Kultúrbéke, 1987.

A magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A kommunista hatalomátvételtől a rendszerváltásig azonban – a rendszer „puhulása” ellenére – csak egyetlen egyházpolitikai vitát tudunk megemlíteni. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt, és elfogadásáról határozatot is hozott.

Nagy Gyula hozzászólása

ELNÖK: Dr. Nagy Gyula képviselőtársunk következik.

Dr. NAGY GYULA: Tisztelt Országgyűlés!

Kedves Képviselőtársaim!

Nincs könnyű helyzetben az, aki egy ilyen széles körű és nagyon gazdag tartalmú beszámolóhoz kíván pár percben - felelősen - hozzászólni. Mégis megpróbálom.

Teljes mértékben egyetértek Miklós államtitkár úr általános és részletes értékelésével az állam és a hazai egyházak viszonyáról; hogy ez a viszony jó, rendezett, és egyre inkább mélyül, gazdagodik. Hála és köszönet azoknak, akik ennek a jó viszonynak a kimunkálásáért évtizedeken keresztül fáradságot, gyanúsításokat, nehézségeket vállalva fáradoztak. És talán megérti az Országgyűlés, ha itt különösen is hálával gondolok arra, aki ezen a helyen előttem ült és aki egyházunk püspöki vezetője volt: dr. Káldy Zoltánra. Ő hosszú időn át végezte itt a szolgálatot. Szeretném méltóan folytatni munkásságát.

De őszinte köszönet és hála azoknak is, akik ma ezért a jó viszonyért fáradoznak - mindkét oldalon. Elsősorban hadd fejezzem ki egyházam, a Magyarországi Evangélikus Egyház, gyülekezeteink és híveink köszönetét kormányzatunk iránt és személy szerint is Miklós Imre államtitkár úr iránt, aki itthon és külföldön is elismerten, megbecsülten évtizedek óta ebben a szolgálatban áll. Hadd köszönjem meg budapesti közvetlen munkatársainak és vidéken a megyei egyházügyi hivatalok munkatársainak a segítségét ennek az őszinte, jó viszonynak a közös munkálásában.

Mi jellemzi ma a magyarországi egyházak életét? - Csak néhány fontos vonást szeretnék röviden megemlíteni. Először is az, hogy hazánkban vallásos hitüket, meggyőződésüket vallásos emberek, egyházak, vallásfelekezetek szabadon vallhatják és gyakorolhatják. És hogy nemcsak lehetőségük van erre, hanem ha a hitük mögött ott áll az életük is, akkor megbecsülésben és tiszteletben van részük társadalmunkban.

Egy másik jellemző vonás az, hogy egyházunk és hívő emberek meggyőződése szerint az Isten hit nem elfordít ettől a világtól és annak feladataitól, - hanem ellenkezőleg: a szív belső hitének minden pillanatban át kell alakulnia segítő, cselekvő szeretetté a másik ember és a különféle emberi közösségek iránt, a családtól a társadalomig. Mert a szeretet elsősorban nem érzelem és nem szó, - hanem cselekedet!

Teológiánknak az elmúlt négy évtized során ez volt a legfontosabb fölismerése - a cselekvő hitnek, a szolgálatnak a teológiája.

A harmadik vonás, amit szeretnék megemlíteni, az, hogy az egyházak a teljes emberért kívánják végezni a munkájukat: az ember anyagi érdekeiért, a kenyeréért, az otthonáért, a becsületes munkájáért. És itt meg kell vallanunk bűnbánattal, hogy az egyházak nem mindig látták ezeknek az anyagi életfeltételeknek a fontosságát. Ugyanakkor azonban ezektől az anyagi vonatkozásoktól elválaszthatatlanul az ember szellemi, erkölcsi, lelki értékeiért is kívánnak szolgálni. Mindig baj van, ha ezt a kettőt elszakítják egymástól! - És kölcsönösen, mindkét területen károk keletkeznek.

Szeretném itt aláhúzni azt, hogy rendkívül fontos, valóban, az anyagi-gazdasági előmenetellel együtt az értelmi képzés, a tanítás, oktatás. De ugyanakkor, ezzel együtt a nevelés is, az emberségre nevelés! Pascal szavait szeretném itt idézni, aki azt mondotta, hogy az ember két dimenzióban él: az értelme és a szíve, a tudás és a szeretet dimenzióiban, s mind a kettő alapvető az emberi élet számára.

Mi ezt valljuk és ezt hirdetjük, s ezzel kívánunk szolgálni: a szellemi, erkölcsi, lelki értékekkel az emberség területén, régi történelmi hagyományaink szerint; és ma is ezzel kívánunk a társadalomban segíteni.

Köszönettel hallottam én is tegnap Grósz Károly miniszterelnökünk szavait arról a bizonyos levélről, amely éppen ezekről az emberi, döntő tényezőkről szólt, továbbá számos képviselőtársam szavait arról, hogy a mai nehéz gazdasági-társadalmi gondjainkból való kibontakozás egyik alapvető feltétele az erkölcsi értékek nagyobb megbecsülése, az emberségre való nevelés.

Az egyházak abban kívánnak a legjobban segíteni, ami nekik adatott, egész népünk jövőjéért, gazdasági életünk, társadalmunk kibontakozásáért, s az igazi, teljes emberségnek a kibontakozásáért. Nagyon köszönöm Berecz János képviselőtársam, az MSZMP Központi Bizottsága titkárának szavait arról, amit a hitről mondott. Valóban úgy van, hogy az igazán emberek hit nélkül, belső alapvető meggyőződés nélkül nem élhetnek. És a hit nem választhat el bennünket. Tiszteljük, megbecsüljük egymás hitét és segítjük egymást a hitnek, a szeretetnek és a felelősségnek az útján járni a közösség érdekében.

Hadd mondjam meg, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb élménye volt számomra, amikor a moszkvai fórumon Gorbacsov főtitkár szavait hallgathattam az új gondolkozásról. Arról beszélt, hogy világunknak csak úgy van jövője, ha az emberekben ez az új belső magatartás, gondolkodás áttör: konfrontáció helyett az emberiség egységének a látása, a szembenállás és az önző biztonság helyett valamennyi nép és ember közös biztonsága és élete, és az életpusztító nukleáris fegyvereknek az eltávolítása világunkból.

Ez igen jelentős mértékben belső lelki, erkölcsi magatartást jelent. Mi - ahogy említettem - itt szeretnénk elsősorban segíteni és szolgálatot végezni a társadalmunkban. De hadd húzzam alá külön is az egyházaknak a segítő készségét és felelősségét a társadalom gyengébb tagjai, az egyedülállók, a magányosok, az idős emberek, a testileg, lelkileg súlyosan sérültek, a veszélyeztetett fiatalok iránt. Kiknek van nagyobb szükségük a segítségre, mint éppen őnekik? Ezért gondozzuk szeretetintézményeinkben, az én egyházam 15 szeretetintézményében is, a súlyosan sérült, testileg, szellemileg beteg gyermekeket, fiatalokat és az idő embereket. Hiszen ők szorulnak rá igazán erre a segítségre. És próbáljuk, minden vonatkozásban, a társadalom és a vallásos emberek felelősségét felébreszteni irántuk.

Köszönöm, amit Szentágothai János professzor képviselőtársam az egyházi szeretetintézmények nem kis anyagi problémáiról mondott, hisszük azt, hogy ezek a gondok megoldódnak. Ugyanakkor szeretném azt is megemlíteni, hogy a fasori gimnázium ügye, amely itt szóba került, természetesen, állandó kívánságunk, gondunk; nem abban van a különbség köztünk, hogy akarjuk-e vagy nem. A kérdés az, hogyan tudjuk felelősen ezt az intézményt újra létrehozni és hogyan tudjuk olyan intézménnyé tenni a jövőben, amely magas szinten szolgálja népünket és a társadalmunkat. Ebben felelősséggel kell eljárnunk. Ez a felelősség megvan egyházunk vezetésében: hiszem, hogy ebben segítséget kapunk államunktól is.

Az aktív, cselekvő szeretet, amelyről szóltam, természetesen nem áll meg országunk határainál. Az emberiségnek ma három fő problémája van: a háború kérdése, a társadalmi, gazdasági igazságtalanságok, egy emberségesebb világ kiformálása minden nép, minden ember számára és a környező világnak, környezetünknek a megmentése. Az egyházak világviszonylatban ebben a három nagy közös emberi kérdésben felelősségteljes munkát végeznek, s a magyar egyházak régóta és igen dinamikusan vállalják a felelősséget azért, hogy ezen a három területen, a békének a szolgálatában, az emberségesebb, igazságosabb világ kiformálásában és a természet világának a védelmében, minden tőlük telhető módon segítsenek. Ez hosszú idő után, amikor nem értették meg ezt az álláspontunkat, ma már széles körű elismerésben részesül.

Ennek a következménye az is, amit államtitkár úr említett arról, hogy a nemzetközi egyházi szervezetekben olyan nagy a megbecsülés, a figyelem a magyar egyházak tevékenysége, szolgálata iránt.

Tisztelt Országgyűlés! Köszönöm egyházam, az egyházak, vallásfelekezetek és minden vallásos ember nevében azt, hogy országunk legfőbb irányító, kormányzó testülete karácsony előtt éppen a legnagyobb gazdasági gondokkal együtt az egyházak helyzetét és szolgálatát tűzte a napirendjére. Ez nekünk a legszebb karácsonyi ajándék. Köszönjük. (Taps)

A másik, amit szeretnék kifejezni, hogy a bizalmat bizalommal és a tőlünk telhető legjobb segítőkészséggel szeretnénk viszonozni a jövőben is. Államtitkár úr, a magyarországi evangélikus egyház nevében köszönöm és örömmel elfogadom jelentését és elfogadásra ajánlom Országgyűlésünknek is, Kedves Képviselőtársaimnak köszönöm a szíves figyelmet. (Taps)

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő