Kultúrbéke, 1987.

A magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A kommunista hatalomátvételtől a rendszerváltásig azonban – a rendszer „puhulása” ellenére – csak egyetlen egyházpolitikai vitát tudunk megemlíteni. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt, és elfogadásáról határozatot is hozott.

Czoma László hozzászólása

ELNÖK: Dr. Czoma László, Zala megyei képviselő következik.

DR. CZOMA LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársak! Figyelmesen végighallgattam Miklós Imre beszámolóját az állam egyházpolitikájáról, a hivatal munkájáról. Módom volt valamennyi képviselőtársamat meghallgatni. Összességében pozitív, majdnem azt mondhatnám, hogy túlságosan is pozitív benyomásokat tettek rám. Mert az ilyen nagy távlatot átfogó értékelések - társadalmi, politikai életünk korszakos változásait figyelembe véve - óhatatlanul kidomborítják azokat a kétségtelenül vitathatatlan történelmi eredményeket, amelyeket politikánk általában, egyházpolitikánk pedig különösen felmutathat, és fel is mutat.

Azt hiszem, az együttműködésben résztvevő mindkét fél elégedett lehet a maga módján. És ez az elégedettség már-már azt sugallja, hogy azt higgyük, gondjaink, problémáink alig érdemesek a figyelemre.

Általában ezt szerencsénkre elmondhatjuk - általában országos viszonylatban feltétlenül - de éppen az előttem szóló győzött meg arról, hogy helyi ügyek azok, amelyek - közvetlenül közelről érintik és foglalkoztatják az embereket, emlékeztetnek arra, hogy még koránt sincs befejezve az a nagy mű, amelynek az alapját 1948 és 1950 között rakták le az állam és az egyházak, a felekezetek közötti megállapodásokban.

Egy személyes vonatkozású esettel szeretnék előhozakodni. Alig múlt két hete, hogy a keszthelyi kábeltelevízió képviselői fórumán telefonon megkérdezték tőlem, hogy mi a véleményem, és egyáltalán mit szólok hozzá, hogy egy új lakótelepen templomot kívánnak építeni a hívők. Akkor is azt mondtam, és most is azt válaszolom nyugodt lelkiismerettel, hogy én ebben nem marxista ideológiának győzelmét látom. Ezen viszont akkor sokan értetlenül csóválták a fejüket, és elveink feladásával is vádoltak.

Úgy vélem, hogy ez az eset meglehetősen jól rávilágít az elvben és az élet hétköznapjaiban általában jónak tekinthető viszony bizonyos fonákságaira. Magyarán szólva: egy korábbi időszak - mondjuk csak minősítő jelző nélkül - beidegződései érhetők itt tetten, mint ahogy a történelmi eredményeink összességét megfogalmazó megállapításokban is. Gondolok arra a sokszor elhangzott kinyilatkoztatásra, hogy az állam és az egyházak viszonya rendezett és kiegyensúlyozott. Ami így igaz, mégis időnként az az érzésem támad, hogyha a mi részünkről hallom, mintha az ötvenes évek elkövetett hibái iránti lelkiismeretfurdalásunkat próbálnánk csitítani, ha pedig egyházi tisztségviselők szájából hallom, akkor bizonyos - szeretném idézni Kürti püspök urat - gyanakvásaikat, aggályaikat, de aztán mondom tovább a saját szavaimmal, fenntartásaikat, vagy néha még elő-előbukkanó félelmüket érzem ki; hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy rossz idők nagy tanúi is élnek közöttünk.

Nevezzük bárhogyan a jelenséget, az mégiscsak jelenség, és ha egyszer mutatkozik, akkor bölcsebb dolog beszélni, mint hallgatni róla. Nincs semmi értelme a köntörfalazásnak, a szépítgetésnek, a ködösítésnek. Látszólag talán túlságosan távoli történelmi eseménnyel példálódzom: a nagy francia forradalom és az egyház konfliktusával. Aki csak belelapozott a francia polgári forradalom történetébe, az tudja, hogy ez a forradalom meglehetősen radikális módon, véresen bánt el az egyházzal, és gyökerestől akarta kiirtani. Vagy nagyjából éppen 100 esztendeje, hogy a vaskancellár, Bismarck kultúrharc néven ismert politikai akciójával üzent hadat a burzsoá földesúri Németországban a katolikus egyháznak. Érdekes módon azonban ma sem a francia, és sem pedig a német burzsoázia nem érzi szükségét annak, hogy hamut szórjon a fejére, mint ahogy az ottani egyházak sem hánytorgatják fel a történteket, hanem gyanakvás, vádaskodás, önmarcangolás nélkül élnek egymással. Mert ők már régen eljutottak oda - és én ezt tartom a fontosnak - amit igazában csak az utóbbi időben kezdünk ízlelgetni: hogy az értékek kölcsönös felismerése és közkinccsé tétele legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az elvek - az egymással összebékíthetetlen elvek - egymás mellett élése.

Nemrégiben felszólaltam egy társadalmi egyesület országos fórumán, ahol arról ejtettem szót, hogy érdekes, vagy talán inkább csak furcsa módon választókerületemben egyes konkrét kérdésekben gyakran könnyebben értek szót hívőkkel, mint a saját elvtársaimmal. Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy a múltat kezeljük történelemként, és hátrafelé csak a jövőbe nézés igényével pillantsunk. Ha minél távolabbra tekintünk azonban vissza a történelembe, annál világosabbnak, egyszerűbbnek tűnik, hogy könnyő lett volna egyetértésre jutni a bármelyik oldalon jelentkező harciassággal.

A magyarországi történelmi világvallások sem csupán vallásokként jelentősek, hanem azért is, mert összefonódnak a világ- és a magyar történelemmel. Mert a magyarországi egyházak részben megalapozói, és ennek következtében részei a magyar nemzeti kultúrának és államiságnak. Elegendő utalni arra, hogy a magyar egyházak sok évszázados tevékenysége során tetemes mennyiségű érték halmozódott fel, híres könyvtárak jöttek létre, és felbecsülhetetlen művészi értékű liturgikus kegytárgyak, templomi alkotások születtek. A műkincsek és a dokumentumok kulturális örökségünk elidegeníthetetlen részét alkotják, nemzeti értékeink. Most különösen ez a két legdrágább szó nékünk. Ezért a nemzeti identitás erősödő forrásai is. A műemlékek egyharmada az egyházak kezében van, amelyek felújításához és bővítéséhez jelentős összeggel járult és járul hozzá az állam. Mindez köztudott. Ebből adódóan nemcsak a tulajdonosok, hanem az állam is felelősséget érez megőrzésükért, tudományos és közművelődési célú hasznosításukért. Örömünkre szolgálhat, hogy a kormány - ezen belül a Művelődési Minisztérium - immár két évtizede fejt ki erőteljes és hathatós tevékenységet a közös felelősség alapján, hogy kivegye részét az értékek megóvásából, a gyűjtemények közkinccsé tételéből, segít a tárgyi, a személyi és a szakmai feltételek megteremtésében. A közös erőfeszítéseknek köszönhetően került nyilvántartásba az egyházak tulajdonában lévő kulturális és történeti értékek szinte teljes egésze.

Államunk e tekintetben is a kölcsönös és a teljes bizalom talaján áll. A kincsek őrzését és nyilvántartását a tulajdonosok kezében hagyta, ez pedig annyit jelent, hogy a lajstromokról nincs - és remélem, nem is lesz - másodpéldány állami páncélszekrényekben.

A közös erőfeszítéseknek, az egyre növekvő egyházi és állami hozzájárulásoknak köszönhető, hogy eredeti, teljes pompájában áll és hirdeti történelmi múltunk értékeit és szépségeit az Esztergomi Keresztény Múzeum és Főszékesegyházi Kincstár, Pannonhalmi könyvtár, a Veszprémi- és a Székesfehérvári Egyházmegyei Gyűjtemény alig felbecsülhető szakrális értéke, továbbá a négy református egyházkerületi zsinati múzeuma, az Evangélikus Múzeum, a Zsidó Múzeum, a Miskolci Magyar Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény. Bocsánatot kérek a hosszú felsorolásért, de dokumentum-igényével is készült ez az anyag!

Azt is tudjuk azonban, hogy az egyházi tulajdonban lévő épületek, tárgyak zöme napjainkban is liturgikus célokat szolgál. Szerencsére közgondolkodásunk és nemzeti tudatunk mind nagyobbra értékeli, mind többre becsüli az egyházakkal közös nemzeti kincseinket. Mert az egyházak által hirdetett erkölcsi, általános emberi igények évezredes tapasztalatát és társadalomszervező tanulságait tükrözik. Ezekre a megkérdőjelezhetetlen értékeinkre országépítésünkben, nemzetünk megújításában is szükség van, erre támaszkodnunk lehet és kell is.

Tisztelt Országgyűlés! - Említettem, visszafelé csak a jövőbe nézés igényével pillantsunk. Ettől a meggondolástól vezéreltetve szeretnék néhány szót ejteni az állam és az egyházak viszonyát szabályozó jogszabályokról - mégpedig kritikusan. Annak elismerésével és hangsúlyozásával, hogy ezek betöltötték missziójukat születésük idején, de keletkezésük óta akkorát és annyit változott a magyar élet, olyan gyökeres átalakulás zajlott le az állam és az egyházak viszonyában, hogy kritikusan szembenézhetünk bizonyos változtatásra érett kérdésekkel.

Ahogy az Egyházügyi Hivatal elnöke beszámolójában helyesen megállapította: a jelenlegi kedvező helyzet több évtizedes küzdelmekkel, útkereséssel teli fejlődés eredménye, amely a szembenállástól a jelen társadalom építésében vállalt felelősségig, a haza javára végzett közös munkáig vezetett. Ez így igaz. Márpedig ha igaz, akkor ennek vannak konzekvenciái a jogalkotás területén is.

Erre döbbentett rá a keszthelyi Magyarok Nagyasszonya plébánia templom esperes plébánosának a napokban hozzám küldött levele az új templom építése tárgyában és ügyében, amelyben mint természetes, magától értetődő dolgokról tesz említést, amelyek ugyanakkor számomra, meg kell mondanom, nem is olyan magától értetődőek. Ennek kapcsán is még egyszer áttanulmányoztam az egyházi vonatkozású jogszabály-gyűjteményt. Kérem, Önöknek is ajánlom, hallatlanul izgalmas olvasmány. Úgy látom, hogy tele vannak aprólékos túlszabályozottsággal, amelyek mintha nem a bizalom talajából nőttek volna ki.

Megfontolandónak tartom, hogy összhangban az Országgyűlés növekvő szerepével, a készülő új Alkotmány elfogadása után egységes törvénybe kell foglalni az állam és az egyházak viszonyát, amelyet mindezideig alacsonyabb szintű jogszabályok foglalnak keretbe, holott itt éppen az egész népet érintő ügyeinkről, a társadalmi rendszerünk zavartalan működésének, a társadalmi közmegegyezés érvényesülésének alapvető feltételéről van szó.

Azt hiszem, az állam és az egyházak között kialakult bizalom szintje és intenzitása éppen bennünket kötelez ennek kezdeményezésére és megtételére, amely természetesen nemcsak gesztusértékű.

Úgy érzem, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének átfogó értékelésével összhangban vannak az általam előadottak. A magam részéről elfogadom a beszámolót. Ugyanakkor még egyszer kérem a Tisztelt Házat, hogy értsen egyet azzal a javaslatommal, miszerint ez az új jogalkotási munka minél előbb elkezdődjék. Ezzel méltóképpen adóznánk az előttünk járók erőfeszítéseinek, és eleget tennénk a jövő követelményének, amely a felek érdekeinek kölcsönös elismerésén alapuló együttműködést, a megújuló állami egyházpolitika útját egyengetné. Hiszen egyazon hazának vagyunk állampolgárai, a régi szóhasználattal élve hadd mondjam: hívők és nem hívők - de nem szeretnék Berecz Jánossal ellentétbe keveredni, inkább ezért úgy mondom, hogy Istenben, teremtőben vagy túlvilágban hívők vagy éppen azt tagadók - és ahol éppen az állam tart intézményes kapcsolatot az egyházakkal. És hozzátéve még: az ország létező népfrontpolitikájában pedig - ilyen értelemben - hívők és nem hívők korlátokat átlépve már megtalálták a közös ügy szolgálatát, a nemzet felemelkedését.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps)

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő