Terrorfenyegetés Magyarországon a '80-as években

A magyar-arab konfliktusok kezelése szocialista módra

„de az arabok sem mind egyformák, van közöttük becsületes férfi, van közöttük kereskedő, aki, vigyáz a jó hírére. És a magyarok ugyanígy - van közöttük becsületes, és van közöttük gazember, a magyarok sem mind egyformák."

A Külügyminisztérium tevékenysége és a külképviseletek biztonsági helyzete

A Központ, ahogy arra a belső feljegyzések és a további források is utalnak, a fenyegetést követően azonnal értesítette a fontosabbnak tartott és a kiemelten érintett külképviseleteket. 1982. július 16-án a Belügyminisztérium illetékese állítólag még nem tudott a Magyarországot ért fenyegetésről. Különösen érdekes, hogy a külképviseleteknek szóló figyelemfelkeltő és tájékoztató táviratokat érthetetlen módon egy hónappal később, 1982. augusztus 17-ével küldték ki. (Lásd a 2/d. forrást!). Azt azonban biztosan feltételezhetjük, hogy a külképviseletek már ezt megelőzően megkapták a Központtól az értesítést, ugyanis az első rendelkezésre álló külképviseleti rejtjeltávirat már 1982. augusztus 12-én kelt és augusztus 13-án érkezett be a budapesti Központba

. A forrásokon keresztül megfigyelhető a külképviseletek működési mechanizmusa és az információk eljuttatásának lassúsága is. Ezekben az esetekben kivétel nélkül visszajeleztek a Külügyminisztériumnak a rejtjeltávirat fogadásáról és arról, hogy a fogadó országban tájékozódást és információgyűjtést végeznek a nevezett terrorszervezetről. A legtöbb értékelhető információt a külképviseletek részéről a tripoli és a damaszkuszi nagykövetségektől sikerült nyerni. Ezek szerint a szervezetet palesztin és arab diplomaták ismerték, részleteket azonban már nem árultak el. A tripoli magyar külképviselet konkrét adatot is szolgáltatott a Külügyminisztériumnak, mely szerint az egyik „Arab Élcsapat Szervezet" a jordániai titkosszolgálat irányítása alatt állt. (Lásd a 4. forrást!).

A külképviseletek a Központtól kapott utasítás szerint megpróbálták begyűjteni a legtöbb értékelhető információt. A damaszkuszi magyar nagykövetség megerősítette a tripoli magyar követség értesüléseit, eszerint ténylegesen két azonos nevű szervezetről lehetett beszélni. A nagykövetség rejtjeltáviratában úgy fogalmazott, hogy „egy befolyásos, megbízható kapcsolatunkon keresztül tudomást szereztünk a szír biztonsági szervek rendelkezésére álló adatokról az Arab Élcsapat Szervezete [az arab elnevezés fonetikus átírása: Munazamit Attalia] nevű csoportokról." A külképviseletek rejtjeltáviratait vizsgálva megfigyelhető, hogy informátoraikat természetesen egyetlen egy esetben sem fedték fel, és általában ezeket a személyeket mindössze úgy nevezték, hogy „kapcsolatunk." (Lásd az 5. forrást!). A dokumentumok arra utalnak, hogy a külképviseletek vezetői az információkat szintén titkosszolgálati forrásokból nyerték.

A tájékozódást és az információszerzést követően a magyar külképviseletek biztonságuk növelése érdekében - a Központtal együttműködve - elkezdték megtenni a szükséges óvintézkedéseket. Az intézkedések szintjét nyilvánvalóan több tényező is befolyásolta, többek között a terrorszervezetről kapott információk, valamint a „baráti" szocialista országok intézkedései, tapasztalatai is mintául szolgáltak. A damaszkuszi magyar nagykövetség - ellentétben más szocialista országok külképviseletével - a rejtjeltávirat szerint ekkor semmi védettséggel nem rendelkezett. A nagykövetség konzuli fogadójában mindössze két titkárnő és egy magyar feleség tartózkodott, miközben akár 20 arab állampolgár is összegyűlhetett egy-egy ügyintézés alkalmával. A külképviselet ezért kérte fegyveres biztonsági őr jelenlétét a követség épülete elé az 1982. augusztus 30-i, tehát a várható terrorcselekmények kezdetével egyidejűleg. (Lásd az 5. forrást!) Hasonló helyzetről számolt be a kairói magyar nagykövetség is, amely „baloldali kapcsolatukra" hivatkozva közölte, hogy a terrorszervezet központja feltehetően Irakban van. Biztonsági helyzetét tekintve a nagykövetség „nehéznek" ítélte meg, ugyanis egyetlen hivatalsegédjük - aki feltehetően biztonsági felelős is volt - munkaképtelensége miatt a külképviselet védelme egyáltalán nem volt megoldott. (Lásd a 6. forrást!). A leggyorsabb biztonsági intézkedések a dokumentumok szerint a damaszkuszi magyar külképviseletet érintették, ugyanis a szír külügyminisztériumhoz benyújtott kérésük folytán 24 órás fegyveres védelemben részesítették az épületet. A követség további technikai jellegű kérést is megfogalmazott, melynek pénzügyi költségeihez a Központtól forrás elkülönítését kérték. (Lásd a 7. forrást!).

A Külügyminisztériumban - látva a külképviseletek aggasztó biztonsági helyzetét - több feljegyzést is készült. A forrásokból arra következtethetünk, hogy a Külügyminisztérium és feltehetően a magyar állambiztonsági szervek is - számoltak egy Magyarországot érintő terrorcselekmény lehetőségével. A kérdéses szervezetet a beérkező információk alapján valósnak nyilvánították és összefoglalóan megállapították: „Az Arab Élcsapat Szervezettel kapcsolatos eddigi tapasztalatainkból kiindulva is időszerűnek látszik a megfelelő következtetések levonása és a hatékony felkészülés a hasonló esetek, akciók kivédésére. Különösen indokolttá teszi ezt az, hogy a jövőben további, különböző politikai alapon álló terrorista szervezetek megjelenésével kell számolni." A Külügyminisztérium Biztonsági Osztálya ezért a külképviseletek biztonsági helyzetének romlásával számolt, melyet a képviseletekről érkező információkra alapoztak. Az intézkedések nemcsak az arab országokban található magyar külképviseleteket és érdekeltségeket érintették, hanem több nyugat-európai országban található külképviseletet is, mint például a párizsi, a kölni és a berni nagykövetséget. A külügy hét pontból álló átfogó intézkedéssorozatot tartott szükségesnek, melynek középpontjában védelmi és operatív intézkedések álltak. (Lásd a 8. forrást!). Mindeközben a Külügyminisztérium egyeztetéseket folytatott a szocialista országok Budapestre akkreditált diplomatáival, köztük a csehszlovák nagykövetség I. titkárával, Stefán Puskással. A megbeszélések alkalmával a felek a diplomácia szabályainak megfelelően általában kölcsönösen tájékoztatták egymást országaik biztonsági helyzetéről és a megtett intézkedésekről. (Lásd a 9. forrást!).

Hafez al-Assad és Moammer Kadhafi

Az országot ért fenyegetést követően a magyar külügyi és belügyi szervek együttműködésének a javítására irányult a figyelem. 1982. szeptember 6-ai dátummal Horváth István belügyminiszter kiadta „A terrorcselekmények megelőzésével, felderítésével, elhárításával kapcsolatos feladatokról" szóló parancsát. Az utasítás melléklete foglalkozott az „Erőd" fedőnevű állandó koordinációs bizottság működésével. A bizottság feladata lett a terrorcselekményekre, a terrorista szervezetekre és terveikre vonatkozó információk gyűjtése, félévenkénti elemzése, a belügyi szervek felkészültségének értékelése, jogszabályok előkészítése, az információk feldolgozása és még számos a kérdéssel összefüggő feladat. A bizottság hatásköre kiterjedt a terrorcselekmények esetleges bekövetkezése esetén hozott intézkedések koordinálására is. A belügyminisztériumi források között nincs utalás arra, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy a parancs kiadását a Magyarországot ért fenyegetés tette még inkább aktuálissá. (Lásd a 10. forrást!).

Összefoglalóan elmondható, hogy az „Arab Élcsapat Szervezet" fenyegetéseit végül nem váltotta valóra. Továbbra is megoldatlan maradt azonban azoknak a Magyarországon tartózkodó arab állampolgároknak a helyzete, akik folyamatos jogsértéseket követtek az országban. A terrorista cselekményektől való félelem pedig - ha lassan és fokozatosan is - egyre inkább az európai emberek mindennapjainak részévé kezdett válni.

 

Ezen a napon történt október 19.

1904

Megjelent Az Ifjúmunkás című lap, amelynek szervezése Bana Sándor nevéhez fűződik. Az újság, megjelenésétől fogva szocialista orgá-numnak...Tovább

1941

A német hadsereg közeledése miatt Moszkvában kihirdetik az ostromállapotot.Tovább

1956

Moszkvában elrendelik a harckészültséget a Magyarországon állomásozó szovjet különleges hadtestnél és a Baltikumi Katonai Körzetbe tartozó...Tovább

1960

Az Amerikai Egyesült Államok Kubával szemben teljes kereskedelmi embargót léptet életbe.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő