Kilépések, visszalépések

Elolvastam, kik léptek ki. Akit ismerek, minősítem: Asperján György, fafejű örmény, E. Fehér Pál részeges, kellemetlen, öntelt alak, Fekete Sándor, a jakobinus kaméleon, nyalta már Ernest Kay seggit is, Földeák Jancsi szegény, jó fiú, Gyurkó László, a hajdani disszidens, a határőrök fogták el, amikor Nyugatra akart szökni, Juhász Ferenc kissé [...] Végh Antal, nem író [... ] Külön szólok a cseh cipőgyáros esetleges rokonáról, az iszákos vörösorrú Bata Imréről. Ő is nyalta Ernest Kay seggét. Remélem, nem szerkeszti tovább az Élet és Irodalmat, hiszen ez az újság „lenne” a Szövetségé.

Köpeczi Béla művelődési miniszter feljegyzése az írókkal folytatott beszélgetésekről

F e j e s Endre:

Az a véleménye, hogy meg kell szüntetni az Írószövetséget. Ő már újjáalakításával sem értett egyet. Csodálkozik azon, hogy eddig is megtűrtük tevékenységét. Az irodalom az íróasztaloknál dől el és nem a szövetségben. Az írók érdekeinek védelmét el tudják látni a különböző más szervezetek, az Irodalmi Alap vagy a Szerzői Jogvédő Hivatal. Ilyen célból sincs tehát szükség a szövetségre.

S z é c s i Margit:

Várható, hogy indulatos közgyűlés lesz, mert az írók elégedetlenek, különösen a Tiszatáj betiltása miatt. A Tiszatáj olyan folyóirat volt, amelyik tisztességesen dolgozott, ő maga is szívesen működött együtt a szerkesztőséggel. Nem minden folyóirattal hasonló a kapcsolata. Az írók egy csoportja a Tiszatájat tartotta saját orgánumának. Nagy Gáspár verse - véleménye szerint -

nem tudja, hogy miért keltett ilyen nagy felháborodást. Ő szolidáris mindazokkal az írókkal, akik valamilyen sérelmet szenvedtek el, s ezt a magatartást az íróktól nem is lehet rossznéven venni. Szerinte az Írószövetségre szükség van, s úgy véli, lehetne az egyetértésre és az együttműködésre törekedni az állami szervekkel. Arra nem volt hajlandó kitérni, hogy miért írta alá az 1956-tal kapcsolatos manifesztumot.

S z a b ó Magda:

Elítélte, hogy az Írószövetségben hosszú ideje csak politikai kérdésekkel foglalkoznak, de reménytelennek tartotta, hogy az elégedetlenkedőket meg lehetne győzni és valamilyen reális álláspontra kötelezni. Szerinte lehetetlen az Írószövetség megszüntetése. Törekedni kellene arra, hogy megfelelő vezetés alakuljon ki. Úgy véli, hogy Cseres Tibor vagy Száraz György alkalmas lenne arra, hogy az Írószövetséget igazi feladataihoz vezesse vissza és szembeszálljon a túlzókkal. A volt

készek segítséget nyújtani ahhoz az irodalompolitikához, amelyet folytatunk, de ez ma már csak morális segítség lehet, mert megöregedtek és nem tudják vállalni az aktív fellépést és munkát az Írószövetségben.

K e r e s z t u r y Dezső:

Az a véleménye, hogy bagatellizálni kell a vitákat és magát az Írószövetséget is. Feloszlatni nem szabad, mert azt politikailag kihasználnák ellenünk. Engedni kellene, hogy különböző társaságok alakuljanak, és ezekben lépjenek fel a politikai ellenzék képviselői. A vezetés támaszkodjék a kiemelkedő alkotókra, s hogy ezt megtehesse, hozzuk létre a Művészeti Akadémiát, ami segítene a művészetek közötti kapcsolatok fejlesztésében is, de főleg az érték kiválasztásában, és jó tanácsadó testület lehetne.
Ami magát a közgyűlést illeti, azt javasolja, hogy a párt és az állam képviseletében alacsonyabb szintű legyen a képviselet, a képviselők ne feltétlenül szólaljanak fel. A közgyűlés elnökeit - és mindenekelőtt Hubay Miklóst - kellene meggyőzni arról, hogy ha politikailag tűrhetetlen megnyilatkozások volnának, vonják meg a szót és utasítsák vissza az elfogadhatatlan kitételeket. Nyomatékosan kérte, hogy ne méretezzük túl sem a közgyűlés, sem pedig az Írószövetség jelentőségét. A széles közvéleményt nem érdekli, hogy mi történik az irodalmi berkekben. Ne tekintsük partnernek - ahogy mondta - „azt a csürhét", amely az írószövetségi közgyűlésen hangadó. Ha vitatkoznánk vele, felértékelnénk és a nyugati hírközlő szerveknek és kommentátoroknak is módot adnánk arra, hogy velünk vitatkozzanak, és hogy kimutassák, mennyire korlátozott a szabadság Magyarországon.

L a k a t o s Menyhért:

Elmondta, hogy nem ismeri közelebbről az Írószövetség tevékenységét, de amit tapasztalt, abból azt a következtetést vonja le, hogy egy klikk kezében van a vezetés, amely csak a saját érdekeit szolgálja. Ő az Írószövetségtől soha semmiféle segítséget nem kapott, nem is tudja, hogy mire jó. Először tagfelvételét visszautasították, aztán évek múlva Dobozy Imre bejelentette, hogy mégis felveszik a tagok sorába. Ő a szövetségben semmiféle tevékenységet nem fejtett ki. Ismerve az írók körében kialakult hangulatot, feltételezi, hogy a közgyűlésen éles megnyilvánulások lesznek felelőtlen emberek köréből. A maga részéről ettől a felelőtlenségtől elhatárolja magát.

S o m l y ó György:

Az Írószövetséget sokra nem becsüli, de az a véleménye, hogy léte a szocialista rendszer egyik jellegzetessége, ezért nem tudja elképzelni, hogy meg lehetne szüntetni. A megszüntetése viharokat váltana ki itthon és külföldön is. Nyugaton úgy értelmeznék, mint a magyar politika megmerevedését. Különben ő a Tiszatáj vagy a Csurka ügyében hozott intézkedésekkel sem ért egyet. Az igazi gondok szerinte elvi természetűek, az '56-os ellenforradalom hivatalos megítélése és az Erdély kérdésében tanúsított álláspont a vezetés részéről, hogy ti. nem teszi szóvá nyilvánosan a romániai magyarság elnyomását. Ezek az igazi okai az írók körében jelentkező ellenzéki érzületnek. - A közgyűlést ilyen körülmények között a politikával való szembenállás fogja jellemezni. Ő ezt a magatartást helyteleníti, de a maga részéről az ilyen fajta megnyilvánulásokkal szembefordulni - az említett elvi okok miatt - nem tud. A végső következtetése az, hogy az Írószövetséget fenn kell tartani és meg kell találni valami közös platformot, hogy a politika is tegyen engedményeket.

Budapest, 1986. november 13.

                                                                                                          Köpeczi Béla

MOL XIX-J-9-b-Min. 2870-1986. 166. d.

Ezen a napon történt december 09.

1917

Románia fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.Tovább

1941

Kína hadat üzen Japánnak, Németországnak és Olaszországnak.Tovább

1948

A kecskeméti Bethlen Kata Tanítónőképzőben – központi utasításra – Mindszenty ellenes tüntetést szerveztek, amire öt III. éves leány nem...Tovább

1967

Nicolae Ceaușescu Románia elnöke lesz.Tovább

1980

A PB jelentést fogadott el a belső ellenzéki, ellenséges tevékenységről. Megállapították, hogy a hetvenes évek második felében, a korábban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő