Kultúrbéke, 1987.

A magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A kommunista hatalomátvételtől a rendszerváltásig azonban – a rendszer „puhulása” ellenére – csak egyetlen egyházpolitikai vitát tudunk megemlíteni. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt, és elfogadásáról határozatot is hozott.

Szentágothai János hozzászólása 

ELNÖK: Szentágothai János képviselőtársunk következik.

SZENTÁGOTHAI JÁNOS: Tisztelt Ház! Bizonyára kissé furcsának, sőt egyesek számára bizarrnak tűnhet, hogy a tudomány szerény munkása, sőt sajnos speciális pillanatnyi körülményei miatt az áltudományok és irracionalista csodavárás elleni küzdelem mindinkább szélmalomharccá váló erőfeszítés Don Quijote-i alakja kér szót ebben a kérdésben. Pedig ez eléggé logikus, hiszen miniszterelnökünk expozéjában felolvasott valóban szívhez szóló nyugdíjas levél szerint bajaink jelentős része a fejünkben van, és ez kissé a szakmámhoz közeledik. Erről beszéltem - ugyancsak eléggé hajánál odaráncigálva - az adóval kapcsolatban az őszi ülésszakon, megint csak a fejünkben lévő hibákról. Túlzás lenne persze - erős túlzás - a társadalmunkban jelentkező eszmei zűrzavarról beszélni, de etikai és bizalmi válságtól már komolyan lehet tartanunk. Nem megnyugtató érzékelni, hogy évszázados etikai értékek Berzsenyi Dániel szavaival élve, "Így minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész..." idestova nem tartoznak az emberi magatartás magától értetődő normái közé; hogy lassan másként gondolkodónak kell lennie annak, aki nem tekinti bocsánatos bűnnek - amerikaiasan, bár ők is spanyolból kölcsönözték, peccadillonak, kis bűnöcskének - hogy valaki a szociálisan megengedhető, sőt a kívánatos mértékű szélső minimumon túl fogyaszt alkoholt, vagy a családi élet tisztaságát nem tartja legfőbb társadalmi értéknek. Nem vagyok én prűd és még kevésbé szenteskedő, de ami nálunk gyakorlattá válik, az mégsem fogadható el. Más dolgokat is sorolhatnék.

Ebben az összefüggésben különösen nagyra kell értékelnünk az állam és az egyházak közötti viszony normalizálását és az erre irányuló egyházpolitika hosszú perspektívában való tervbe vételét és előrevetítését. Ez kétségtelenül nagy eredmény és úgy értékelem, hogy ez perspektivikusan a beszámolóban is szerepelt és itt további fejlődés is benne van. Erre szükség van.

A marxisták és a keresztények közötti dialógus - amellyel összefüggésben egy pillanatra vissza szeretnék emlékezni idő előtt elhunyt kedves barátomra, Lukács Józsefre - is azt mutatta, hogy az etikai kérdések azok, amelyekben legjobban egyet lehet értenie a két oldalnak. Hiszen egész civilizációnk etikai kódját közel 4 ezer évvel ezelőtt a mózesi tízparancsolat fogalmazta meg legvilágosabban máig is tartó érvénnyel.

Ezért kell értékelnünk azt a társadalmi erőtartalékot, ami az egyházak és népünk ezekhez többé-kevésbé még kötődő nagyobb részében megvan. Ezek spontán kezdeményezései elérnek oda, ahová a hivatalos szervek sokszor nem, vagy nem könnyen érnek el. Minden esetre ha együttműködnek, akkor többet érhetnek el. Gondolok itt természetesen ifjúságunk veszélyeztetett, a társadalom perifériájára szoruló rétegére, alkoholizáló, kábítószerrel kísérletező, cél nélkül sodródókra, potencionális bűnözőkre, a hibájukon kívül egyedül maradókra, saját magukat ellátni nem tudókra. A bármennyire is továbbfejleszthető és tovább fejlesztendő hivatalos állami vagy tanácsi szociális gondoskodás nem tud megfelelni azoknak az igényeknek, amelyek a közeljövőben itt jelentkezni fognak.

Itt tehát valós együttműködésről van szó. Ez szükséges, mint ahogy ezt egyik-másik hozzászóló is említette. Én az állam és az egyházak közötti szövetségesi viszony létrejöttét szeretném mindinkább látni. Ez implicite valamennyire benne van a beszámolóban, de szerettem volna ezt explicite is megfogalmazni. Ne tessék megijedni, mi sem áll távolabb tőlem, mint az ideológiák összekeverése. Ez semelyiknek se használ és egyik félnek sincs erre szüksége. Amire szükség van, az a dialógus, az egymás iránti tisztelet, a tolerancia szellemében ahogy nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is sikerült ezt az utóbbi időben felfejlesztenünk.

Ha pedig valaki attól tartana, hogy egy ilyen konkrét, konstruktív célokban való együttműködés az ellenzéki erők kristályosodási pontjául - persze mindennel vissza lehet élni - szolgálhatna, akkor megnyugtatásul kérném csak arra gondolni, hogy a mai ellenzék, mindaz, amit "lágyabb ellenzéknek", vagy "keményebb magvának" szoktak mondani, az döntő módon nem az egyházakból és nem is a hívek közül kerül ki. Ha valami akkor a statisztika talán inkább ennek ellenkezőjét bizonyíthatná: bár én nem akarok e körül polémiát provokálni. Én mindenesetre a leghatározottabban ellene vagyok és elítélem, hogyha valaki az ifjúságot az alapvető állami kötelezettségeivel ellentétes irányba akarja befolyásolni.

Persze az egyházakban és a hívekben rejtőző értékes társadalmi erő spontán kibontakozásához az is kívánatos, hogy a demokrácia mindenütt megerősödjön. Nem lenne baj, ha az országos közéletben erőteljesen bontakozó demokratikus mechanizmusok az egyházakban és sajtójukon belül is fejlődnének, mert van azért itt-ott még némi régi rossz beidegződés. Talán nem kell mindjárt égszakadást, földindulást kiáltani, ha valaki nem egészen ortodoxan képvisel valami "hivatalos" álláspontot: kivéve azt, amire az előbb utaltam.

Szerettem volna még a demográfiáról beszélni, de attól félek, hogy e tekintetben a társadalomnak még a vallásosabb szegmentumai részéről sem tudok túl sokat ígérni, mert úgy látszik, hogy a saját hitelveiket sem túlságosan fogadják el az úgynevezett "hívek". Demográfiai helyzetünk lassan aggasztóvá kezd válni - nem az a minicsúcs, ami pillanatnyilag nehézségeket okoz.

Végül engedjék meg, hogy két konkrétumra utaljak. A bérek bruttósítása - ha az alkalmazottakra egyébként érvényes kedvezményeket az egyházi alkalmazottakra nem terjesztik ki, akkor sok helyen aránytalanul nagy nehézségek következhetnek. Én úgy véltem - vagy félrehallottam volna (?) -, hogy az államtitkári expozéban erre bizonyos célzás történt, no nem erre a konkrét esetre, hanem az államsegély kérdésére. Azt hiszem, hogy ez főleg az egyházi szeretetintézményekre hatna ki és ezeknek a terhei - mert ezeket valakinek el kell vállalni - akkor megint az amúgyis túlterhelt egyéb szociális intézményekre hárul át, nem is szólva arról - s ezt azt hiszem azok, akik egy kicsit is értenek a dolog pénzügyi vonatkozásához, azoknak nem kell hosszasabban magyaráznom - hogy ez pénzügyi szempontból is, igen rossz politika lenne. Tehát ezt mindenképpen meg kellene akadályozni. Ez irányban az egyházak tudomásom szerint az illetékeseknél folyamodással is éltek.

A másik ügy valamivel speciálisabb, tudniillik az evangélikus egyház valamikori nagyhírű fasori iskolájának újra való létrehozása. Ezt valahogy a nemzetközi közvélemény is várja tőlünk. Ez az iskola legendássá vált a benne nevelődött számos Nobel-díjas és egyéb világhírű tudós révén. Azt hiszem, hogy nem vádolhatnak elfogultsággal, mert én nem ebbe az iskolába jártam, és attól félek, hogy még a legendás tanári kar sem tudott volna belőlem annak idején sokat kicsiholni. Indirekt módon a középiskolai oktatás és maga az épület szóba került a mai ülésen, vagy a tegnapi ülésszakban, és ebből arra lehet következtetni, hogy a körülmények nyomása amúgy is egy kicsit ebben az irányban hat és segít. Tudom nagyon jól, hogy ez anyagilag rendkívül nehéz vállalkozás, de én hiszek abban, hogy megvan külföldön is - bár, attól tartok lassan a valamikor ott tanultak elhaláloznak, ezért az utolsó pillanatban kellene még intézkednünk -, de belföldön is van áldozatkészség, amelyre itt számíthatunk, úgyhogy kérem, szíveskedjenek ezt a gondolatot felszínen tartani. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgatták az itt elmondottakat, s kérem, tekintsék úgy, hogy én is elfogadom az államtitkári beszámolót. (Taps)

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő