Hatvan éve csatolták el Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnyt

„Mi, Rajka és a többi érdekelt négy község lakossága a legnagyobb megütközéssel vettünk tudomásul a szlovákiai imperializmus követeléséről, amely éppen a mi mindig Magyarországhoz tartozó területünkre vonatkozik. Augusztus 11-én megtartott népgyűlésünkön a községek lakossága egyetemlegesen tiltakozott a minden jogalap nélküli és a népek békéjét a Duna medencében megzavarni akaró újabb kísérlet ellen és kéri, azt utasítsák el.”

A Független Kisgazda tudósítása az elcsatolásra ítélt öt település 1946. augusztus 13-i tiltakozó gyűléséről  

Öt dunamenti magyar község tiltakozik a csehszlovák kormány újabb területi követelései ellen

Bezenye, Rajka, Dunacsun, Oroszvár és Horvátjárfalu lakossága napok óta lázban ég. Amióta a mosonmagyaróvári járás öt községe tudomást szerzett a csehszlovák kormány Párisban bejelentett igényéről, hogy ezt a 16 km hosszú területsávot a pozsonyi csehszlovák hídfő kibővítésére Csehszlovákiához csatolják. Az öt község lakossága minden lehető módon kifejezésre juttatja, hogy tiltakozik a csehszlovákok követelése ellen. A községek lakossága a csehszlovák követelés hírére mindenek előtt kitűzte a magyar zászlót a házakra, mégpedig nemcsak a magyar lakosság, hanem az a néhány horvát család is, amely Bezenye és Horvátjárfalu községben él. A legutóbbi népösszeírás alkalmával a falvak lakosságának 98 százaléka magyarnak vallotta magát, míg a többi község, elsősorban Rajka és Oroszvár népe színmagyar. A lakosság magánbeszélgetésben is mindenütt felháborodott hangon tiltakozik a csehszlovák kormány igénye ellen, de a községek helyi kisgazdapárti szervezeteinek kezdeményezésére tömeggyűléseken is kifejezésre juttatta akaratát, hogy szembehelyezkedik a csehszlovákok akaratával és továbbra is Magyarországhoz kíván tartozni. A rajkai tömeggyűlés, melyre a helybeli és környékbeli lakosság nemzeti lobogók alatt vonult fel vasárnap délután: hatalmas tiltakozás volt a csehszlovák elcsatolási követelés ellen. Bartal Kálmán főjegyző a tiltakozó gyűlést azzal nyitotta meg, hogy nyilvánosan feltette a kérdést: Akartok-e csehek lenni? - mire a gyűlés résztvevői harsányan kiáltották: - Nem akarunk csehek lenni! Magyarok voltunk és magyarok maradunk! Magyarországhoz akarunk tartozni továbbra is.

Az egybegyűlt tömeg hasonló közbekiáltásokkal fejezte ki helyeslését a szónokok beszéde felett is. Elsőnek Loós János igazgatótanító, a Kisgazda Párt helyi szervezetének elnöke indokolta meg az öt község elutasító álláspontját a csehszlovákok követelésével. Loós János mindenek előtt kifejtette, hogy a magyar nép nem akarta a háborút és Németország erőszaka sodorta bele Magyarországot a háborúba. Most mégis bűnhődnie kell, pedig nem Magyarország volt a csatlósállamok főbűnöse. Emlékezett arra, hogy Románia teljes erejével vetette bele magát a németek háborújába, Besszarábiát és Odesszát akarta , a szlovákok haditényeit pedig számos esetben emelte ki a hadijelentés és Szlovákia volt az, amely elsőnek csatlakozott a német háborúba. Mégis bennünket fognak háborús főbűnösnek bélyegezni és most Csehszlovákia is erre akarja felépíteni követelését, amellyel újabb öt magyar községre jelentette be igényét.

A Független Kisgazda Párt rajkai szervezete nevében ünnepélyesen tiltakozom az emberi jogok és az igazság ilyen újabb lábbal tiprása ellen, - mondotta Loós János, - és kinyilvánítom Rajka község és a négy magyar község nevében, hogy továbbra is magyarok akarunk lenni és Magyarországhoz kívánunk tartozni. Szavaztassanak meg bennünket, hogy hol akarjuk felépíteni demokratikus jövőnket. (Közbekiáltások: szavaztassák meg Csallóközt is). Ha választanunk kell a csehszlovák jólét és a magyar koldussors között, akkor is magyarok maradunk (élénk helyeslő közbekiáltások). A tartós és maradandó béke érdekében kérjük a Kisgazda Párt országos Vezetőségét, tegyen meg mindent a kormánynál, hogy Rajka község és vele együtt az öt magyar község maradjon meg továbbra is magyarnak. Joós [Loós] János ezután javasolta, hogy az érdekelt községek lakossága küldjön tiltakozó táviratot a párisi békeértekezlethez és a magyar kormányhoz. A tömeggyűlés közönsége egyhangú lelkesedéssel fogadta el javaslatát. A táviratok, amelyeket a gyűlés megbízásából Loós János írt alá, a következő:

Békeértekezlet Páris. Mi, Rajka és a többi érdekelt négy község lakossága a legnagyobb megütközéssel vettünk tudomásul a szlovákiai imperializmus követeléséről, amely éppen a mi mindig Magyarországhoz tartozó területünkre vonatkozik. Augusztus 11-én megtartott népgyűlésünkön a községek lakossága egyetemlegesen tiltakozott a minden jogalap nélküli és a népek békéjét a Duna medencében megzavarni akaró újabb kísérlet ellen és kéri, azt utasítsák el.

Magyar kormány, Budapest. Mi, Rajka és a többi érdekelt négy község lakosság rajkai gyűlésünkről egyhangúlag törhetetlen és hűséges ragaszkodásunkról  biztosítjuk a magyar kormányt és kérjük, hogy kövessen el minden lehetőt, hogy továbbra is Magyarországhoz tartozhassunk.

Molnár Ferenc és Lázár Mihály kommunisták ugyancsak határozott hangon tiltakoztak a színmagyar községek elcsatolása ellen, Végül dr. Simon tanár, a Kisgazda Párt járási szervezetének elnöke azt fejtegette, hogy nem lehet szó a demokráciáról akkor, ha az egyik nép kap meg mindent, a másikat pedig koldussorsba szorítják le. Indítványozta, a pártok kiküldöttei fogalmazzanak meg tiltakozó nyilatkozatot, amelyet az öt minden lakosa írjon alá. Ebben a nyilatkozatban is tanúságot tesznek arról, hogy magyarok és azok is kívánnak maradni. Teszik ezt írásban azért, mert félő, hogy a csehszlovákok hamisított iratokkal fognak operálni. Az indítványt egyhangú lelkesedéssel fogadták és a gyűlés az igazságos béke követelésének hangoztatásával ért véget.

Ugyancsak vasárnap délután tartottak tiltakozó gyűlést Oroszváron is, amely hasonló szellemben folyt le.

Győr vármegye és város egyesített törvényhatósági bizottsága szombaton délelőtt rendkívüli közgyűlésen foglalt állást az igazságtalan béke ellen. Borbély Endre főispán, majd dr Velsz Aladár fejtették ki álláspontjukat az igazságos békéről és kimondták, hogy a város és a vármegye egyhangú tiltakozását a szlovák követelésekkel szemben nemcsak a magyar kormánnyal, hanem az Egyesült nemzetek minden képviselőjével és a sajtón át az egész világgal tudatják. Dr. Velsz kisgazdapárti javaslatára kimondották azt is, hogy az  elfogadott indítványt közlik a többi törvényhatóságokkal hasonló állásfoglalás céljából.

A győri törvényhatósági gyűlés kifejezte ugyanúgy a magyarság elkeseredett felháborodását a csehszlovák kormány újabb területi követelése felett, mint a rajkai és oroszvári tömeggyűlés, a Duna-medence tartós békéjének érdekei kívánják meg, hogy ez az elkeseredett tiltakozás a nagyhatalmak és a világ közvéleménye előtt meghallgatásra találjon.         

                                                                                              LUKOVICH JÓZSEF

Forrás: Független Kisgazda. I. évfolyam. 86. Szám. 1946. augusztus 20. 3. o.

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő