Kísérletek a Keresztény Demokrata Néppárt politikai elismertetésére 1945-ben

„Mindszenty az utóbbi időben egyre jobban Barankovics ellen foglalt állás, s vagy 3 hete magához hívatta és közölte vele, hogy [a] Pálffy elleni támadó nyilatkozatait katolikus szempontból nem tartja megfelelőeknek, a Hazánkról pedig hűvösen nyilatkozott, egyáltalában nem adta a lapra áldását. Barankovicsot ez a prímási részről tapasztalható ellenszenv viszi a demokrácia felé..."

Keresztes Csaba - Kiss András

Bevezetés

A második világháború befejeződésével kétségtelenül új korszak köszöntött be a világban és Magyarországon egyaránt. Az 1945-ös történelmi fordulat, a megszálló német csapatok kiűzése Magyarországról, ezzel egyidejűleg a szovjet hadsereg folyamatos térnyerése és megszállása fokozatosan arra ébresztette rá a belpolitikai erők képviselőit, hogy Európának ezen a részén a Szovjetunió akarata fog érvényesülni. A Horthy-rendszer, a „régi Magyarország" államberendezkedése végérvényesen eltűnt.

1945 folyamán az újraszerveződő és az újonnan alakult politikai pártok megindították a lázas szervezőmunkát tömegbázisuk és szervezetük kiszélesítésére, mindezt úgy, hogy az ország egyes pontjain még harcok dúltak.

Az 1945. év minden bizonnyal a leginkább eseménydús esztendők egyike a magyar történelemben. 1945. január 20-án Magyarország fegyverszüneti megállapodást kötött a szövetséges hatalmakkal, ami jelezte az ország második világháborús részvételének súlyos következményeit. A belpolitikában kialakult új politikai helyzetben a politikai erők többsége nem láthatta előre, hogy a szovjetek támogatásával a Magyar Kommunista Párt (MKP) totalitárius diktatúrát fog kiépíteni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a magyar állam sorsa a koalíciós időszak sikeres vagy sikertelen bel- és külpolitikájának eredményétől függött. Ebben a helyzetben a már ellenzéki múlttal rendelkező pártok, mint például a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt minden lehetőséget megragadtak a politikai kezdeményezésre. A Magyar Kommunista Párt dominanciája - köszönhetően a szovjetek, illetve a Szövetséges Ellenőrző Bizottság hathatós beavatkozásának - azonban egyre jobban érvényesült. Az ország helyzetét reálisan látó politikusok mindent megtettek e folyamat visszaszorítására. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült (MNFF), többnyire baloldali irányultságú pártok mellett keresztény, pontosabban katolikus világnézetű politikai formációk is léteztek, és a háború befejeződése után helyet igényeltek maguknak a politikai életben.

A deklaráltan vallásos keresztény közéleti szereplők 1944 tavaszán már elhatározták egy keresztény (katolikus) párt megalakítását, ám a szervezetük kiépítésére akkor nem kerülhetett sor. 1944. október közepén 

 vezetésével megalakították a Keresztény Demokrata Néppárt (KDNP) elnevezésű pártot, amely azonban a nyilas hatalomátvétel miatt nem tudott érdemi működést kifejteni. Pálffy azonban részt vett az ellenállást szervező Magyar Frontban, és ezen érdemét később el is 

Az 1944 decemberétől Debrecenben működő Ideiglenes Nemzeti Kormány néhány tagja támogatásáról biztosította a pártot, így például a miniszterelnök, dálnoki Miklós Béla is. (Lásd az 5. számú dokumentumot!) Ezt követően Szegeden 

 és  irányításával a KDNP megtartotta a zászlóbontó gyűlését. Hamarosan megindult a szervezőmunka, amelybe számos ismertebb katolikus közéleti személyiség is bekapcsolódott, mint például  és .

Hamarosan a párt programját is közzétették. Ebben a keresztény értékek képviseletének szándékát nyilvánították ki, a vallást közügynek tekintették, és hangsúlyozták az egyház neveléshez való jogát. Követelték ezen kívül a szólás, a gyülekezési és egyesülési szabadság biztosítását. Kiálltak a földreform mellett, melyet főleg telepítéssel kívántak megoldani, hogy minél több önálló birtokos gazdálkodó dolgozhasson a saját földjén.

A pártvezetés azonban a meghirdetett elveket nem tudta pártszervezéssel terjeszteni és népszerűsíteni: ehhez hiányzott a párt hivatalos elismerése. Pálffy József 1945 első hónapjaiban mindent megtett, hogy elfogadtassa magát és pártját az ország új vezetésével. Számos fórumon és különféle formában bejelentette hivatalos elismerésének igényét, többször fordult a legilletékesebbhez, a belügyminiszterhez. (Lásd a 2. és 3. számú dokumentumokat!). A legtöbb helyről kitérő válaszokat kapott és a - a baloldali pártok nyomására - a kormány igyekezett kitérni a pártalakítás jóváhagyása elől. (Rákosi Mátyás már az egyik, 1945. február végi beszédében egyenesen reakciósnak és a régi, bukottnak nevezett politika folytatójának nevezte a tömörülést.) Elutasító módon reagált az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INGY) Politikai Bizottsága is, ahol végeredményben azt állapították meg, hogy nem lehet biztos információkat tudni a szerveződő pártról, de legalábbis a bizottság résztvevői nincsenek meggyőződve arról, hogy a párt tagjainak múltja „tiszta" és mentes minden fasiszta ideológiától. (Lásd az 1. és a 6. számú dokumentumot!)

 

Jellemző a Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) véleménye a pártról. A Bizottság 1945. április 18-án tárgyalta meg az engedélyezés ügyét. A pártok képviselőinek mindegyike aggályát fejezte ki az új párt tervezett működése kapcsán. Szavaikból a „demokrácia" féltése, a meglévő egység felbomlásának veszélye, sőt a nemzet demokratikus „átnevelése" feladatának meghiúsulása 

.

Végül úgy döntöttek, hogy a bizottságnak nincs joga új pártalakuláshoz engedélyt adni, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba a pártalakulatot nem vették be. (Lásd a 4. számú dokumentumot!)

Ugyanezen a napon a Minisztertanács is tárgyalta a párt legális működésének kérdését. Itt Miklós Béla miniszterelnök bejelentette, hogy a párt működését tudomásul veszi, mivel a párt aktívan részt vett az ellenállási mozgalomban. A miniszterek többsége azonban kétségeit hangoztatta: a külügyminiszter külpolitikai okokból tartotta nemkívánatosnak egy konzervatív párt megindulását („veszélyezteti azt a jó viszonyt, amely köztünk és a szövetségesek között létrejött"). Más miniszterek sem látták alkalmasnak egy újabb párt megindulását, egyedül a kultuszminiszter jelentette ki, hogy egy demokráciában annyi párt alakul meg, amennyi akar. A katolikus pap, Balog István miniszterelnökségi államtitkár is aggályait 

, hogy a keresztény pártnév alatt „a papságot és az egyházakat nem fogják-e antidemokratikus működésükkel kompromittálni."

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő