk Oroszvárra szólt. Hiába érvelt amellett, hogy ott a csehszlovák hatóságok nem folyósítják már a magyar államtól járó fizetést, szinte meg sem hallgatták. Csak a főorvos közbenjárásával sikerült hozzájutnia pénzéhez. Ezzel azonban még nem ért véget a kálváriája, ugyanis a MÁV nem volt hajlandó Cinkotára szállítani a vagonját. Ekkor, ismét a főorvos erélyes közbelépésének köszönhetően sikerült az óvónőt a népjóléti minisztérium által meghatározott helyre küldeni. (A Győri Munkás erről szóló tudósítását közöljük.)

Nem volt egyszerű meghúzni az új csehszlovák-magyar határvonalat sem. Erre a feladatra egy külön bizottságot alakítottak 1947. október elején, és hosszas tárgyalások eredményeként, december végére sikerült megállapítani a határ pontjait. A közel három hónapig tartó megbeszéléseken a problémát az okozta, hogy a békeszerződés szövegében leírtak nem egyeztek meg az okmányhoz mellékelt térképen jelölt határvonallal. Gyakorlatilag a vitás terület mindössze 2,5 km hosszú, és egy km széles földsáv volt, de jelentősége nem is a méretében rejlett. Fontosságát inkább a rajkai zsilip birtoklása jelentette, hiszen ez a szerkezet biztosította a Szigetköz ár- és belvízvédelmét. Ha a zsilip átkerült volna északi szomszédunk tulajdonába, akkor a Nagy-Duna és a Mosoni Duna által határolt tájat kiszolgáltatták volna a csehszlovák hatóságoknak. A bizottság tagjai végül megegyeztek, és oly módon alakították ki a két ország közötti határvonalat, hogy a zsilip magyar területen maradt, Gútor szigetet pedig Csehszlovákiához csatolták. (A Győri Munkás erről szóló tudósítását közöljük.)

A nem vitatott területekre azonban már korábban, 1947. október 15-én bevonultak a csehszlovákok. Ekkorra már felállították Rajka és Oroszvár között az új határt jelző sorompót, az oroszvári körjegyzőségen lezárták az anyakönyveket, valamint átfestették az útjelző táblákat. Így lett a közölt újságcikk szerint Oroszvárból Rusovec, Horvátjárfaluból Jarovec, Dunacsúnyból pedig Cunova, valóságban azonban Rusovce, Čuňovo és Jarovce. A falvakba október 15-én a hajnali, illetve a délelőtti órákban érkeztek meg a csehszlovák fináncok, majd később az új tisztviselők. Az első rendelkezések között szerepelt, hogy a településeket autóbuszjárattal kötötték össze Pozsonnyal, de az ott lakók csak külön engedéllyel szállhattak fel a járművekre. Megszüntették a magyar iskolát, és az

A korabeli megyei sajtó arról is tájékoztatta olvasóit, hogy a három községben napirenden voltak a feljelentgetések, illetve a kihallgatások. Ilyen körülmények között sokan kihasználták a tíz napig engedélyezett átköltözési lehetőséget.

A három falu elcsatolása még sokáig nem tudatosult a központi hatóságok számára. Amikor a Magyar Parasztszövetség 1948-ban bejelentette feloszlatását, a belügyminisztérium utasította Győr-Moson megye alispánját, hogy gondoskodjék a horvátjárfalui parasztszövetség felszámolásáról. Dr. Szilágyi Gábor postafordultával válaszolt a kérésre, és közölte, hogy nem tudja végrehajtani a benne foglaltakat, mivel a települést átadták Csehszlovákiának. (L. erről az utolsó dokumentumot. )

Ezen a napon történt augusztus 15.

1914

Megnyitják a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekötő Panama-csatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő