Kultúrbéke, 1987.

A magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A kommunista hatalomátvételtől a rendszerváltásig azonban – a rendszer „puhulása” ellenére – csak egyetlen egyházpolitikai vitát tudunk megemlíteni. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt, és elfogadásáról határozatot is hozott.

Szentágothai János hozzászólása 

ELNÖK: Szentágothai János képviselőtársunk következik.

SZENTÁGOTHAI JÁNOS: Tisztelt Ház! Bizonyára kissé furcsának, sőt egyesek számára bizarrnak tűnhet, hogy a tudomány szerény munkása, sőt sajnos speciális pillanatnyi körülményei miatt az áltudományok és irracionalista csodavárás elleni küzdelem mindinkább szélmalomharccá váló erőfeszítés Don Quijote-i alakja kér szót ebben a kérdésben. Pedig ez eléggé logikus, hiszen miniszterelnökünk expozéjában felolvasott valóban szívhez szóló nyugdíjas levél szerint bajaink jelentős része a fejünkben van, és ez kissé a szakmámhoz közeledik. Erről beszéltem - ugyancsak eléggé hajánál odaráncigálva - az adóval kapcsolatban az őszi ülésszakon, megint csak a fejünkben lévő hibákról. Túlzás lenne persze - erős túlzás - a társadalmunkban jelentkező eszmei zűrzavarról beszélni, de etikai és bizalmi válságtól már komolyan lehet tartanunk. Nem megnyugtató érzékelni, hogy évszázados etikai értékek Berzsenyi Dániel szavaival élve, "Így minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész..." idestova nem tartoznak az emberi magatartás magától értetődő normái közé; hogy lassan másként gondolkodónak kell lennie annak, aki nem tekinti bocsánatos bűnnek - amerikaiasan, bár ők is spanyolból kölcsönözték, peccadillonak, kis bűnöcskének - hogy valaki a szociálisan megengedhető, sőt a kívánatos mértékű szélső minimumon túl fogyaszt alkoholt, vagy a családi élet tisztaságát nem tartja legfőbb társadalmi értéknek. Nem vagyok én prűd és még kevésbé szenteskedő, de ami nálunk gyakorlattá válik, az mégsem fogadható el. Más dolgokat is sorolhatnék.

Ebben az összefüggésben különösen nagyra kell értékelnünk az állam és az egyházak közötti viszony normalizálását és az erre irányuló egyházpolitika hosszú perspektívában való tervbe vételét és előrevetítését. Ez kétségtelenül nagy eredmény és úgy értékelem, hogy ez perspektivikusan a beszámolóban is szerepelt és itt további fejlődés is benne van. Erre szükség van.

A marxisták és a keresztények közötti dialógus - amellyel összefüggésben egy pillanatra vissza szeretnék emlékezni idő előtt elhunyt kedves barátomra, Lukács Józsefre - is azt mutatta, hogy az etikai kérdések azok, amelyekben legjobban egyet lehet értenie a két oldalnak. Hiszen egész civilizációnk etikai kódját közel 4 ezer évvel ezelőtt a mózesi tízparancsolat fogalmazta meg legvilágosabban máig is tartó érvénnyel.

Ezért kell értékelnünk azt a társadalmi erőtartalékot, ami az egyházak és népünk ezekhez többé-kevésbé még kötődő nagyobb részében megvan. Ezek spontán kezdeményezései elérnek oda, ahová a hivatalos szervek sokszor nem, vagy nem könnyen érnek el. Minden esetre ha együttműködnek, akkor többet érhetnek el. Gondolok itt természetesen ifjúságunk veszélyeztetett, a társadalom perifériájára szoruló rétegére, alkoholizáló, kábítószerrel kísérletező, cél nélkül sodródókra, potencionális bűnözőkre, a hibájukon kívül egyedül maradókra, saját magukat ellátni nem tudókra. A bármennyire is továbbfejleszthető és tovább fejlesztendő hivatalos állami vagy tanácsi szociális gondoskodás nem tud megfelelni azoknak az igényeknek, amelyek a közeljövőben itt jelentkezni fognak.

Itt tehát valós együttműködésről van szó. Ez szükséges, mint ahogy ezt egyik-másik hozzászóló is említette. Én az állam és az egyházak közötti szövetségesi viszony létrejöttét szeretném mindinkább látni. Ez implicite valamennyire benne van a beszámolóban, de szerettem volna ezt explicite is megfogalmazni. Ne tessék megijedni, mi sem áll távolabb tőlem, mint az ideológiák összekeverése. Ez semelyiknek se használ és egyik félnek sincs erre szüksége. Amire szükség van, az a dialógus, az egymás iránti tisztelet, a tolerancia szellemében ahogy nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is sikerült ezt az utóbbi időben felfejlesztenünk.

Ha pedig valaki attól tartana, hogy egy ilyen konkrét, konstruktív célokban való együttműködés az ellenzéki erők kristályosodási pontjául - persze mindennel vissza lehet élni - szolgálhatna, akkor megnyugtatásul kérném csak arra gondolni, hogy a mai ellenzék, mindaz, amit "lágyabb ellenzéknek", vagy "keményebb magvának" szoktak mondani, az döntő módon nem az egyházakból és nem is a hívek közül kerül ki. Ha valami akkor a statisztika talán inkább ennek ellenkezőjét bizonyíthatná: bár én nem akarok e körül polémiát provokálni. Én mindenesetre a leghatározottabban ellene vagyok és elítélem, hogyha valaki az ifjúságot az alapvető állami kötelezettségeivel ellentétes irányba akarja befolyásolni.

Persze az egyházakban és a hívekben rejtőző értékes társadalmi erő spontán kibontakozásához az is kívánatos, hogy a demokrácia mindenütt megerősödjön. Nem lenne baj, ha az országos közéletben erőteljesen bontakozó demokratikus mechanizmusok az egyházakban és sajtójukon belül is fejlődnének, mert van azért itt-ott még némi régi rossz beidegződés. Talán nem kell mindjárt égszakadást, földindulást kiáltani, ha valaki nem egészen ortodoxan képvisel valami "hivatalos" álláspontot: kivéve azt, amire az előbb utaltam.

Szerettem volna még a demográfiáról beszélni, de attól félek, hogy e tekintetben a társadalomnak még a vallásosabb szegmentumai részéről sem tudok túl sokat ígérni, mert úgy látszik, hogy a saját hitelveiket sem túlságosan fogadják el az úgynevezett "hívek". Demográfiai helyzetünk lassan aggasztóvá kezd válni - nem az a minicsúcs, ami pillanatnyilag nehézségeket okoz.

Végül engedjék meg, hogy két konkrétumra utaljak. A bérek bruttósítása - ha az alkalmazottakra egyébként érvényes kedvezményeket az egyházi alkalmazottakra nem terjesztik ki, akkor sok helyen aránytalanul nagy nehézségek következhetnek. Én úgy véltem - vagy félrehallottam volna (?) -, hogy az államtitkári expozéban erre bizonyos célzás történt, no nem erre a konkrét esetre, hanem az államsegély kérdésére. Azt hiszem, hogy ez főleg az egyházi szeretetintézményekre hatna ki és ezeknek a terhei - mert ezeket valakinek el kell vállalni - akkor megint az amúgyis túlterhelt egyéb szociális intézményekre hárul át, nem is szólva arról - s ezt azt hiszem azok, akik egy kicsit is értenek a dolog pénzügyi vonatkozásához, azoknak nem kell hosszasabban magyaráznom - hogy ez pénzügyi szempontból is, igen rossz politika lenne. Tehát ezt mindenképpen meg kellene akadályozni. Ez irányban az egyházak tudomásom szerint az illetékeseknél folyamodással is éltek.

A másik ügy valamivel speciálisabb, tudniillik az evangélikus egyház valamikori nagyhírű fasori iskolájának újra való létrehozása. Ezt valahogy a nemzetközi közvélemény is várja tőlünk. Ez az iskola legendássá vált a benne nevelődött számos Nobel-díjas és egyéb világhírű tudós révén. Azt hiszem, hogy nem vádolhatnak elfogultsággal, mert én nem ebbe az iskolába jártam, és attól félek, hogy még a legendás tanári kar sem tudott volna belőlem annak idején sokat kicsiholni. Indirekt módon a középiskolai oktatás és maga az épület szóba került a mai ülésen, vagy a tegnapi ülésszakban, és ebből arra lehet következtetni, hogy a körülmények nyomása amúgy is egy kicsit ebben az irányban hat és segít. Tudom nagyon jól, hogy ez anyagilag rendkívül nehéz vállalkozás, de én hiszek abban, hogy megvan külföldön is - bár, attól tartok lassan a valamikor ott tanultak elhaláloznak, ezért az utolsó pillanatban kellene még intézkednünk -, de belföldön is van áldozatkészség, amelyre itt számíthatunk, úgyhogy kérem, szíveskedjenek ezt a gondolatot felszínen tartani. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgatták az itt elmondottakat, s kérem, tekintsék úgy, hogy én is elfogadom az államtitkári beszámolót. (Taps)

Ezen a napon történt augusztus 05.

1914

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzen Oroszországnak.Tovább

1914

a német hadsereg megtámadja Liège városát, illetve a város körül felállított megerősített pozíciókat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők