Politika és női egyenjogúság

„A dolgozó nők hatalmas sereg, amely nélkül nem győzhet a szocializmus. A nő ember, elvtárs, anya.” 1948 után a háztartásbeli nők bevonása a termelőmunkába jelentős politikai kérdés volt. A közölt dokumentum a nők munkába állításának a megoldására tesz javaslatot.

Bevezetés

A nők családi kereteken kívül folytatott kereső tevékenysége a 20. század folyamán általánossá vált. Összehasonlításképpen megemlíthetjük, hogy Amerika és Európa egyes országaiban már a 19. század végén megjelentek a feminista mozgalmak, amelyek a női egyenjogúságért harcoltak, hirdetve, hogy a nőknek joguk van a munkához, a tanuláshoz és az érvényesüléshez az élet minden területén. Magyarországon ez a folyamat nagyon lassan indult el. A 20. század első felében a nők a munka világának csak bizonyos területein érvényesülhettek. A legtöbb női munkaerő a kézműiparban, a kereskedelemben, az oktatásban, illetve irodai alkalmazottként dolgozott, de számuk ebben az időben még elenyésző volt. A változást a második világháborút követő időszak hozta el, különösen a Szovjetunió érdekkörébe tartozó országokban. A szocialista fejlődés útjára kényszerített országok egyik jelentős feladatuknak tekintették a női egyenjogúság megteremtését.

1945-ben kiemelt problémát jelentett az ország újjáépítése. Mindehhez új munkaerőforrásokra volt szükség. A megoldást a mezőgazdaságban dolgozók áttelepítése az iparba, illetve a háztartásbeli nők bevonása a termelőmunkába jelentette.

Az 1948 után a gyors iparosítás lett a gazdaságfejlesztés központi célja, ezen belül is kiemelt fontosságot tulajdonítottak a nehéziparnak és a hadiiparnak. Ennek érdekében további munkaerő bevonására volt szükség. Ebben a folyamatban a nők életének átalakulását alapvetően befolyásolták a nemzetközi erőviszonyok változásai, a szovjet modell követése, a tervgazdálkodás bevezetése, a külföldi és a magyarországi munkásmozgalmi irányzatok, illetve a pártpolitika alakulása.

Az 1949-1950-ben 100 000, addig nem foglalkoztatott asszony munkába állítását irányozták elő hazánkban. A korszak hivatalos propagandájának gyakori szereplői lettek a munkásnők. Az alacsonyabb iskolai végzettségűek alkalmazása elsősorban a kereskedelemben, illetve az iparban, ezen belül is az építő- és textiliparban volt jellemző. A magasabb iskolai végzettséggel rendelkező nők általában az irodai adminisztratív munkahelyeket foglalták el. A szükségletekhez igazodó munkaerő termelés jegyében indították el a különböző rendkívüli - gyorstalpalónak nevezett - képzési formákat.

Még 1945 januárjában jött létre a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ), amely lényegében a Magyar Kommunista Párt háttérszervezete volt. Az MNDSZ kezdetben egészségügyi kérdésekkel, gyermekvédelemmel, a szegények helyzetével foglalkozott. 1948 után azonban a szövetség fő célja az volt, hogy a nők körében - a különböző rétegek politikai érettségének és kulturális igényének megfelelően - ismertesse a Magyar Dolgozók Pártja és a kormány politikáját, határozatait. Az MNDSZ csoportjai ipari üzemekben, hivatalokban, különböző intézményekben működtek. Külön figyelmet fordítottak a falusi parasztasszonyok nevelésére, így a frissen létrehozott termelőszövetkezeti csoportokban országszerte alakultak MNDSZ-csoportok.

Az 1949-es alkotmány kimondta, hogy „a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek". Egy, az ötvenes évekből származó, Komócsin Zoltán nevével fémjelzett A dolgozó nők neveléséért, és szebb életétért című olvasóköri anyagban ezt olvashatjuk: „A tőkés országokban élő dolgozó nők álmodni sem mernek olyan életről, amely máris osztályrészük a mi lányainknak, asszonyainknak. A dolgozó nők hatalmas sereg, amely nélkül nem győzhet a szocializmus. A nő ember, elvtárs, anya."

A nők munkába állítása valóban jelentős politikai kérdés volt. A korabeli sajtótermékekben, filmekben és egyéb művészeti alkotásokban megjelenik az akkor jellemző, új nőideál a sztahanovista munkásnő, a mezőgazdaságban dolgozó traktorista lány. A pártpolitika céljainak megfelelően a sajtóban megjelenő női portrék mind azt sugallták, hogy a nők függetlenül társadalmi helyzetüktől és életterüktől milyen sokat tehetnek az ország érdekében. Megismerhettük a dolgozó nőket munkájuk közben, az elvtársnőket, amint társadalmi munkát végeznek, a dolgozó anyákat, amint a napi munka után a háztartás, a gyermeknevelés nagy feladatait megoldják, eközben helytállnak a termelésben, és állampolgári kötelezettségük teljesítésében.

Egyre több volt azoknak a nőknek a száma, akik szívesen vállaltak volna munkát, mert a családok megélhetéséhez már nem volt elég egy aktív kereső, hiszen az erőltetett iparosítás egyre nagyobb áldozatokat követelt. Az 1951-ben élelmiszerekre és iparcikkekre bevezetett jegyrendszer az életszínvonal csökkenését eredményezte olyannyira, hogy a magyarországi helyzet alakulását az SZKP vezetői is aggasztónak találták, és éles bírálatokkal illették. Az 1953-ban Nagy Imre által bevezetett új gazdaságpolitika a munkaerőpiacon - ezen belül a női munkavállalók körében - is éreztette hatását. Az új miniszterelnök a nehézipar addigi erőltetett fejlesztése helyett a könnyűipar, az élelmiszeripar fokozott térnyerését ígérte: a textil-, a konzerv- és a gyógyszergyárak több és kedvezőbb elhelyezkedési lehetőséget nyújtottak a dolgozni kívánó nők számára. A nők munkavállalási kedve azonban még így is komoly problémákat okozott. A vállalatok vezetői elvben az „önkéntesség betartásával" irányították át azokat a férfi dolgozókat más munkakörökbe, akik nők által is betölthető feladatokat láttak el. Az ötvenes évek közepe táján, új nőideál megjelenése figyelhető meg a korabeli sajtóban. A munkás- és parasztasszonyok mellett egyre többet olvashatunk értelmiségi nőkről is.

A hatvanas évekre természetessé vált a nők munkavállalása, valamint a munka melletti továbbképzés, a főiskolán, egyetemen esti, levelező tagozaton szerzett diploma.

Minderre hogyan reagált a dolgozó nép „lánya és fia"?

Ezt idézi két évtizedekkel később készült visszaemlékezés Nők Lapja hasábjain, szintén az akkori propaganda jegyében. Egy vidéki asszony így emlékszik: „Ismét elmúlt pár év, a TSZ betagosította földjeinket. Szerettem volna én is elmenni dolgozni. Sajnos jó darabig nem sikerült. Aztán, a közeli városban a pesti konzervgyár egy fiókot létesített. Paprikát savanyítottak, elég sok asszonyt kerestek munkára. Engem is felvettek. Mindennap hajnalban keltem, megfőztem, elláttam az aprójószágot. Mégsem éreztem magam fáradtnak örültem, hogy dolgozhatok."

Egy férj visszaemlékezése: „Feleségem tanfolyamra jár, szemináriumot hallgat, a szakszervezeti munkában is részt vesz. Feleségemmel csak késő este és vasárnaponként találkozom. Főzni, vasalni már megtanultam, de sajnos a harisnyastoppolás és a mosás nem igen megy nekem"

Az alább közölt forrás a szakképzésért felelős szervezetnek, a Munkaerőtartalékok Hivatalának az előterjesztése a Minisztertanácshoz a nők munkába állításának kérdéseiről. A dokumentum jórészt adminisztratív intézkedésekkel látta megoldhatónak az akkor már évek óta akut problémát. Jellemző azonban, hogy az 1956 tavaszán készült előterjesztés már nem az ötvenes elejének agyonideologizált stílusát tükrözi vissza, hanem többé-kevésbé reális képet fest a nők helyzetéről

Magyar Országos Levéltár, Pénzügyminisztérium, XIX-L-1-c/3. doboz

 

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt március 28.

1914

Bohumil Hrabal cseh író (†1997)Tovább

1943

Sergey Rachmaninov orosz zeneszerző, zongoraművész, karmester (*1873)Tovább

1945

A visszavonuló német csapatok felrobbantják a komáromi Duna-hidat.Tovább

1955

Nagy Imre miniszterelnök Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének írt levelében formálisan is kénytelen volt lemondani miniszterelnöki...Tovább

1969

Dwight David Eisenhower tábornok, az Amerikai Egyesült Államok 34. elnöke, hivatalban 1953–1961-ig (*1890)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő