Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább
Magyar diplomáciai lépések a csehszlovákiai magyarok jogfosztása miatt
1945 tavaszán egy vesztes háború súlyos következményeivel kellett az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak megbirkóznia. Az egyébként is nehéz belpolitikai helyzet feszültséggel és aggodalommal telítődött a Csehszlovákiából érkező hírek hatására. A csehszlovák politikusok a magyarok soviniszta és irredenta beállítottságának hangoztatásával igyekezték elérni a magyarság eltávolítását az országból, de a kitelepítéshez továbbra nem kaptak nemzetközi támogatást. Ezért rendeletek sokaságával és azok végrehajtásával akarták a nagyhatalmakat kész tények elé állítani…
Válasz a memorandumra
Magyar Külügyminisztérium
| 30.588/Pol.1945. ad 16/res.Be.1945 | Budapest, 1945. június 19. |
Követ Úr!
Van szerencsém nyugtázni a június 12-én kelt és Excellenciád által nekem átadott memorandum vételét, melyben az Egyesült Államok kormánya a csehszlovákiai magyar kisebbség jelenlegi állapotáról és jövőbeni boldogulásáról fejtette ki nézetet. Bátorkodom kifejezést adni Excellenciád előtt annak a megelégedésnek, amellyel a magyar kormány megállapította, hogy az Egyesült Államok állásfoglalása ebben a kérdésben tökéletesen megegyezik az Atlanti Charta szellemével, valamint az amerikai nép nagy és nemes hagyományaival. A magyar kormány fenntartás nélkül osztja azt a nézetet, hogy azokat, akik háborús bűnöket, vagy kegyetlen cselekedeteket követtek el, szigorú büntetésben kell részesíteni. A fasiszta és náci eszmék terjesztőit, valamint mindazokat, akik cselekvően vettek részt fasiszta vagy náci mozgalmakban, ugyancsak meg kell büntetni. Élénk sajnálkozással tartjuk szükségesnek figyelmét felhívni arra a tényre, hogy a magyarok jelenlegi üldözése Csehszlovákiában nem egyezik meg ezekkel az elvekkel, hanem inkább a náci eszmékkel és módszerekkel, amelyek Szlovákiában oly termékeny talajra találtak volt. Ebben a vonatkozásban elegendő azokat a rendszabályokat megemlíteni, amelyek megkülönböztető jelvények viselésére kényszerítik a magyarokat, és amelyek a többi lakosságtól a gettókhoz hasonló módon való elkülönítésüket célozzák. A magyaroknak Csehszlovákiából való kiutasítását, ami igen gyakran olyan embereket is sújt, akiknek családja már nemzedékek óta él azokon a vidékeken, olyan módon hajtják végre, ami nagyon is emlékeztet a zsidóknak a nácik által történt deportálására. Ami a helyzetet különösképpen súlyosbítja, az a tény, hogy mindezeket a rendszabályokat kollektív módon alkalmazzák, az egyéni eseteknek minden előzetes megvizsgálása nélkül. A Szlovákiában újabban lejátszódó események elegendő bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy a csehszlovák kormány ugyanazokat az elveket alkalmazza, mint amelyek a Hlinka-gárda mozgalmát és más hasonló szervezeteket életre keltettek: ezeket, legalább is részben, abból a célból létesítették, hogy megfélemlítsék a magyar lakosságot. Azok, akik ma a demokrácia nevében üldözik a magyarokat, éveken keresztül a Harmadik Birodalom belegyezésével és biztatására ugyanezt cselekedték azzal az ürüggyel, hogy az európai "új rendben" a magyarok nem méltók a bizalomra. Maga az a tény, hogy Tiso fasiszta Szlovákiájában egyedül a Magyar Párt volt ellenzékben, eléggé bizonyítja azt, mily kevés rokonszenvvel viseltetett a magyar kisebbség a náci ideológia iránt. A Párt vezére, Esterházy János úr, a szlovák parlament egyetlen tagja volt, aki az antiszemita törvények ellen szavazott, és akinek volt bátorsága ahhoz, hogy azokat, mint olyan rendszabályokat, amelyek ellentétben állnak az emberiesség elveivel, szigorú bírálat tárgyává tegye. Amint az a"memorandumból" kitűnik, csehszlovákia külügyminisztere 1945. május 21-én San Franciscoban kijelentette, hogy "csupán azokat a magyarokat fogják büntetéssel sújtani, akik a csehszlovák Köztársaság ellen összeesküvést szőttek, vagy pedig a nácik oldalán harcoltak: ami azokat a magyarokat illeti, akik Csehszlovákia ügyével szemben barátságos érzelmeket tanúsítottak, úgy ezek az országban maradhatnak és élvezhetik a Köztársaság állampolgárainak kijáró összes jogaikat." Azonban a csehszlovákiai magyarok sorsát illetően még ez a nyilatkozat sem megnyugtató, mert alkalmat ad a legkülönfélébb értelmezésre. Valóban bajos volna Csehszlovákia elleni összeesküvésnek minősíteni azt, hogy az a 800 000 magyar, akit a Trianoni Szerződés értelmében, de a népeknek, Wilson elnök által hirdetett önrendelkezési jogával ellentétben, kényszerűen csehszlovák állampolgárrá tettek, az anyaországhoz való visszacsatolása pillanatában kifejezést adott efelett érzett örömének. A történelmi igazság kedvéért különben azt is felemlíthetnők, hogy a magyar kormány 1938-ban felajánlotta a csehszlovák kormánynak a két ország területi kérdéseinek népszavazás útján való rendezését (I. melléklet). Ami a csehszlovák kormányt illeti, még csak nem is felelt erre az ajánlatra, hanem inkább a római és berlini kormányok döntőbíráskodását választotta (II. melléklet). Különösen súlyos igazságtalanság lenne, ha mostan a magyar kisebbséget a csehszlovák kormány egy elhatározása miatt büntetnék meg és ha felelőssé tennék azokért a tényezőkért, amelyek 1938-ban Csehszlovákia szétdarabolását előidézték. Ami azt a szlovák kijelentést illeti, hogy most majd a magyarokat részesítik ugyanolyan bánásmódban, mint amilyenben 1938-ban a magyarok a szlovákokat részesítették, súlyt helyezünk arra, hogy újból leszögezzük: a magyar hatóságok csupán a cseh- és szlovák telepesek, valamint a Prágából kizárólag magyarlakta területekre küldött államhivatalnokok eltávozásának követelésére szorítkoztak. Még ezeknek a telepeseknek és hivatalnokoknak az áttelepítése is csak Szlovákia és a Cseh- és Morva- "Protektorátus" kormányaival folytatott hosszadalmas tárgyalások után történt meg, mégpedig a tárgyalásokon elért eredményeknek megfelelően. Az erre vonatkozó megegyezés értelmében a magyar kormány vállalta azt, hogy kártalanítja a szlovák és a cseh telepeseket, akiknek különben is megadatott a lehetőség arra nézve, hogy magukkal vihessék összes javaikat. Ennek a feladatnak a megkönnyítésére egy ideig még egy cseh bizottság is működött Budapesten. Dacára ezeknek a megállapodásoknak nagyszámú szlovák telepes Magyarországon maradt anélkül, hogy az ország elhagyására kényszerítették volna őket. A magyar kormány emlékeztetni kíván arra is, hogy 1919-ben a magyar demokráciát, amely hónapokon keresztül visszatartotta a Szovjetunió megtámadása céljából összpontosított fegyveres erőket, főleg a szomszédos államok sovinizmusa döntötte meg. A magyar nép számára siralmas volna, ha azt látná, hogy a jelenlegi, a demokrácia elveihez oly hűségesen ragaszkodó magyar kormányt több idegen állam ugyanolyan ellenségesen és bizalmatlanul kezeli, mint az első világháború után. A magyar kormány mélységes megelégedéssel állapítja meg, hogy az Amerikai Egyesült Államok ismét egyszer rokonszenvvel és megértéssel szemléli nehéz helyzetünket, akárcsak 1849-ben, amidőn elsőnek ismerte el demokratikus kormányunkat alighogy az lerázta volt magáról a germán zsarnokságot. Megragadom az alkalmat, hogy kérjem Excellenciádat, fogadja legmélyebb tiszteletem kifejezését.
| Gyöngyösi s.k. |
H. F. Arthur Schoenfeld úr
őnagyméltósága
az Amerikai Egyesült Államok
Magyarországi Missziójának
vezetője,
| Budapest. |
MOL-XIX-J-1-a-16/res.Be.-1945 (Magyar Országos Levéltár-Az államigazgatás felsőbb szervei-Külügyminisztérium-Békeelőkészítő osztály-16/res.Be.1945)
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt szeptember 20.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében
„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.
A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.
Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.
Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!
Budapest, 2021. augusztus 18.
L. Balogh Béni
főszerkesztő