Kultúrbéke, 1987.

A magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A kommunista hatalomátvételtől a rendszerváltásig azonban – a rendszer „puhulása” ellenére – csak egyetlen egyházpolitikai vitát tudunk megemlíteni. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt, és elfogadásáról határozatot is hozott.

Kürti László hozzászólása

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Bejelentem, hogy az elhangzott beszámolóhoz 10 képviselőtársunk jelentkezett hozzászólásra. Kürti László Borsod-Abaúj-Zemplén megye választókerületének képviselőjét illeti most a szó.

KÜRTI LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim!

Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beszámolójához Borsod-Abaúj-Zemplén megyei képviselőként szólok hozzá. Támaszkodom arra az információra, amit képviselőcsoportunk legutóbbi ülésén kapott a megye egyházpolitikai helyzetéről. Ugyanakkor nem rejtem véka alá, hogy az állam és az egyház viszonyának az alakulását egyházi tisztségemből következően nem az állam, hanem az egyház, közelebbről a református egyház szemszögéből nézem.

Az elhangzott beszámoló négy évtized távlatába állítva adott képet az állam és az egyház viszonyának alakulásáról. Valóban, ez a viszony helyesen csak úgy értékelhető, ha folyamatában, fejlődésében szemléljük.

A felszabadulás után végbement gyökeres társadalmi átalakulás történelmi méretű döntés elé állította az egyházakat. A református egyház abból az elvi teológiai meggyőződésből kiindulva kereste helyét a szocializmusban, hogy az egyház léte nincs társadalmi rendszerhez kötve. Közel kétévezredes története során végezte küldetését a rabszolga társadalomban, a feudalista, a kapitalista társadalomban és teológiai önértelmezése szerint Istentől kapott küldetése érvényes a szocialista társadalomban is. Ez természetesen nem jelenti, hogy az egyház közömbös lenne a társadalmi rend minősége iránt. A református egyház zsinati tanácsa 1948-ban kiadott deklarációjában kinyilvánította: "vallást teszünk arról, hogy az új Magyarország életformái szívünktől nem idegenek és bennük egy igazabb, boldogabb magyar élet Istentől rendelt kereteit fedezzük fel."

A református egyház készségét ajánlotta fel az új társadalmi rendben a maga eszközeivel végezhető szolgálatra. Ennek a nyilatkozatnak a szellemében kötötte meg az egyezményt az új magyar állammal - elsőként az egyházak között.

A szocialista állam az Alkotmányban biztosította a vallásszabadságot és a lelkiismereti szabadságot. Az állam és az egyház viszonya azonban - amint erre a beszámolóban is utalás történt - egyelőre mégsem volt mentes a feszültségektől, a konfliktusoktól. Az 1950-es évek első felében érvényesülő dogmatikus szemlélet, amely a vallást az antagonisztikus ellentéteken nyugvó osztálytársadalmak ideológiai maradványának tekintette és elhalását rövid időre prognosztizálta, gyanakvást, bizalmatlanságot keltett az egyházpolitika iránt. Megnehezítette azoknak az egyházi vezetőknek és lelkészeknek a helyzetét, akik az új társadalmi rend elfogadására és annak humánus célkitűzései támogatására buzdították híveiket. Ugyanakkor érveket szolgáltatott azoknak, akik a régi társadalmi rendszerhez kötöttnek tekintették az egyházat.

Az 1960-as évektől hazánk egyházpolitikája a nemzeti egység szellemében következetesen törekedett a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság érvényesítésére. Ez kedvező légkört teremtett egyfelől a keresztyének és a marxisták közötti párbeszéd elindulásához, másfelől a nagy nemzeti célok megvalósítása érdekében való együttműködéshez. A meginduló keresztyén-marxista párbeszéd elősegítette mindkét részen a másik fél valódi álláspontjának megismerését és az egymás torzképei elleni hadakozás megszüntetését.

Az egyház felismerte, hogy a marxizmus társadalmi és gazdasági programja keresztyén szociál-etikai szempontból méltánylást érdemlő értékeket hordoz. A marxisták viszont arra figyeltek fel, hogy az egyházak számos konkrét társadalompolitikai kérdésben, a béke és az igazságosság ügyében a marxizmus által is képviselt megoldások mellett emelnek szót. Örvendetes, hogy a több évtizede folyó párbeszéd eredményeképpen nemcsak az egyházpolitika gyakorlati kérdéseiben alakult ki jobb megértés, hanem elméleti síkon is tisztázódás ment végbe. Nyilvánvalóvá vált, hogy sem a keresztyénség autonómiája, sem a marxizmus autonómiája nem szenved csorbát, ha az emberiség mai sorskérdéseiben politikai egyetértésre jutnak.

Az egyházak ma hazánkban és külföldön a Szentírás mondanivalójának olyan lényeges részeire tesznek hangsúlyt, amelyek korábban háttérben maradtak. A rájuk bízott evangélium alapján tudják magukat elkötelezetteknek a társadalmi igazságosság, a béke és a teremtett világ integritásának a megőrzése mellett. E kérdéskörök vizsgálatát és megoldásuk munkálását prioritásként tűzte napirendre több nemzetközi egyházi szervezet: az Egyházak Világtanácsa, az Európai Egyházak Konferenciája és a Református Világszövetség.

Tisztelt Országgyűlés! Az Állam és az egyház viszonyát nem lehet egy adott ponton petrifikálni, hanem - mindkét fél meggyőződése szerint - szükség van annak alkotó továbbfejlesztésére. Az ehhez megkívánt nyitottság mindkét részről adott.

A keresztyén-marxista párbeszéd eddigi eredményeire építve tovább kell munkálni a hívők és marxisták gyakorlati együttműködése elméleti alapjainak a tisztázását. Az ideológiai és vallási tekintetben sokszínű világunkban, mind nemzetközi téren, mind egy országon belül szükség van a pluralizmus gondolatának elfogadására és érvényesítésére. Joggal foglalkoznak elméleti és politikai folyóiratok napjainkban a toleranciával. A világnézeti türelmesség sem keresztyén oldalról, sem marxista részről nem jelenti a saját meggyőződés relativilázását, viszont feltétlenül magában foglalja a partner komolyan vételét, elvi álláspontjának tiszteletben tartását, létjogának elismerését.

A Borsod megyei képviselőcsoport elé terjesztett tájékoztató megállapította, hogy "Kiegyensúlyozott együttműködés, egyenrangú partneri viszony, egymás megértése és segítése jellemzi" az egyházpolitikai helyzetet a megyében. Hiszem, hogy ez szolgálja mind az egyház, mind a társadalom javát.

Tisztelt Országgyűlés! Népünk és országunk nehéz feladatok előtt áll. Egyházam nem szemléli szenvtelenül vagy közömbösen azt a törekvést, amely a demokrácia kiszélesítésére irányul. Az olyan társadalmat tartja életképesnek, amely igazságos viszonyokat teremt, és mindenki számára biztosítja a részvételt a döntéshozatalban.

A református egyház erkölcsi kötelességének tekinti a stabilizációért, a gazdasági és társadalmi kibontakozásért folyó erőfeszítések támogatását abban a meggyőződésben, hogy annak sikerétől függ az egész nép jóléte, a hívők és ateisták, a vallásos és nemvallásos emberek boldogulása egyaránt. Köszönöm a figyelmüket. (Taps)

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő