Szovjet könyvrazzia a Debreceni Református Kollégium Könyvtárában

1946. szeptember - Révész Imre püspök küzdelme

„Folyó hó 13-án megjelent nálam egy orosz alezredes, […] aki a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottság kiküldöttjének mondta magát. Közölte velem, hogy egyrészt ellenőrizni jött az eddigi rendeletek pontos végrehajtását, másrészt újabb rostálást is akar végrehajtani […]. Ennek alapján tiltakozásom ellenére is folyó hó 16-án és 17-én magyar rendőri közegek segítségével végigrazziázta könyvtárunkat s lefoglalt és azonnal el is szállíttatott állítólag a debreceni politikai rendőrség sajtóosztályára 52 darab könyvet és 523 bekötött napilapot és folyóiratot, összesen kb. 6 tonna súlyban.”

 

A debreceni könyvrazzia

1946. szeptember 13-án megjelent Révész Imrénél, a tiszántúli református egyházkerület püspökénél Szergejcsuk alezredes, és a SZEB nevében közölte Révésszel, hogy ellenőrizni kívánja a tiltott kiadványok tárgyában eddig megjelent rendeletek végrehajtását a Debreceni Református Kollégium Könyvtárában (továbbiakban Könyvtár), másrészt egy újabb kivonást kíván végrehajtani, mégpedig egy olyan jegyzék alapján, amelyet állítása szerint Balogh István állított össze, és amely eddig még

Révész tiltakozott Szergejcsuknál a tervezett begyűjtés ellen, és ennek nyomatokét adva még aznap expressz levelet is küldött Baloghoz, választ azonban nem kapott. Szeptember 16-án és 17-én meg is jelent Szergejcsuk, a tolmácsa, Tolnai rendőrszázados, a politikai osztály vezetője, és Wagner Árpád rendőrnyomozó alhadnagy, a kirendelt csoport vezetője társaságában, akik Lukács László, a kollégiumi könyvtár vezetője, valamint Ötvös János könyvtáros közreműködésével végigjárták a könyvtárat, és lefoglalták, illetőleg elszállították a tiltott kiadványokat. A jegyzőkönyv szövege szerint eltávolították azokat a kiadványokat, „amelyekben voltak fasiszta, antidemokrata, antiszövetséges, soviniszta és antiszovjet közlemények". A tisztogatás végeztével összesen 52 könyvet és 523 darab kötött újságot vittek el, mintegy hat tonna súlyban. A jegyzőkönyv szerint a lefoglalt kiadványokat megőrzés végett a Debreceni Politikai Rendőrség Sajtóosztályának (továbbiakban DPRSO) adták át. (Lásd az 1. dokumentumot!)

Révész tiltakozott a jegyzőkönyvben foglaltak ellen, mert a lefoglalt könyvek és folyóiratok egyike sem szerepel az addig megjelent három Jegyzékben. A begyűjtött sajtótermékek között szerepelt a Katolikus Szemle, a Magyar Szemle és a Magyar Kultúra szinte összes évfolyama, valamint olyan protestáns folyóiratok, amelyekre még véletlenül se lehetett ráfogni, hogy politikai tartalmúak [popup title="lennének." format="Default click" activate="click" close text="MOL XIX–A–1–j–11710[11666/1946]–XXI–1945 (18. d.). Révész Imre levele Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, 1946. szeptember 20."] Szergejcsuk ismételten a Balogh államtitkár nevével fémjelzett - nem létező - Jegyzékre hivatkozott, és a könyvtári személyzet elmondása szerint ezt a Jegyzéket nem is használták, hanem teljesen ötletszerűen végezték a kiemeléseket. Révész hiába tiltakozott, az semmilyen eredményre nem vezetett, és még azt az ígéretüket sem tartották be, hogy a kiemelendő könyvekkel kapcsolatban kikérik a püspök véleményét. A kiemelt kiadványok jegyzőkönyvben hivatkozott átadását a DPRSO részére sem volt módjuk ellenőrizni, így még az is kétséges, hogy valóban odakerültek a könyvtárból kiemelt könyvek.

A „könyvrazziáról" Révész Imre 1946. szeptember 20-án levelet írt Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszternek. (Lásd a 2. dokumentumot!) Ebből kiviláglik Révész véleménye a tiltott kiadványok begyűjtésével és megsemmisítésével kapcsolatban, valamint betekinthetést kaphatunk arról az állományról, amelyet a razzia során a szovjet és a magyar hatóságok eltávolítottak a könyvtárból.

Révész véleménye szerint a tiltott kiadványokról szóló rendeletek begyűjtésre és bezúzásra vonatkozó részei teljesen feleslegesek, mert jobb lett volna a károsnak ítélt könyveket a nagyközönség elől elzárva tárolni, mert így a tudományos kutatás számára meg lehetett volna őrizni ezeket, természetesen egy külön erre a célra kialakított helyiségben, ahol megbízható emberek felügyelik a tiltott kiadványok

Mint írja: „a közkönyvtárak tudományos és kulturális céljával ellenkezik bármely tartalmú könyveknek és iratoknak onnan való kiemelése és megsemmisítése". Ezzel a jövő történetírása kerül veszélybe, hiszen alapvető forrásmunkákat semmisítenek meg, amellyel a tudományos kutatás szabadsága és a demokrácia alapelvei is sérülnek, még akkor is, ha ezek a történeti források az éppen regnáló hatalom szerint károsak. A Könyvtár - írja Révész - az 1919-es iratanyagot is éppen ezért gyűjtötte és őrizte, még akkor is, ha ezért a Horthy-korszakban támadásoknak voltak kitéve. A Könyvtár minden esetben eleget tett a rendeletekben megfogalmazottaknak, és nem akadályozták az addig megjelent Jegyzékekben szereplő kiadványok eltávolítását. Ezt minden esetben igazolni is tudták az időnként megjelenő és a rendeletek végrehajtását ellenőrző magyar és szovjet hatóságok előtt.

Révész levele végén arra kérte a minisztert, hogy nagyobb figyelmet szenteljen a tiltott kiadványok begyűjtésének, és minden eszközt vessen be annak érdekében, hogy ilyen visszaélések, ötletszerű könyvbegyűjtések a jövőben ne fordulhassanak elő. Révész fogalmazása szerint: „Teljességgel képtelen vagyok átlátni, hogy az annyira kívánatos demokratikus fejlődés és a magyar-szovjet jóviszony ápolása érdekében szükség volna a magyar közkönyvtárak, mint a magyar művelődési munka legfőbb tűzhelyei - ilyen brutális megcsonkítására". Egyúttal figyelmeztetette a minisztert arra is, hogy „az az egymillió tisztántúli református magyar, akik, és akiknek ősei 400 év óta viseltek és viselnek e könyvtárért jelentékeny áldozatokat, ilyen események megismétlődése esetén nem lesz arról meggyőzhető, hogy a magyar kultúra és politika új orientációja valóban a szabadság és a tudományos igazság szellemében történik, s a múltnak minden igaz értékét megbecsülési és arra akar tovább építeni".

Révész levelére nem a miniszter, hanem október 2-án Balogh István miniszterelnökségi államtitkár válaszolt. (Lásd a 3. dokumentumot!) Ebben tudatta a püspökkel, hogy Keresztury Dezső kultuszminiszter részére írt levelét a minisztérium hozzá tette át, és megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy a Debrecenben elkövetett visszásságról a SZEB értesüljön. Október 10-én Balogh levelet intézett a SZEB budapesti főparancsnokságához, amelyben, Révésznek tett ígéretének megfelelően, felhívja a figyelmüket a debreceni razziára és az ott történt visszaélésekre. (Lásd a 4. dokumentumot!)

A kapott válaszokból Révész arról győződhetett meg, hogy az illetékes magyar kormányszervek a tiltott kiadványok ügyében teljesen tehetetlenek, hiszen a nagy budapesti közkönyvtárakat több esetben is hasonlónak vetették alá a szovjetek, valamint Debrecenben is több ízben történt hasonló az egyetemi könyvtárban valamint a Déry Múzeum könyvtárában is. Révész írásban előterjesztett kérésére, hogy a kormány próbáljon meg gátat szabni az ehhez hasonló visszaéléseknek azt az ígéretet kapta, hogy igyekezni fognak elkerülni az ehhez hasonló incidenseket. Révész 1946. október 16-án keltezett, Balogh Istvánnak szóló levele is ezt a visszavonulásra utaló felfogást tükrözi: „bizonyos félreértés forog fenn, mert én [...] nem az elvitt könyvanyag visszaadását kértem, amely kérést úgyis hiábavalónak ítélnék, hanem azt, hogy a további eljárásoknak gát emeltessék." (Lásd az 5. dokumentumot!)

Az ügyet a Tiszántúli Református Egyházkerület tanácsülése is tárgyalta 1946. október 15-én, amely egy határozatot fogadott el a razzia ügyében. (Lásd a 6. dokumentumot!)

Ezen a napon történt február 26.

1945

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány közzétette az 528/1945. sz. rendele-tét, amelynek értelmében feloszlatta a fasiszta pártokat és egyesülete-...Tovább

1952

Elkészül Nagy-Britannia első atombombája.Tovább

1957

Az MSZMP IKB határozott a KISZ felállításáról. Földes László vezetésével bizottságot jelöltek ki, amelynek feladata a hasonló szovjet...Tovább

1993

– Terrorista bombamerénylet a New York-i Világkereskedelmi Központban (WTC): ezer sebesült és öt halálos áldozat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők