I. világháború: A negyedik isonzói csata kezdete, az olasz hadsereg nagyerejű támadásaival szemben az Osztrák–Magyar Monarchia sikeresen...Tovább
"Motoros papok tömege lepte el a megyét"
Az MDP Fejér Megyei Pártbizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának itt közölt dokumentumai az ellenségnek tekintett katolikus egyház tevékenységéről számolnak be. A feljegyzések annak a „küzdelemnek” egy szeletét mutatják be, amellyel a kommunista hatalom a katolikus egyház konkurenciát jelentő társadalmi befolyását kívánta megtörni.
Bevezetés
A totalitárius rendszerek közös jellemzője, hogy az egyházakat is, és a vallásukat szabadon gyakorolni akaró hívőket is ellenségeiknek tekintik. Magyarországon a fordulat évében (1948) a felekezetek közül a katolikus egyháznak volt olyan társadalmi befolyása, amely - legalábbis Rákosiék szerint - már az államhatalom számára is konkurenciát jelentett. A katolikus egyház intézményei, egyesületei olyan funkciókat töltöttek be, amelyek nagy társadalmi támogatottságot élveztek, sőt ezekkel szemben a lakosság részéről komoly elvárások fogalmazódtak meg.
Az államhatalom a jól ismert és bevált módszert alkalmazva lépésről lépésre lehetetlenítette el az egyházakat, mindvégig hangsúlyozva az állam és az egyház szétválasztásának szükségességét. A kisebb tömegbázissal rendelkező protestáns felekezetek 1948 őszén kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni és megegyezni a hatalommal. Nem kerülhették ezt el az izraeliták sem, akik 1948 decemberében kényszerültek rá, hogy elfogadják a kormány által diktált feltételeket.
Ezeket a folyamatokat azonban megelőzte a Parlament által 1948. június 16-án az iskolák államosításáról szóló törvény elfogadása (1948. évi XXXIII. törvénycikk). Több mint 4500 iskolát - zömében katolikust - vettek állami tulajdonba. A vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyan ígéretet tett arra, hogy a kötelező vallásoktatást az állam továbbra is fenntartja, ennek ellenére 1949. szeptember 6-án az Elnöki Tanács 1949. évi 5. számú törvényerejű rendelete a hitoktatást fakultatívvá tette.
Mindezek mellett az egyházakkal és főleg a katolikus felekezettel szemben fokozódott a kommunista propaganda. Különösen Mindszenty József ellen folytatott a párt aktív lejárató kampányt . A hercegprímás személye már régóta szálka volt a kommunista hatalom szemében. Hasonló támadásoknak volt kitéve a székesfehérvári egyházmegye püspöke, Shvoy Lajos is.
1944. március 25-én Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás és Shvoy Lajos segédletével szentelte püspökké és Mindszenty Józsefet. 1947-ben Shvoy már a huszadik évét töltötte a püspöki székben, ennek alkalmából Mindszenty személyesen adta át a pápai trónállóvá való kinevezését. A hercegprímás számos alkalommal felkereste a Székesfehérvári Egyházmegyét és találkozott, egyeztetett annak püspökével. Barátságuk 1944 végére nyúlt vissza, Mindszenty így ír erről emlékirataiban: „A fogságomban igen meleg barátságot kötöttem Shvoy püspökkel, aminek később is nagy hasznát vettem." A bodajki kegytemplom felszentelése és az ott tartott búcsú szintén Mindszenty részvételével zajlott 1948. szeptember végén. A hercegprímás őrizetbe vétele után Shvoy neve is felmerült a letartóztatásra ítélt püspökök neve között. Erre azonban csak később került sor, a püspököt 1951-ben tartóztatták le és helyezték házi őrizetbe.
vezetésével a püspöki kar majd másfél éven keresztül védekezett, taktikázott és a
A békepapi mozgalom is azt a célt szolgálta, hogy megbontsa az egyház egységét, az alsópapságot szembeállítsa a főpapsággal, és a klérusnak az állammal való együttműködését segítse elő. Azoknak a papoknak, akik a fennálló hatalommal a kiegyezést keresték, belefáradva a folyamatos támadásokba - vagy egyéb okok által hajtva - a békepapi mozgalom jó alternatívát kínált. A kommunisták aktívan támogatták a mozgalmat, és igyekeztek tovább gyengíteni az egyház ellenállását.
A nemzetközi békemozgalom irányító szerve az 1949. április 20-án a párizsi békekonferencián létrehozott Állandó Bizottság (a Béke Világtanács előfutára) volt. Egy év múlva a stockholmi konferencián felhívást tettek közzé az atomfegyverek betiltására. Ennek hatására alakult meg a békeharc magyarországi szervezete, és hozta létre a Megvédjük a Békét Mozgalom Országos Tanácsát. 1950. április 25-én békegyűlést tartottak és ott az ország lakosságát a békefelhívás aláírására szólították fel. Az aláírás, illetve annak megtagadása erősen megosztotta a papságot, volt olyan püspök, amelyik engedélyezte, mások viszont tiltották, sőt szankcionálták a békeív aláírását. Az első Országos Békekongresszuson, amelyet 1950. november 4-5-én rendeztek, mintegy száz katolikus békepap vett részt.
A Katolikus Papok Országos Békebizottságának létrehozása 1950 júliusára datálható. Az alakuló értekezletüket 1950. augusztus 1-jén, Budapesten tartották körülbelül háromszáz fő részvételével. A megjelentek névsorában szerepel Gergyesi Ferenc (lepsényi plébános) és Tökölyi (Thököly) István neve is, akik Fejér megyéből részt vettek a találkozón.
A hatalom minden esetben elvárta a papoktól, hogy az állam érdekeinek megfelelő módon cselekedjenek. Így például a békekölcsönjegyzések során is szóval és személyes példamutatással kellett a jegyzésre ösztönözniük a híveket. (1951. szeptember 26-án Hamvas Endre csanádi megyéspüspök körlevélben utasította papjait, hogy legalább egyhavi fizetésük erejéig vegyenek részt a második békekölcsön jegyzésében, ezt követően más püspökök is a szószékről felolvasandó körlevelekben buzdították a híveket a kölcsönjegyzésre). Az állam első alkalommal, 1949-ben tervkölcsönt, majd utána békekölcsönöket bocsátott ki. A jegyzés elméletileg önkéntes volt, de mivel előre lebontották üzemekre és személyekre, hogy kinek mennyit kell jegyeznie, önkéntességről nehéz beszélni. Mégis a fizetési fegyelem fokozatosan „lazult", és 1955-re - az intenzív kampányok ellenére - csupán a jegyzett összeg töredékét fizették be ténylegesen a dolgozók.
A hatalmas nyomás hatására a püspöki kar képtelen volt tovább halogatni a tárgyalásokat, amelyek 1950 júniusában indultak meg, és az augusztus 30-ai megegyezéssel zárultak. Ez a kierőszakolt megegyezés az egyházvezetők, a papság és a hívők számára is súlyos csalódással járt. A megígértekkel szemben csupán nyolc iskolát kapott vissza a katolikus egyház, sőt az 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelet értelmében a szerzetesrendeket is feloszlatták. Az egyezményből kiolvasható az az állami elképzelés, hogy a katolikus egyház 18 év alatt fokozatosan el fog sorvadni, így azon túl állami támogatásra nem lesz szüksége. A megegyezés negatívumai ellenére a papság körében bizakodó hangulat lett úrrá. Remélték, hogy az állam részéről csökkenni fog a zaklatás, és a továbbiakban lehetőségük lesz a normális életre. Voltak azonban olyanok is, akiknek már nem voltak illúzióik. Almásy Ferenc székesfehérvári plébános szavait idézi az 1950. szeptember 16-án kelt megyei MDP-jelentés. Almásy szerint: „a megállapodás feltétlenül enyhülést hoz, azonban [...] ezzel a harcnak nincsen vége. Még nem jelenti az apszolutt [sic!] nyugvó pontra jutást." Németh László volt püspöki titkár, helyettes püspöki irodaigazgató már bizakodóbbnak tűnik, a 16-ai pártjelentés szerint a következőket mondta: „Ezzel a megegyezéssel el lehet indulni a kívánt nyugalmi viszonyok fel[é], amely az állam és az egyház között kívánatos. A vallásos embereknek bízniok kell abban, hogy az egyházat az isten nem fogja elhagyni." Az elképzelések azonban hamis reménynek bizonyultak, a továbbiakban az államhatalom ugyanolyan hévvel üldözte a katolikus egyházat, mint az egyezmény létrejötte előtt.
A Fejér Megyei Pártbizottság - a központi elvárásoknak megfelelően - folyamatosan figyelemmel kísérte a katolikus egyház tevékenységét, és rendszeres jelentéseket küldött a Központi Vezetőségnek. Információszerzés céljából a pártapparátus tagjai jelen voltak minden nagyobb egyházi megmozduláson, majd arról részletesen beszámoltak. A megyéspüspök által elmondottak minden esetben a pártvezetőség tudomására jutottak, még akkor is, ha zárt körben hangzottak el. A megegyezést követő napokban tartott beszédében Shvoy a megállapodásról, mint kikényszerített cselekményről beszélt, és kijelentette, hogy nem látja biztosítva a kormány ígéreteinek betartását. Hasonló megnyilvánulásai miatt a püspököt ellenséges beállítottságúnak bélyegezte a helyi pártvezetés, és az ő személyében látta a rendszer legnagyobb ellenségét a megyében.
A megyei propagandisták az egyezmény aláírása után is minden lehetőséget megragadtak, hogy az egyházi rendezvényeket megzavarják. A búcsúk idejére a megyei bizottság a legjobb kultúrgárdákat küldte ki a településekre, ezzel próbálták visszatartani az embereket az egyházi rendezvényektől. A körmeneteket nem engedélyezték, az alsópapságot igyekeztek saját befolyásuk alá vonni.
Súlyosabb esetek is előfordultak: 1950. június 18-án éjjel Székesfehérvárról és Budapestről összesen 1120 szerzetest és apácát telepítettek ki.
1950-ben jubileumi Szentév volt, a Szentévi Bizottság a Székesfehérvári Egyházmegyében is kidolgozta a Szentév egyházmegyei programját. Shvoy erről így ír önéletrajzában: „Különböző ájtatosságokat vezettünk be, zarándoklatokat a templomok látogatására, böjtöt, önmegtagadást a búcsúk elnyerésére." 1950. november 1-jén hirdette ki XII. Pius Mária mennybevitelének hittételét, ennek alkalmából az egyházmegyében december 7-én, 8-án és 9-én három napos lelkigyakorlatot (triduumot) tartottak, majd december 10-én került sor a dogma kihirdetésére. Az intenzívebbé vált egyházi élet különösen zavarta a párt funkcionáriusait, akik a papok minden cselekedetében provokációt láttak, amely ellen határozottan fel kell lépni. Ám a megfélemlítés és az erőszak sem mindig vezetett eredményre. Székesfehérváron 1950. szeptember 10-én alakult meg a Megyei Békeiroda, erre az ülésre 25 papot hívtak meg a pártaktivisták, ám mindössze egy személy, Gergyesi Ferenc lepsényi plébános jelent meg, aki éles bírálattal beszélt „a világhelyzet alapvető átalakulása előtt vakon és süketen állókról." A többi meghívott különböző kifogásokkal kimentette magát, és nem vett részt a Békeiroda ülésén. Később az alakuló békepapi mozgalommal már hatásosabban osztották meg a megyei klérust. Fejér megyéből - 1951 októberében - Potyondy Imre, Hajós József és Tökölyi István az Országos Papi Békebizottság (Országos Választmány) tagja lett.
A közölt dokumentumok közül az első 1950 januárjában íródott, és a klerikális reakció Fejér megyei tevékenységéről ad hiteles beszámolót. A dokumentum a korra oly jellemző módon a katolikus egyházat egy militarista alapon felépülő szervezetnek állítja be. Az irat a katonai és pártzsargon kifejezéseitől hemzseg (például: „papi káderok képzése", „a Szülői Munkaközösség felé erősen támadnak" stb.). A szöveg az olvasó számára megdöbbentő túlzásokat tartalmaz olyan állításokkal, amelyek nyilvánvalóan hamisak (például: „motoros papok tömege lepte el a megyét", „az apácák a gyermekáldás ellen agitálnak, és egyes fiatalasszonyokat konkrétan kioktattak az angyalcsinálásra"). Shvoyt a szövegben folyamatosan támadják, igyekeznek hangsúlyozni a közötte és az alsópapság között húzódó szakadékot. A propaganda-titkár több esetben utal azokra a sikerekre, amelyeket papok között a párt elért, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Shvoy ellenséges magatartása mennyire megnehezíti a munkájukat. Jelentős eredménynek tartják, hogy az úttörőmozgalom nevelőmunkája nyomán, 1949 karácsonyára már minden gyerek tudta, hogy az ajándékokat és a karácsonyfát a szülők vásárolják, ezzel - legalábbis a párt szerint - sikerült eloszlatni egy, a klerikális nevelés szempontjából fontos hiedelmet.
A második dokumentum már a megállapodás után született, 1950 novemberében. Azonban sem a hangvételében, sem pedig a tartalmában nem üt el a korábban írtaktól. Még mindig központi kérdés Shvoy „határtalan gyűlölete a népi demokrácia iránt". Felbukkan a szövegben a formálódó békepap-mozgalom, és a párt ezzel kapcsolatos aktivitása, és mint állandó téma szerepel a „klérus megmozdulásainak" ellensúlyozása is.
A közölt dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a papok által olyannyira áhított megbékélést Fejér megyében az augusztus 30-ai megállapodás nem hozta el. A kommunista hatalom a katolikus egyházat továbbra is ellenségének tekintette, és ennek szellemében is járt el. 1951-ben megalakult az Állami Egyházügyi Hivatal, és sor került Grősz József kalocsai érsek letartóztatására, majd elítélésére is.
A dokumentumokat az eredeti központozással és helyesírással közlöm, csak az esetleges elütéseket javítottam. Az első dokumentum (A klerikális reakció tevékenysége Fejér megyében című) rendkívül rossz állapotban van, így helyenként egy-két szó olvashatatlan, ezeket kapcsos zárójelbe tett három ponttal jelöltem.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt november 10.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő