Kultúrbéke, 1987.

A magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A kommunista hatalomátvételtől a rendszerváltásig azonban – a rendszer „puhulása” ellenére – csak egyetlen egyházpolitikai vitát tudunk megemlíteni. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt, és elfogadásáról határozatot is hozott.

Kiss Józsefné hozzászólása

ELNÖK: Kiss Józsefné, Veszprém megye képviselője kíván szólni.

KISS JÓZSEFNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely a felszabadulás utáni idők nehéz társadalmi küzdelmeit és ennek részeként az állam és az egyházak szétválását, a kapcsolatok új alapokra helyezését mint történelmet is és mai gyakorlatként is ismerem.

Az állam és az egyházak kapcsolatrendszerében a korrekt partneri együttműködésben bekövetkezett, a haza javát szolgáló fejlődés nagyon sok küzdelem és türelmes, szívós munka eredménye. Ezt az eredményt van okunk félteni, ez pártunk szövetségi politikájának rendszerében olyan alap, amelyre lehet építeni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az utóbbi időben az Országgyűlés munkája iránt fokozott érdeklődés nyilvánul meg. Azt tapasztaltuk, hogy az egyházpolitikai helyzetünkről szóló napirendet Veszprém megyében különös figyelemmel kísérik mind a vallásos, mind a nem vallásos emberek. Ezt a fokozott érdeklődést indokolja Veszprém ezeréves történelmi múltja és az ehhez kapcsolódó római katolikus püspökségi székhely.

A dunántúli református egyházkerület püspökségi székhelye is évszázados múltra tekint vissza nálunk. Veszprém megyében jelenleg 11 államilag elismert vallásfelekezet működik. Megyénk történelme éppen az előzőekből fakadóan, bőven rendelkezik mélyen gyökerező vallásos hagyományokkal. Ezeknek a hagyományoknak a visszahúzó hatásai egyre jobban eltűnnek, és erősödnek azok az előremutató, értékálló hagyományok, amelyek a közösségteremtés, az együttműködés és a felelősségtudat építésében, munkálásában jelentkeznek.

Veszprém megye és választókerületem néhány - az előbbieket példázó - tapasztalatából megemlítem a következőket. Veszprém megyében a mintegy 1100 műemlék és műemlék-jellegű épületből egyházi tulajdonú 300. Ezek megvédéséért jelentős állami és egyházi erőfeszítések történnek. A megyei tanács saját pénzeszközeiből is igyekszik támogatni építészeti értékeink megőrzését, ugyanakkor ebben a kérdésben még feszítő gondokat is látunk; így megemlítem, hogy egyes egyházi létesítmények - templomok, parókiák - megmentésére, felújítására alig van kilátás. Ebben a tekintetben a közös gondolkodásra és gondoskodásra továbbra is szükség van.

A jó partneri együttműködést példázza megyénk egyházi vezetésének és múzeumi intézményeinknek a kapcsolata. Az egyházművészeti értékek bemutatása, közkinccsé tétele a közművelődés egyik forrása. Ebben a sorban jelentős figyelmet kap a dunántúli református egyház pápai gyűjteménye és az újonnan létrehozott veszprémi római katolikus egyházművészeti gyűjtemény, valamint azok a tudományos kutatási lehetőségek, amelyeket ezeknek az egyházi központoknak a könyvtárai, levéltárai múltunk alaposabb megismeréséhez biztosítanak.

Szólok az 1985-ös földrengés okozta károkról is - ez választókerületemet döntően érintette. Jelentős számú egyházi létesítmény szenvedett súlyos károkat, köztük többségében műemlék és műemlék-jellegű templomok. A megyei tanács 14 templom helyreállításához nyújtott jelentősebb anyagi támogatást; ezt abban az időben tette, amikor a vallásos emberek saját egyéni terhei is erősen megnövekedtek.

Az állam és az egyházak korrekt partneri együttműködése jut kifejezésre abban is, hogy az egyházak működési feltételei állandóan javulnak. Veszprém megyében az elmúlt tíz év alatt 32 új egyházi létesítmény megépítésére adtak ki engedélyt.

Az elhangzott expozéban tett megállapításokat a Veszprém megyei tapasztalatok is megerősítik. Hangsúlyt szeretnék adni annak, hogy a megyénkben dolgozó papság társadalmi, közéleti felelőssége a korrekt partneri együttműködést erősítő kérdésekben fokozódott. A jó kapcsolat állandó erősítése és rendszeres dialógus biztosítása a megye népfront- és tanácsi szerveinél elősegíti, hogy a papság a vallásos emberek körében a helyi és a nagyobb társadalmi célkitűzésekről tudjon beszélni. Ilyenek a környezetvédelem ügye, valamint az alkoholizmus és egyéb szenvedélybetegségek elleni küzdelem.

Tisztelt Országgyűlés! Az egyházpolitikánk helyes gyakorlati megvalósulása hozzájárult eddigi fejlődésünkhöz, segítette céljaink megvalósulását. Az Állami Egyházügyi Hivatal elismerésre méltó működésének és munkájának eredménye is, hogy növekedett az egyházpolitikánkat értők száma, és ez továbbra is forrás lehet az állam és az egyházak között kialakult jó kapcsolat erősítéséhez, az együttműködés továbbfejlesztéséhez - nálunk, Veszprém megyében is. Köszönöm figyelmüket. (Taps)

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő