Hatvan éve csatolták el Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnyt

„Mi, Rajka és a többi érdekelt négy község lakossága a legnagyobb megütközéssel vettünk tudomásul a szlovákiai imperializmus követeléséről, amely éppen a mi mindig Magyarországhoz tartozó területünkre vonatkozik. Augusztus 11-én megtartott népgyűlésünkön a községek lakossága egyetemlegesen tiltakozott a minden jogalap nélküli és a népek békéjét a Duna medencében megzavarni akaró újabb kísérlet ellen és kéri, azt utasítsák el.”

Párizsban döntöttek

A békekonferencián mindeközben a delegációk vitáztak, és érveltek a pozsonyi hídfő ügyében. Végül 1946. október közepén úgy döntöttek, hogy Pozsony fejlődése szempontjából Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnyt szükséges Csehszlovákiához csatolni; a másik két települést, Rajkát és Bezenyét pedig Magyarországnak ítélték. (Erről l. a térképvázlatot.) A tényleges átadásra azonban még egy évet várni kellett! Gyöngyösi János külügyminiszter 1947. február 10-én aláírta a békeszerződést Párizsban, a nagyhatalmak ratifikálták az okmányt, és Magyarországon is törvénybe iktatták. Az utolsó, záró esemény 1947. szeptember 15-én történt Moszkvában, amikor az állami levéltárban letétbe helyezték a dokumentumot. Ettől kezdve 60 nap állt Magyarország rendelkezésére, hogy átadja a településeket Csehszlovákiának.

Számos kérdést kellett tisztázni a községek átcsatolásával kapcsolatban. Egyrészt az ott élő lakosság problémáját: maradjanak a településeken vagy költözzenek Magyarországra; másrészt az oroszvári körjegyzőség magyar tisztségviselőinek helyzetét: Győr-Moson megye melyik településének hivatalához helyezzék őket; valamint meg kellett állapítani a magyar-csehszlovák határt.

A három községnek az 1941. évi népszámlálás szerint több mint háromezer lakosa volt. Csehszlovákia vállalta, hogy minden emberi és állampolgári jogot biztosít számukra, valamint áttelepülésüket sem akadályozza. Ennek ellenére az érintett falvakban élők sokat töprengtek, maradjanak vagy települjenek át Magyarországra. Általánosan elmondható, hogy az őslakosok nem költöztek: ragaszkodtak földjeikhez, házaikhoz, mert emlékeik fűződtek ehhez a tájhoz. A telepesek viszont távoztak a falvakból, és magyar területre vándoroltak.

Az oroszvári tisztségviselőkről Győr-Moson megye alispánja gondoskodott a belügyminiszter szóbeli felhatalmazása alapján. Így került az oroszvári körjegyző Mosonmagyaróvárra, a segédjegyző Tétre, az egyik irodatiszt Mosonszentjánosra, a másik pedig Halásziba. (L. az erre vonatkozó forrást!) Az oroszvári határrendőrség, illetve fővámhivatal személyzetét pedig Rajkára költöztették. Amikor a rajkai jegyző tudomására jutott, hogy az alkalmazottaknak lakást is kellene biztosítani, azonnal a főispánhoz fordult. Ugyanis a településen az üres lakásokban Szlovákiából menekültek éltek, akiket véleménye szerint máshová lehetne telepíteni. (L. az erre vonatkozó forrást) A további források csak arról szólnak, hogy az Áttelepítési Kormánybiztosság győri kirendeltsége értesítette a budapesti központot a problémáról, de ennél több információval nem rendelkezünk. Az a tény viszont, hogy végül mégiscsak sikerült az oroszvári határrendőrség, valamint fővámhivatal dolgozóit elszállásolni Rajkán, arra enged következtetni minket, hogy megoldást találtak erre a kérdésre.

A oroszvári körorvos, a patikus, illetve az óvónő áthelyezését dr. Ruppenthal Miklós győri tiszti főorvos intézte a népjóléti minisztériumon keresztül. Annak ellenére azonban, hogy az óvónő esetéről többször egyeztetett a központi hatóságokkal, a minisztériumnak mégiscsak sikerült megfeledkeznie a hölgyről! Amikor a csehszlovák hatóságok bevonultak a faluba, csodálkozva vették tudomásul, hogy a magyar állam egyik tisztviselője még mindig ott tartózkodik. Hamarosan tudatták vele, hogy el kell mennie, és kiutaltak számára egy vagont, amely Győrbe szállította. A városban a tiszti főorvos segítségét kérte, aki azonnal felvette a kapcsolatot a minisztériummal és hosszas tárgyalások révén sikerült elintéznie, hogy pártfogoltját a Pest melletti Cinkotára helyezzék. Közben az óvónő a postahivatalba ment, hogy felvegye fizetését. Járandóságát azonban nem adták át neki, mert a csekk Oroszvárra szólt. Hiába érvelt amellett, hogy ott a csehszlovák hatóságok nem folyósítják már a magyar államtól járó fizetést, szinte meg sem hallgatták. Csak a főorvos közbenjárásával sikerült hozzájutnia pénzéhez. Ezzel azonban még nem ért véget a kálváriája, ugyanis a MÁV nem volt hajlandó Cinkotára szállítani a vagonját. Ekkor, ismét a főorvos erélyes közbelépésének köszönhetően sikerült az óvónőt a népjóléti minisztérium által meghatározott helyre küldeni. (A Győri Munkás erről szóló tudósítását közöljük.)

Nem volt egyszerű meghúzni az új csehszlovák-magyar határvonalat sem. Erre a feladatra egy külön bizottságot alakítottak 1947. október elején, és hosszas tárgyalások eredményeként, december végére sikerült megállapítani a határ pontjait. A közel három hónapig tartó megbeszéléseken a problémát az okozta, hogy a békeszerződés szövegében leírtak nem egyeztek meg az okmányhoz mellékelt térképen jelölt határvonallal. Gyakorlatilag a vitás terület mindössze 2,5 km hosszú, és egy km széles földsáv volt, de jelentősége nem is a méretében rejlett. Fontosságát inkább a rajkai zsilip birtoklása jelentette, hiszen ez a szerkezet biztosította a Szigetköz ár- és belvízvédelmét. Ha a zsilip átkerült volna északi szomszédunk tulajdonába, akkor a Nagy-Duna és a Mosoni Duna által határolt tájat kiszolgáltatták volna a csehszlovák hatóságoknak. A bizottság tagjai végül megegyeztek, és oly módon alakították ki a két ország közötti határvonalat, hogy a zsilip magyar területen maradt, Gútor szigetet pedig Csehszlovákiához csatolták. (A Győri Munkás erről szóló tudósítását közöljük.)

A nem vitatott területekre azonban már korábban, 1947. október 15-én bevonultak a csehszlovákok. Ekkorra már felállították Rajka és Oroszvár között az új határt jelző sorompót, az oroszvári körjegyzőségen lezárták az anyakönyveket, valamint átfestették az útjelző táblákat. Így lett a közölt újságcikk szerint Oroszvárból Rusovec, Horvátjárfaluból Jarovec, Dunacsúnyból pedig Cunova, valóságban azonban Rusovce, Čuňovo és Jarovce. A falvakba október 15-én a hajnali, illetve a délelőtti órákban érkeztek meg a csehszlovák fináncok, majd később az új tisztviselők. Az első rendelkezések között szerepelt, hogy a településeket autóbuszjárattal kötötték össze Pozsonnyal, de az ott lakók csak külön engedéllyel szállhattak fel a járművekre. Megszüntették a magyar iskolát, és az

A korabeli megyei sajtó arról is tájékoztatta olvasóit, hogy a három községben napirenden voltak a feljelentgetések, illetve a kihallgatások. Ilyen körülmények között sokan kihasználták a tíz napig engedélyezett átköltözési lehetőséget.

A három falu elcsatolása még sokáig nem tudatosult a központi hatóságok számára. Amikor a Magyar Parasztszövetség 1948-ban bejelentette feloszlatását, a belügyminisztérium utasította Győr-Moson megye alispánját, hogy gondoskodjék a horvátjárfalui parasztszövetség felszámolásáról. Dr. Szilágyi Gábor postafordultával válaszolt a kérésre, és közölte, hogy nem tudja végrehajtani a benne foglaltakat, mivel a települést átadták Csehszlovákiának. (L. erről az utolsó dokumentumot. )

Ezen a napon történt július 13.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!
 

A 2024. év második ArchívNet számát ajánljuk figyelmükbe, amelyben ismét négy forrásismertetés található, amelyek a 20. század szűk ötven évét fedik le. Két publikáció foglalkozik az első és a második világháború alatt történet eseményekkel, egy az 1950-es évek végi magyarországi ruhaipar helyzetét mutatja be, egy pedig helytörténeti témában prezentál dokumentumokat.

Suslik Ádám (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) az első világháború szerbiai frontjának eseményeit idézi fel egy 1915-ből származó dokumentum segítségével. A belgrádi kormány által kiadott utasítás szerint kellett volna megvizsgálnia kivonuló bizottságoknak az osztrák-magyar haderő által okozott károk mértékét. Erre végül nem került sor, mivel a nehézkesen haladó osztrák-magyar támadás külső (bolgár, német) segítséggel végül 1915 végére elérte a célját: Szerbia összeomlott, a politikai vezetés és a hadsereg elmenekült.

Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) nyolcvan évvel ezelőtti történéseket mutat be. Forrásismertetésében megvilágítja, hogy Kárpátalján 1944 folyamán miként zajlott a deportált zsidók földjeinek kisajátítása, felhasználása – illetve, hogy az ilyen módon haszonbérletbe juttatott földek használatát miként ellenőrizték az év második felében.

Nagyobb időtávot fog át Szabó Csaba Gábor (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára) helytörténeti témájú írása, azonban forrásokat 1z 1945–1957 közötti időszakról mutat be. A dokumentumok Komárom város labdarúgásának történetéhez (amelyről már korábban születtek összefoglaló igényű munkák) adnak kontextualizáló, hasznos adalékokat. Értve ez alatt a második világháború utáni újrakezdést, amikor is a világégés során gyakorlatilag megsemmisült sporttelepet is pótolniuk kellett a városban.

Az időrendet tekintve negyedik Tömő Ákos (doktorandusz, Eötvös Loránd tudományegyetem) publikációja mostani számunkban. A szerző az 1950-es évek magyarországi – változás alatt álló – divatvilágába, valamint a ruhaipar helyzetébe enged betekintést két levél segítségével. A két bemutatott forrásból kiderül: a divat és a ruhaipar terén a kívánt, és engedett változás korántsem ment olyan simán, mint ahogyan azt a kiépülő Kádár-rendszer tervezte.

A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. július 9.

Miklós Dániel

főszerkesztő