Terrorfenyegetés Magyarországon a '80-as években

A magyar-arab konfliktusok kezelése szocialista módra

„de az arabok sem mind egyformák, van közöttük becsületes férfi, van közöttük kereskedő, aki, vigyáz a jó hírére. És a magyarok ugyanígy - van közöttük becsületes, és van közöttük gazember, a magyarok sem mind egyformák."

Fenyegető levél Kádár Jánosnak és Magyarországnak

Forrásválogatásunkban nyomon követjük egy 1982-ben Magyarországot és külföldi érdekeltségeit megcélzó arab

hátterét, keresve annak okait és mozgatórugóit. A válogatás középpontjában ezért a fenyegetést tartalmazó levél áll, amelyet az arab országokban található magyar külképviseletek rejtjeltáviratai, az MSZMP KB Külügyi Osztálya iratanyagában fellelhető feljegyzés, valamint belügyi dokumentumok egészítenek ki. Fontos különbséget tennünk a már ekkor lényegében összemosódó vagy nehezen azonosítható terrorista csoportok között. A terrorszervezeteket céljaik, eszközeik és működési területük szerint is csoportosíthatjuk, továbbá a szerint is, hogy országon belül vagy kívülről szervezett akciókról van-e szó. Az 1970-es és 1980-as években azonban nagyon jól megkülönböztethetők a Nyugat-és Dél-Európában működő terrorszervezetek valamint az arab országokban működő terrorcsoportok. Az arab terroristacsoportokkal kapcsolatban Tóth Ferenc vezérőrnagy előadásában elismerte, hogy a terrorizmus szempontjából a legvitatottabb területnek a Közel-Kelet minősül. Ennek hátterében a magyar belügyi szervek Izrael terjeszkedését jelölték meg, amely - amúgy eredményesen - felvette a küzdelmet az arab államok által támogatott terrorszervezetekkel. (Lásd az 1. forrást!). Mindazonáltal érdekes információkat közöl Vásárhelyi Gábor, aki különböző állambiztonsági forrásokra hivatkozva feltárja, hogy a volt szocialista országokban - így például Csehszlovákiában és a Német Demokratikus Köztársaságban - valóságos kiképzőtáborok működtek a nyugat-európai terroristaszervezetek felkészítésére. Ezek a szervezetek az akkori haditechnikai viszonyokat figyelembe véve jelentős fegyverarzenállal rendelkeztek, s ezeket az eszközöket csakis a Szovjetunióból, azon belül a KGB-től szerezhették be. A nemzetközi terrorizmus kialakulása ezért szerinte közvetett módon éppen a szocialista országok titkosszolgálati tevékenységének volt . Külön érdekes, hogy magyar részről a nemzetközi terrorizmus elleni szocialista együttműködést hangsúlyozták, miközben más szocialista országok éppen támogatták a terrorista szervezeteket. Elképzelhetőnek tarthatjuk, hogy az említett szocialista országokhoz hasonló módon Magyarország nem vett részt terroristák felkészítésében nyugat-európai célpontok ellen, erre azonban nem rendelkezünk bizonyítékokkal. (Lásd az 1. forrást!). Forrásainkból, köztük a követségek rejtjeltávirataiból világosan látszik, hogy a levél mögött arab szervezetek állhattak. A Magyarországot ért fenyegetést a hatóságok többek között azért is komolyan vették, mivel ezen időszakban Magyarországnak a harmadik világgal, így az arab országokkal való kapcsolatai kielégítőnek voltak mondhatók. Egy Magyarországot ért terrortámadás minden bizonnyal a kapcsolatok sérüléséhez és visszafejlődéséhez vezetett volna. A KGST-n kívüli szocialista országokkal, így a fejlődő és harmadik világbeli országokkal folytatott hadiipari együttműködés kiépítésére már az 1960-as évek közepétől lépéseket tett Magyarország. Ahogy arra Germuska Pál is utalt könyvében, az első, KGST-n kívüli haditechnikai szállítási szerződéseket Magyarország az 1967. júniusi ún. „hatnapos" arab-izraeli háborút követően kötötte Szíriával, az Egyesült Arab Köztársasággal (Egyiptom), Irakkal és még néhány .

Kádár János

A Magyar Népköztársaságot és Kádár Jánost ért fenyegetés egy 1982. június 5-én Szófiában postára adott arab nyelvű levélben érkezett, egy magát „Arab Élcsapat Szervezetnek" nevezett csoportosulástól. (Lásd a 2/a. forrást!). A kilátásba helyezett terrorakciókat 1982. augusztus 30-ától hajtották volna végre a közel-keleti országokban működő magyar külképviseletek, légi- és kamionjáratok ellen, majd a „megtorló" akciókat további magyarországi célpontokra is ki kívánták terjeszteni. A fenyegetés alapvető indoka az volt - ami az „Utolsó figyelmeztetés" című levél első pontja között is szerepelt -, hogy az 1982. évet megelőző időszakban a magyar rendőrség emberei, valamint a magyar külképviseletek eljárásaikkal gátolták arab származású személyek mozgását és beutazását Magyarországra, ezzel is családokat választva el egymástól. (Lásd a 2/b. forrást!). A levélben foglaltak rámutatnak arra, hogy Magyarországot az 1970-es években több arab állam is célországnak tekintette, legalábbis az arab állampolgárok boldogulási lehetőségeit illetően. Kétoldalú oktatási programok és különböző együttműködések révén számos arab ország állampolgára tanulhatott Magyarországon, és talált hosszútávon munkalehetőséget. A Minisztertanács 1981. április 2-i ülésén

belügyminiszter a legfrissebb adatokat az országban tartózkodó iraki állampolgárokról: [...] „jelenleg Magyarországon, évente, tartós jelleggel mintegy 200, átmeneti jelleggel mintegy 20 000 iraki állampolgár tartózkodik. Az utóbbiak közül mintegy 10-20 esetben fordul elő, hogy szembekerülnek a magyar jogszabályokkal. Ezekben az esetekben sor kerül a tartózkodási engedély megvonására, illetőleg kiutasításukra." Feltehetően nagy részük diák volt. Természetszerűleg tevékenységüket a magyar állambiztonság is figyelemmel kísérte. Mindezek ellenére már a levél elején a magyar hatóságok felé az a vád fogalmazódott meg, hogy a magyar belügy, köztük a BM Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) munkatársai korruptak és a vízumok kiadásánál a fő szempont személyes anyagi „gyarapodásuk." Mindenképpen érdekesnek tűnik a levélíró azon megállapítása, miszerint a kérelmeket intéző belügyi alkalmazott a neki adott állítólagos „kenőpénzből" illatszereket kívánt vásárolni. Kérdésként fogalmazódhat meg, hogy a fenyegetés készítője vajon a magyar belügyi hatósági személyek személyes adatait, köztük a nevüket, lakcímüket, továbbá vásárlási szokásaikat honnan szerezte. Feltételezésekbe bocsátkozhatunk a tekintetben, hogy az információkat a Magyarországról kiutasított arab állampolgárok szolgáltatták ki a . A terrorista szervezet is elismerte, hogy voltak olyan arab állampolgárok, akiket a magyar hatóságok jogosan utasítottak ki az országból. Az itt közölt források megértéséhez szükséges tudnunk, hogy 1981. március 18-20. között Magyarországon tartózkodott Taha Jassin Ramadhan iraki első miniszterelnök-helyettes. Hivatalos látogatása alkalmával Kádár János és Lázár György is fogadták. A Külügyminisztériumnak a Minisztertanács részére készített jelentéséből kiderül, hogy az iraki fél eltökélt célja a magyar-iraki kapcsolatok és az együttműködés „különleges szintre" emelése volt. Ramadhan a megbeszélések alkalmával kifejezetten „a hazánkban élő, iraki állampolgárhoz nem méltó magatartást tanúsító személyek hazaküldését" majd hozzátette, hogy „nem a politikai okokból nálunk tartózkodó irakiakra gondolnak." Az iraki első miniszterhelyettes ezt annak ellenére is aláhúzta, hogy a budapesti iraki nagykövetség iraki ellenzékiek és kommunisták ellen indított akciókat Magyarországon. A Minisztertanács ezt követően utasította a belügyminisztert azon közrendet sértő iraki állampolgárok tartózkodási engedélyének a felülvizsgálatára, akik „jogszabályba ütköző magatartást tanúsítottak". (Lásd a 3. forrást!) A látogatás célja tehát nemcsak az ilyenkor szokásos kölcsönös tájékoztatásokban és eszmecserékben merült ki. Az iraki fél nem titkolt szándéka az iraki állampolgárok zavaros ügyeivel kapcsolatos helyzet tisztázása és rendezése volt. Mindezen kívül az irakiak határozott kéréssel álltak elő, hogy a Magyarországon tartózkodó iraki diákok tevékenységének segítésére a magyar fél engedélyezze az ország területén az Iraki Nemzeti Diákszövetség működését.

 Taha Jassin Ramadhan

A fenyegető levélben a magyar belügyi hatóságokon kívül egyes magyar külképviseleteket is megemlítenek, ahol állítólagosan az arab állampolgárokkal szemben a követségi alkalmazottak „megalázóan" bántak. Az igazán sérelmezhető tény a fenyegetés küldőjének az volt, hogy a magyar hatóságok arab családokat választottak szét azzal, hogy kiutasítottak nemkívánatos személyeket. A terrorszervezet nem késlekedett felkínálni a megoldási lehetőséget a magyar szerveknek. Ezek szerint: „Ezt a logikát követve mondjuk a legnagyobb komolysággal: vagy zárják le a határt mindenki előtt, vagy mindenkit részesítsenek azonos elbírálásban, rendőrök és pénzügyőrök, úgy a repülőtéren, mint az országúti határátkelőhelyeken és a vasúti határátkelőhelyeken. A rendőrség és a pénzügyőrség emberei részesítsék az arab nemzetiségűeket a többi külföldivel azonos bánásmódban." (Lásd a 2/b. forrást!). Követelésként fogalmazták meg a magyar kormány felé a kiutasítási ügyek kivizsgálását, az arab állampolgárok zaklatásának megszüntetését, ahogy a levélíró fogalmazott „kitessékelésüket a kávéházakból" és a magyar hivatalos személyek megbüntetését.

Az „Arab Élcsapat Szervezet" levelében különösen sérelmesnek nevezte a magyar vámügyi és határőrizeti hatóságok eljárását az arab állampolgárokkal szemben. A Külügyminisztérium IX. Területi Osztályának feljegyzése külön megemlíti, hogy a Magyarországra utazó arab állampolgárok a hatályos vámügyi szabályokat megkerülve kívántak az országba árut behozni. A források arra utalnak, hogy Magyarországon már ekkor létezett egy olyan arabokból álló kereskedelemmel és különböző üzleti ügyekkel foglalkozó csoport, akik egyáltalán nem törődtek a magyar jogszabályok betartásával. A forrás utal arra is, hogy az arab állampolgárok jórészt a budapesti szórakozóhelyeken tűntek fel, és általában tisztázatlan jövedelemforrásból tartották fenn magukat. Mindazonáltal a magyar hatóságok elismerték, hogy útlevél ügyintézésük bürokratikus és körülményes volt. A szíriai volt nagykövet ezért azzal vádolta meg a magyar szerveket és hivatalokat, hogy azok mögött feltehetően egy cionista csoport áll, amely megakadályozza, vagy legalábbis késlelteti az ügyek intézését, és összességében árt a magyar-arab kapcsolatoknak. (Lásd a 3. forrást!).

 
Kádár János és Moammer Kadhafi Budapesten (1978)

Feltétlenül érdemes szólnunk azon arab állampolgárokról, akiket feltehetően még a magyar hatóságok sem tudtak kiszűrni az országba érkezésüket követően. Erre vonatkozóan szintén utalást találhatunk a Külügyminisztérium feljegyzésében. Ezek szerint a budapesti iraki nagykövetség 1981 májusáig összesen 14 személy adatait adta meg, kérve kiutasításukat a Magyar Népköztársaság területéről. Érdekes, hogy a jegyzékben megjelölték az érintettek személyes adatait, tartózkodási helyüket és az általuk elkövetett bűncselekményeket. A külügy a Belügyminisztériumtól kapott adatok alapján mindössze hét személyről tájékoztatta a budapesti iraki nagykövetséget, a többi hét fő azonosítása nem vezetett eredményre. Az azonosított hét fő közül kettő elhagyta az országot, egy személy ellen büntetőeljárás folyt, két fő körözés alatt állt, egy személy börtönbüntetését töltötte, egy főről pedig megállapították, hogy a megadott személyi adatokkal nem lépett be az

. A fenti megállapítások az újabb kutatások fényében tartalmazhatnak érdekes információkat. Vásárhelyi Gábor ugyanis könyvében leírja, hogy a román titkosszolgálat magas rangú vezetője, Mihai Pacepa tábornok és szovjet pártfőtitkár már 1973 nyarán megállapodott abban, hogy egyfajta „szocialista munkamegosztás" keretén belül a román szolgálat a KGB irányítása mellett elvállalja az arab útlevelek használatához szükséges nyugat-európai vízumok hamisítását. A KGB állítólag a román szervek partnereként a Palesztin Felszabadítási Szervezetet, továbbá a ezredes által vezetett Líbiát jelölte meg az útlevelekhez szükséges személyi adatok „leszállítására." A személyes adatokat a Líbiai Bevándorlási Hivatal szolgáltatta, amely Vásárhelyi szerint nem volt más, mint a líbiai titkosszolgálat . Ilyen és ehhez hasonló valuta és útlevél-hamisítás mellett nem csodálkozhatunk azon, hogy Magyarországon is megjelentek azok az arab állampolgárok, akik hamis útlevéllel és személyi adatokkal tartózkodtak az országban.

 

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő